A páska ünnep modellje jó példa arra, hogy identitás nem létezhet rítusok nélkül. Felmérésünkből az derül ki, hogy a ma lelkészei identitás kérdésüket nem kapcsolják össze az istentisztelettel. Nagyon fontos tudatosítási folyamat előtt áll a reformátusság e tekintetben. Megmutatkozik ez abban, ahogyan a liturgia esetleges változására tekintenek. Minél városiasabb környezetben szolgál a lelkész, annál bizonytalanabb. A megyei jogú városokban a lelkészek között sokan nem tudták, hogy jó vagy rossz lenne-e, ha változtatnának a liturgián. A községekben és a kisebb városokban viszont a legtöbb lelkész azt mondta, hogy nem szükséges semmiféle változtatás. Véleményünk szerint itt ugyanannak az identitásban való bizonytalanságnak két megjelenését láthatjuk: ragaszkodás a még biztosnak mondható kis egységekhez a forrongóan változó világban, a másik pedig: labilitás, ingadozás abban a gyakorlatban, amelyet használnak (66. ábra).
A rítus azt fejezi ki, hogy egy egészen más idő, egy másik világ jelenik meg az ember világában. Rudolph Otto alapvető művében, A szentben azt fejti ki, hogy Isten valami egészen „más”-ként jelenik meg az ember életében, és bár az ember a profán világból kölcsönöz szavakat leírására, valójában ebbe a világba nem beilleszthető tapasztalatot szerez a vallásos ember.[1] Ennek a tapasztalatnak az egyik vonatkozása az, hogy a „szent” önmaga nyilatkozik meg, és nem elsősorban az emberi cselekedet függvényeként. Ez a hierophania. Luther Márton, a reformáció (és minden egyházi megújulás) nagy teológiai felismerése az volt, hogy Isten nem egy spekuláció terméke, hanem „eleven Isten”. „A modern ember, aki homogén térben és időben gondolkodik, például a kő imádatának fogja fel azt, amikor egy kő, egy asztal kultikus tárgy lesz, pedig valójában a rítus alkalmával az ilyen szent tárgyak ugyanúgy ennek a világnak a részei maradnak, csupán megjelenik bennük valami egészen más.”[2] A vallási élmény éppen azt jelenti, hogy a körülöttünk levő világ új jelentést és értelmet kap, szentségként nyilvánulhat meg. A vallás lényege az értelemadás és a jelentés változtatásának a képessége. Ez az átformálás csak akkor lehetséges, ha az időt és a teret nem homogén valóságnak fogjuk fel.[3] Ha minden esetleges, akkor formátlanságban létezünk, az ember nem érti, nem hordozza identitását. A rítusok egy olyan világot tárnak elénk, amely koncentrikus körökből áll, azaz például aki itt épít egy házat, letelepül, az a teremtésben vesz részt, kicsiben megvalósítja azt, ami nagyban történt. A mikrovilág leképezi a makrovilágot. Eliade fogalmazza meg a rítusok lényegét: a falunak is először megvolt a centruma, aztán bővült koncentrikusan kifelé. Ma mind a városépítészetben, mind a térről való gondolkodásban azt látjuk, hogy megszűnt a központ gondolata. Leszakadtak részek a központról, és önmagukat jelentették ki központnak. Le Corbusier-t is idézi Eliade: a városi lakóház voltaképpen egy „lakógép”. Itt a lakás már nem a világmindenség kicsiben. Nem imago mundi, csak egy praktikus szállás. Pedig a vallásos ember számára a nem felszentelt tér maga a „kháosz és orientáció és szerkezet nélküli formátlan kiterjedés”. [4]
A reformáció egyházai általában eltávolodtak attól a gondolattól, hogy egy szertartás önmagában bármilyen értelmet kapjon. A lényeg kiemelésével, a Szentírás értelmezésének központi jelentőségével úgy tűnt, hogy lényegtelen, funkcióját vesztette az a tér, az a mozgás, amelyben ez a tartalom megjelenik. Az a vita, amely a Reformátusok a kegyelem trónusánál[5] című munka kapcsán kibontakozott, megmutatja, mennyire érvényét veszítette minden, ami nem racionalizálható az istentiszteletben. „Nekünk, reformátusoknak azonban meglehetősen idegen a kötött liturgia” – foglalja össze egyszerűen Bódiss Tamás.[6] Azonban a kötetlenségben mindig egyre erősebb kötelékek jelennek meg, ezt tapasztalhatjuk abban, ahogyan a gyülekezetek és a lelkészek ellenállnak mindenfajta újításnak, (példák erre: 65. ábra, 58. ábra). A gyülekezeteknek több mint a felében könnyen elfogadják a liturgiai változásokat, a lelkészek mégis részben bizonytalanok ebben, részben nem tartják ezt szükségesnek.
[1] Otto, Rudolf, 1997. 234.
[2] Eliade, Mircea, 1987.8.
[3] Korpics Márta – P. Szilczl Dóra, 2007.
[4] Eliade, Mircea,1987.38. A lakótelepek problematikájáról számos cikket idézhetünk, például: Gyetvai Ágnes: Új hullám – új traktor, előadás in: Artpool Művészeti Kutatóközpont, elhangzott 1981-ben (http://www.artpool.hu/ kontextus/eset/e 821119.html, megtekintve 2013. november 22-én.)
[5] Fekete Károly (szerk), 2010.
[6] Bódiss Tamás, 2011. 488.