Magából a Teremtés könyvének leírásából is következik az időnek ez a kettős értelme. A jahvista irat szerint Isten teremtésének kerete volt az idő. Nem kellett az idő eszméjét megteremteni, mert eleve volt. Nem a csillagok rendjétől függött, hanem fordítva, a csillagok rendje is az idő által megszabott rendbe épült bele. Megadott korszakokban megadott lények és tárgyak népesítették be a Földet. Ez a rend, mint valami hatalmas kódolás, mint valami mennyei ütem ritmizálja a világot. A teremtés felveszi ezt a meglévő ritmust. Nem azt olvassuk, hogy Isten megteremtette az időt, hanem mintha eleve Isten ritmusa lenne az idő. Ez a lüktetés jelenik meg a teremtés minden szavában. Az egyházatyák Isten hármas egységének, a Szentháromságnak a ritmusát látták minden mögött.[1]
Az ókeresztyénség egyik nagy vitája volt a teremtés és az idő viszonya. Augustinus küzd az ellen a gondolat ellen, hogy Isten az idő egy pontján teremtette volna meg a világot. Szerinte nem lehet a teremtést „kisugárzáshoz” hasonlítani, mintha a Nap lenne az Isten és a fény a teremtmény, ahogyan erre a képre utal a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás.[2] Szerinte nem létezhetett idő a teremtés előtt, hanem „Te alkottad az időt, így nem iramodhattak tehát korszakok tova, amíg az időt Te meg nem teremtetted. Ha pedig az ég és a föld előtt nem létezett idő, fölösleges kérdés, mit műveltél akkor? Hiszen nem volt akkor.”[3] A fenti idézetben Augustinus az idő teremtéséről szól, máshol idővel való teremtésről, de semmiképpen nem az időben való teremtésről.[4]
Az idő mint elválasztás, mint cezúra, mint taktus jelenik meg a teremtés első napján. Az elmúlást jelző idő csak sokkal ezután, a bűnesetben jelenik meg. A múlandóság, a halál, hogy Ádámnak számolnia kell majd napjait, „élete minden napját”.[5]
A számolás gondolata itt merül föl: az élet vége, mint korlát, az idő, mint behatároló tényező. Már megjelenik a ciklikus időfelfogás is, hiszen a portól porig tartó lét az idő körforgását is jelenti. Az idő itt már azt jelzi, hogy minden ugyanoda tér vissza, a létben nincs kiszakadás, a körkörös mozgás, „ördögi kör”, megbilincselő, ketrec –törvény van jelen. A bibliai leírásból tehát úgy tűnik, az időnek ez az aspektusa a bűneset következménye. A létrontás, az emberi élet elszakadtsága és degradálódása hozta magával azt, hogy az időről mint korlátozó törvényről szerezzünk tudomást. A bűneset következménye, hogy az embernek ellenségévé lett az idő, és hogy az idő a számolás tárgyává vált.
Azonban itt is, mint a bűn okozta átok valamennyi területén, megjelenik egy pozitív oldal. A korlátok közé szorított ember emlékében örökké él a kép, hogy valójában létében szabad ember, és nem korlátok közé teremtette egykor a Teremtő Isten. Az átok mint lenyomat hordozza annak eredeti képét az emlékképben. A bűnbeesett, mégis teremtett ember képes arra, hogy korlátozott, időbe rekesztett létét ilyen korlátként élje meg, hogy éppen ezért a korlátok fölött a korláttalanság, az idő fölöttiség eszméje elevenné váljék benne.
Teológiai értelemben ez az oka annak, hogy az időfelfogásban mindig is benne van egyfajta kettősség. Látjuk az időt mint tényt, egyfajta ritmust, és mint elmúlást.
A görög gondolkodás két kulcsszava is ezt fejezi ki: a kronosz (Χρόνος) és a kairosz (καιρός). Az ógörög szóhasználatban megkülönböztették az események egymás utáni történésének leírására szolgáló „folyó” időt, amit kronosznak hívtak, és az események közötti időpillanatot, amikor valami különleges történik, ezt kairosznak nevezték. Kronosz természetszerűen egy mennyiség, kairosz egyfajta minőség, a kellemes idő, a kedvező idő. A késő római–görög mozaikokon Kairoszt egy hosszú, fehér szakállú, öreg, bölcs emberként ábrázolták, aki a zodiákuskereket forgatja. Ezt a figurát gyakran Aeonnak is hívták, ami görögül „örök idő”-t jelent. Néhol az ábrázolásokon egy meztelenül futó fiatalember, szárnyakkal a lábán (néha a hátán), homlokán előrenyúló göndör hajjal és hátul kopasz fejjel,[6] mivel hátulról soha nem lehet megragadni. A mitológia szerint felfalja gyermekeit, nincs megállás, szaladni kell, mindent megemészt az idő. Az Újszövetség új értelemmel ruházta fel a görög kairosz szót. Isten üdvtervében a tovahaladó időben vannak kiemelt pontok, amelyek fontosabbak, mint az összes kairosz, azaz időpillanat. Ez az az idő, amit „áron is meg kell venni” (Kol 4,5). Ez az idő az, amit csak az Atya tart kézben, még a Fiú sem tudja a kairoszok rendjét (ApCsel 1,7).
A liturgiában az idő e kettős értelmezésének fontos szerepe van. Egy adott korszakban, egy adott időpontban zajlik az istentisztelet, mégis az örökkévalóság jele szeretne lenni. Folyamatosan együtt vannak az istentiszteleten azok a kifejezések, amelyek ide kötik ehhez a földhöz és azok, amelyek az örökkévalóságba emelik. Az igehirdetés például egy időhöz kötött elem, míg a lekció, a Biblia olvasása nem az. A zsoltáréneklés nem korhoz kötött elem, míg a hirdetések egy szubjektív elem. Ugyanez a kettőség, amint majd látjuk, magára a Bibliára is igaz: egy régi időhöz kötött szövegről van szó, amelyik megszólal a jelenben. Más a Kijelentés és más annak rögzített, írott formája. A Biblia is úgy válik „időfüggetlenné”, hogy az időben hangzik fel.
A kérdőívekből az következik, hogy aki a lelkészek között változásra vágyik, az többnyire a szubjektivitás irányába mozdul el. Az istentiszteletnek éppen a kronológiához, a mindennapokhoz való viszonyulásában szeretnének a lelkészek változást, és a korhoz nem kötött elemek fontosságát – legalábbis tudatosan – nem emelik ki.
10.1. Páska
Nincs arra mód, hogy részletesen beszéljünk a bibliai ünnepekről, és ezeken keresztül bemutassuk a bibliai időszemléletet. Csupán egyetlen ünnepről, minden bibliai ünnep alapstruktúrájáról a páskáról beszélünk. Az a célunk, hogy a páska modelljén keresztül elemezzük az ünnepek teológiáját. Azért írunk róla, mert jó metszete annak, ahogyan az időről és a liturgiáról gondolkodhatunk.
A páska ünnepe többszörös átalakuláson ment át. Kezdetben vegetációs ünnep volt ugyanúgy, mint a többi ünnep.[7] Később alakult vegyes ünneppé: egy pásztorünnep és egy növénytermesztési ünnep csúszott egybe. A páska egy emlékezeti struktúrának a modellje, példa arra, hogyan épülnek egymásra az ünnep elemei. A következőben Jan Assmann gondolatainak segítségével írjuk le a páska ünnepének lényegét.
Az örökölt vegetációs ünnepre egy történeti ünnep épült, amelyikben egy megértési struktúrát kap Izráel: Van egy kiindulópont, ez a fogság. Egy kisebbségi nép áll szemben egy erőfölényben levő néppel és kultúrával szemben. Ebben az állapotban meghallják az egy Isten szavát, aki szövetséget köt velük. Ez az alapstruktúra az, amelyet minden páskaünnepen átélnek. Ezt nevezi Jan Assmann emlékezési alakzatnak,[8] mintának, amelynek segítségével a zsidó nép átélheti a szabadulás eseményét most már nem csak a saját felségterületén, hanem bárhol. Ennek az alapstruktúrának a segítségével most már minden tragédia megélhető. A páska ünnepében az eredeti szöveget megjelenítik, elismétlik, a szerződést megerősítik.[9] Ez az ünneplő, megemlékező hagyomány sokféleképpen élt tovább, például a zsinagógai tóraolvasásban. Ez egyfajta kulturális mnemotechnika.
Izrael fő feladata, hogy emlékezzék. A civilizált körülmények között is emlékezni kell a pusztára. Minden szombat és minden évben a főünnep hivatása, hogy megjelenítés és ismétlés útján a szövetség üzenetét a tudat felszínén tartsa. A liturgia nem tesz mást, mint sokszínű használat révén begyakorolja az alaptörténetet. Az alapparadigma a páska, ennek alapján értelmezhető a világ.
A páska ünnepe megjelenik a heti ciklusban. A teremtés történet a szombatot nyugalom napjának nevezi. A szombat a szabadság víziója, amikor nincsenek alárendeltségi viszonyok, amikor mindenfajta teher megszűnik. Ezért fontos, hogy az Egyiptomból való szabadítás történeti élménye és a teremtettség képzete egymásra csúsznak, és minden héten egy ünnepnapban fejezi ki az ember szabad létállapotát.
A páska ünnepe ugyanakkor évente is megismétlődik. A páska ünnepe mutatja meg a legjobban azokat az időbeli felépítményeket, amelyek minden rítus lényegét adják. A kultuszok önkéntelenül, jellegükből adódóan egymásba csúsznak, egymást magyarázzák. Az egymásba csúszás ritualizálódás.
Mindez igaz már a zsidó ünneplésre is, de még inkább az újszövetségi, tipológiai folytatásra: Jézus halálakor többször olvashatjuk azt a kifejezést: eljött az ő órája. Azaz, Jézus nem véletlenül halt meg akkor, amikor meghalt. Ahogyan minden fiú utódnak meg kellett volna halnia Egyiptomban, mégis isteni szabadítás folytán életben maradtak, ugyanígy Krisztus halála és feltámadása legyőzte az emberi élet minden rabságát. Az Újszövetség tele van ezekkel a párhuzamokkal: Mi is átkelünk a Vörös-tengeren, a régi létezésből az új ember létezésébe.[10] Antiochiai Ignác írja: „Mi többé nem szombat, hanem vasárnap szerint élünk.”[11] Az ősegyház identitásának egyik fontos eleme volt, hogy a páskaünnep eredetéhez kapcsolódva, arra építve, krisztológiai teljességgel ünnepelték meg a húsvétot.
A páska ünnepe mutatja tehát a legszemléletesebben azt a folyamatot, ahogyan egy bibliai ünnep alakul: adott egy történelmi esemény, adott egy mitológiai létalapító üzenet, és e kettő találkozik. Amikor ez az eredeti üzenet már nem tölti be létalapító funkcióját, átalakul, és tipológiájával egy új korszak alapító üzenetévé lesz, megnyitva az ajtót az ünneplő számára, aki számára ebben a pillanatban érkezik el, sok átalakuláson keresztül az alapélmény.[12] Egy megértési láncolatba kerül bele a ma ünnepe. Az ismétlés, az emlékezés a várakozás elemeiből tevődik össze minden ünnep.
[1] 1Mózes 1,1–5: 1. „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. 2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. 3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. 4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. 5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.” (Revideált Károli Bibliat 1908.)
vö. Augustinus, Vallomások 1982. XI./10.ff. Mit cselekedett Isten az ég és a föld teremtése előtt? 1982.354. „Létezés, ismerés és akarás… e három dologban milyen oszthatatlan élet mutatkozik. Azonban egy élet, egy lélek és egy lényeg… e három dolog miatt van benne háromság… megvalósul csodálatos egységben és mégis sokszerűen a Háromság ölén, aki önmagának végetlen célja önmagában, e célban létező…” 433.
[2] McGrath, E. Alister, 2002. Tudomány és vallás, Typotex, Budapest, 161.
[3] Augustinus, 1982. Vallomások, 357.
[4] Különös, mennyire hasonlít ez a szöveg egy mai természettudós mondataihoz: „Gyakran megkérdezik tőlem… mi történt a Nagy Bumm előtt? A válasz az, hogy nem volt azelőtt. Maga az idő is a Nagy Bummal kezdődött.” (Davies, P. 1995. Isten gondolatai: egy racionális világ tudományos magyarázata, ford. Béresi Csilla, Kulturtrade. Budapest, 43.) Ez a mondat is mutatja, mennyire sok a közös abban, ahogyan a mai természettudományos gondolkodás a korábbi teológia az időt szemléli.
[5] 1Mózes 3,17–19 „Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek füvét. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.” (Revideált Károli Biblia 1908.) Vö.. Boman, Thorleif, 1998.110.
[6] „A Sikyonból származó híres görög szobrász Lüszipposz allegorikus szobrán Poszeidipposz verse olvasható Kairoszról: »Honnan a szobrász? – Ó sziküoni. – De mondd a nevét meg! Lüszipposz. – Te ki vagy? – Kairosz, a mindenen úr. – Lábujjhegyre mit állsz? – Rohanok mindég. – A bokádon miért van szárny? – Repülök, mint a szelek sebesen. – Miért a borotva a jobb kézben? – Hadd lássa a férfi. Nincsen csúcs, ami úgy metszene, mint ahogy én. – Mért, hogy elől vagy fürtös? – Azért, hogy jól belakjon. Zeuszra! Szembejövő. – S hátul a tar koponyád? Mert akit elhagytam szárnyas léptekkel, utána meg nem fog sohasem, bár szeretne nagyon. – S miért, hogy a szobrász épp rád gondolt? – Nektek akart ő példát adni e helyt, ó, te derék idegen!«” (A pellai Poszeidipposz epigrammái, 2005. Eötvös József Könyvkiadó Budapest, 159.)
[7] Interpreters Dictionary of the Bible III.(Passover)1980.663.
[8] Assmann, Jan, 1992.198.
[9] 5Mózes 4,2 és 12,31: „Semmit ne tégy ahhoz és el se vegyél belőle…” Jan Assmann példának hozza Hattusilis hettita király (Kr. e. 16. sz.) testamentumának záró rendelkezését: „ezek a táblák pedig mindig havonta felolvasandók…” Assmann, Jan, 1992. 217.
[10] 1Kor10,1: „Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által.” (Revideált Károli Biblia, 1908.)
[11] Antiochiai Ignác, Levél a Magnésziaiakhoz, Mag 9.1 (Vanyó László szerk. Apostoli Atyák, 1988, Szent István, Budapest, 171.)
[12] Rudolf Bultmann ír arról, hogyan alakultak át az ünnepek tipológiai értelemben. Az újév és a király trónralépésének az ünnepe az ókori Keleten gyakran egymásba mosódott. Vö.: Bultmann, Rudolf, A tipológiának, mint hermeneutikai módszernek eredete és értelme, in: Tipologiai szimbolizmus (szerk. Fabiny Tibor) 1988. Ikonológia és Műértelmezés 4. Acta Universitatis Szegediensis, Szeged.