Több tudományágat szeretnék segítségül hívni ahhoz, hogy a mai liturgiai helyzet és az idő kapcsolatát megvizsgáljam.
Az idő fogalmát nem filozófiai fogalomként, hanem empirikus értelemben használom, ezért nevezem sodródó időnek. Ezzel a modernitás időszemléletét is kifejezem, amikor párhuzamos egyidejűségbe akarták beleállítani a kultúrákat. Nemcsak nyolcvan nap alatt lehetett a legkülönbözőbb földrészeket bejárni, és egy nagy élményként, narratívaként megélni, hanem általánosságban elmondható, hogy standardizálták az időt. De a sodródás többet jelent ennél. A modernitás után, a mai korszakban már nem az a jellemző, hogy egy nagy időszemléletben élünk, hanem időfragmentumokban. Létezik a modernitás ketyegő ideje is, de akár egyetlen országban is élhetnek az emberek különböző idősíkokban. Nemcsak kábítószerrel igyekeznek némelyek a maguk módján kilépni az időfolyamból, hanem a legkülönfélébb szubkultúrák élhetnek akár a premodern időszemléletben is. Az ember mikroközösségekben maga konstruálja az időt, miközben tovább folyik a modernitás időárama is. Ezek az időfelfogások ráadásul nem esetlegesek, hanem hatalmi kérdések is. Ezért nevezi Johan Goudsblom[1] időrezsimeknek azt, amit általában időszemléletnek hívunk. Jó példa erre egy-egy nemzeti ünnep, amikor egy nép ebben a sodródó időben időközösséggé is válik. Ma azonban ezeket az ünnepeket inkább „négy napos ünnepnek” vagy „hosszú hétvégének” nevezzük, amikor a mikroközösség kikapcsolódásként, szünetként éli meg az időt. Létezik tehát a mai, általában posztmodernnek nevezett korban az időáramlás valósága is, és az időszeletek összességének valósága is. Ez a sodródó idő, amelyben ma a liturgia folyik.
Főként három tudományágat használok dolgozatomban, természetesen egyéb tudományokkal való összefüggésben: a kvantitatív adatelemzés tudományát, a kultúr-antropológiát, néprajztudományt és a teológiát, azon belül is a dogmatikát, az egyháztörténetet és a bibliai tudományokat. Ahogyan egyetlen interdiszciplináris munka, úgy ez a dolgozat sem születhet meg a teljesség igényével. Csupán arra vállalkozom, hogy az általam megadott szempontok mentén modellekkel dolgozva bemutassam azt a mezsgyét, amelyen belül a mai istentisztelet mozog, és amelyen belül érdemes a liturgiáról gondolkodni.
- Veszélyes dolognak tűnhet témánk összefüggésében kvantitatív adatelemző módszereket használni, hiszen így az egyházi élet olyan aspektusait és jelenségeit is számadatok reprezentálják, amelyek összefüggésében egyébként azt szoktuk gondolni, hogy a számszerűség távol áll a lényegüktől. Mégis a számok sok esetben alkalmasak arra, hogy bizonyos folyamatokat leírjanak. Az egyházban nagyon kevéssé használjuk az ilyen típusú kutatási módszereket, jobbára benyomásaink alapján ítéljük meg a valóságot. Ez azonban egyéni perspektívánkból következően mindig szubjektív és részleges. Hasznos azonban például az istentisztelet történéseit lehetőség szerint objektív és átfogó információkra támaszkodva elemezni. Ezt kísérlem meg. Olyan adatokat gyűjtöttünk a mai magyar liturgia helyzetéről, amelyek segítségével szeretnék térképet rajzolni a jelenlegi liturgikus valóságról. Mivel teológusként közelítem meg a problémát, ezekre a számokkal le nem írható részekre koncentrálok. Olyan tényeket igyekszünk e számokkal bemutatni, amelyek a statisztika módszereivel csak részben írhatók le. Éppen ezért – bár látszólag kvantitatív módszereket alkalmaztunk – a kutatás jellege valójában kvalitatív.
Arra törekedtünk, hogy adatbázisunk reprezentatív legyen. Alapsokaságnak a Magyarországi Református Egyház gyülekezeteit tekintettük. Azonban a gyülekezetek, tehát az alapsokaság eloszlásának megállapítása nehézségekbe ütközött. A mai Magyar Református Egyházban nem definiálnak pontos alapfogalmakat (pl. egyházközség, gyülekezet, szórvány). Mi a gyülekezeteket, tehát a szakrális közösségeket tekintettük alapsokaságnak.
- A kultúrantropológia megközelítése szerint az istentisztelet egy olyan cselekmény, amelyben az ember mint rituális szubjektum egy adott közösség tagjaként van jelen. Egyházi szocializációnk színtere az, ahogyan bekerülünk az egyház szertartási közösségébe: pl. együtt megyünk templomba. Azt, hogy milyen módon veszünk részt e közösségi élettér eseményeiben, számos olyan közös tudás, hagyomány alakítja, mely nem is tudatosul bennünk. Mi szakrális, különleges ünnepként éljük meg az úrvacsorát, de az egyben egy közösségi emlékezeti modell is. Hogy mennyire így van, arra jó példa a konfirmáció, amikor egy fiatal hivatalosan az egyház tagjai közé kerül, de ugyanakkor egy személyesen átélt rituális aktusban is részt vesz. Ezek mind azt mutatják, hogy ugyanannak a valóságnak van egy múltból vételezett értelmezési kerete, egy közösségi erőt adó dimenziója és egy egyéni aspektusa is. A liturgia egyik legfontosabb vonása éppen az, ahogy ezek a síkok és valóságok egybecsúsznak. Témámra összpontosítva csupán a kulturális emlékezetre vonatkozó szakirodalom legjelentősebbjeiből idézek, azzal a céllal foglalom össze ezeket, hogy rámutathassak e vonatkozásban a mai református liturgiai helyzet hiányosságaira.
- A teológiai tudományok közül az egyháztörténetet abban hívom segítségül, hogy a mai liturgiai valóság kialakulásának hátterét megérthessük. A ma általánosan használt magyar református liturgiák a 20. században születtek, gyökereik visszanyúlnak a reformációig, de különösen a 18. századig. Mivel az egész liturgiatörténet áttekintése dolgozatom keretében nem lehetséges, ezért a 20. századi liturgiatörténetet választottam vezérfonalul, csak a két használatban lévő ágenda történetét írom le. Ez feltétlenül szükséges a mai gyakorlat elemzéséhez. A történelem korábbi századaihoz csupán a szükséges szálakat húztam meg. Sajnos a magyar református liturgiatörténet a református teológia egyik legnagyobb adóssága. Az egyetlen 20. századi átfogó mű, Benedek Sándor munkája csak nagy körültekintéssel használható az adatok pontatlansága miatt. Pásztor János munkái távlatos, szisztematikus mélységgel íródtak, de itt sem találkozunk a pontosság és a teljesség igényével. A témánk szempontjából elvárt alaposság mértékéig igyekeztünk adatokat gyűjteni az egyháztörténeti háttér megértéséhez.
A másik teológiai tudomány, amelyhez fordultam, a dogmatika. Dolgozatomat a református hitvallásokból szeretném eredeztetni. Ez nem azt jelenti, hogy a leíró-feltáró kutatás elé egy normatívát helyezek el, a kutatást nem szabhatom a dogmatika elvárásaihoz. Azonban kontrollként alkalmazom, elváráshorizontjához viszonyítom felmérésemet. Ez azt jelenti, hogy sorra veszem az elismert és elérhető hitvallásokat, és megvizsgálom a liturgia kérdését e művek tükrében. Ez a kutatás nyilván nem jelenti azt, hogy a megvizsgált hitvallások mind hatást gyakoroltak a mai magyar liturgiai helyzetre. Azt szeretném bemutatni, hogy létezett a protestantizmusnak egy általános irányultsága, gondolatisága, amellyel megközelítette az istentiszteletek kérdését. Ez sok pontban különbözött a magyar helyzettől, sokban pedig ugyanazt a vonulatot követte.
A harmadik segítségül hívott teológiai tudomány a bibliai teológia. Az istentisztelet és ünnepek kérdéskörében bibliai alapokból indulok ki. A protestáns hagyományban magától értetődő a bibliai háttér tisztázásának szükségessége.
A következőben tehát különböző tudományágak mentén igyekszem a liturgia és a múló, sodródó idő összefüggéseit vizsgálni:
- Hogyan viszonyultak a liturgiához a református hitvallások, a református egyház?
- Milyen a mai református liturgiai helyzet? (A felmérés eredményei)
- A felmérések alapján mennyiben változott 1968 óta, tehát kb. 40 év alatt a magyar református lelkészek liturgiához való viszonya és ezen keresztül a liturgiai összkép?
- Általánosságban milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből a liturgia és a sodródó idő összefüggéseire nézve?
[1] Ide vonatkozik Johan Goudsblom műve, melynek a címében rejlik legfőbb üzenete: Időrezsimnek, (Goudsblom, Johan, ford. Fenyves Miklós, 2009. Typotex, Budapest)