13.1. Idősíkok, időpontok
„Ahogy kétezer éves történelme alatt a kereszténység a különböző területekre épületeket állított – templomokat, katedrálisokat stb. – úgy épített »házat az időben« is: az egyházi esztendőt.”[1] Ezt a „házat” nem lehet soha homogén anyagból felépíteni, csakis többféle struktúra egységében. Az ember, amióta naptárt használ, mindig különféle időszemléleteket kénytelen egybeépíteni egy szerkezetbe. Az időt a Föld, a Nap és a Hold mozgása együtt érzékelteti velünk. Lehetetlenség egy olyan rendszert kialakítani, amelyik egyetlen szálra fel tudna mindenféle időegységet fűzni. Ezek a rétegződések nem kerülhetők ki még a legmodernebb generalizáló irányzatok segítségével sem.[2] Már a naptár is jelzi, hogy az időt csak több oldalról érthetjük: a liturgia feladata egészen az, hogy kétféle időélményt egyesítsen: személyes jelenlétemmel az én lineáris időm bekerül egy nagy körforgásba, az ünnepek rendjébe. Így a személyes és az üdvtörténeti idő találkozhat. A múló időben szükség van időben megfogható, mégis abból kilógó, transzcendálható időélményekre. Az egyházi év alapvetően húsvét köré szerveződött. A Krisztus-esemény köré épült több koncentrikus kör, ezeket hagyományosan temporale-nek hívják. Húsvét után az epiphania ünnepköre alakult ki, majd karácsony, advent – a 4. században. Az ünnepek részben úgy épültek rá pogány ünnepi időpontokra, hogy azokat üdvtörténeti tartalommal töltötték meg éppúgy, ahogyan ez annak idején a páska ünnepénél történt. Ami azonban minden ünnepre igaz, hogy hosszas előkészítés, várakozás előzi meg. A zsidó vallásban az ünnep többnyire meglepő módon jön el, rövid az előkészületi idő. A páska ünnepénél kifejezett liturgiája van a sietségnek, a keresztyén ünnepben viszont nem „az ünnep jön el”, hanem a hívek készülnek az ünnepre, hogy meg tudják élni azt.[3]
A keresztyén idő alapvetően az ünnepek köré szerveződik. A hétköznap csupán kiegészíti az ünnepeket. Az első tanítványok élete, mondhatni állandóan a húsvét ünnepére készült, és onnan indult el minden liturgiai megfontolás. Minden időegység, a nap, a hét és az év is erről szólt.
Az első, legalapvetőbb időegység a nap. A zsidók naplemente után, a Hold sarlójának megjelenésétől számolják az új napot.[4] A 19. zsoltár szerint a nap előrelép rejtekéből, majd visszatér sátrába: ez egy nap. Mivel a Hold volt az időszámítás alappillére, ezért a zsidó vallás szerint mindig estétől estéig tartott és tart minden ünnep. A keresztyénség legalapvetőbb üzenete a feltámadás, ami a hajnalhoz kötődik. Bizonyára a zsidó vallástól való fokozatos különválás is közrejátszott abban, hogy a kialakuló egyház saját ünnepét meg akarta különböztetni. Még a napkultusz hatása is közrejátszhatott abban, hogy a „feltámadáshoz”, a reggelhez kötötték a liturgikus nap kezdetét. Ugyanakkor az is igaz, hogy már a zsidó hagyományban is reggeltől számolták az órákat. A rómaiak is reggel hat órakor kezdték a nap óráinak a számlálását. A gyakorlati és a szakrális napkezdet különbözik egymástól: a római jog rendszere vált végül általánossá, amely szerint éjfélig köteles az adós a visszafizetésre. Az egyházi időszámításban viszont a vigíliáknak, az esti istentiszteleteknek kiemelkedő liturgikus fontossága volt. Folyamatosan megmaradt az esti ünnepkezdet hagyománya. Pontosat nem tudunk erről a folyamatról, azt azonban igen, hogy a tanítványok hajnalban felkeltek, és imádkoztak, Krisztus hajnali feltámadásának emlékére: ők is mintegy „feltámadtak”, hogy korán imádkozzanak.[5] A nap kifejezi az élet legalapvetőbb ritmusát, a munka beosztása is általában a nap járása szerint történik, és ez adja meg az imádság keretét is. A napszaki imádságok a keresztyénség kezdetétől jelen voltak a vallási életben.[6] Egyszerűen az élet adta meg ezt a keretet, a nap menetének a ritmusa. Reggel a világossággal az útjára induló ember hálát ad. A világosságnak még a református templomépítészetben is jelentősége volt, számos építmény keletelve épült, azaz a reggeli fény felé fordultak. Ez az ima minősített ideje.[7]
A napi ciklus után következik a heti ünnepkör. A hétnapos időegység használata a zsidó vallás hatására vált általánossá már Krisztus előtt is. A hetes időciklusok rendszere a hét bolygóval kapcsolatos hiedelmekhez is kapcsolódott. A történelem folyamán igyekeztek többször is felülírni a teremtés történetében olvasható hetes kört. A francia forradalom bevezette például a kilenc munkanapot és egy pihenőnapot.[8] A zsidó időszámítás szerint a sabbat a hetedik, befejező napja a hétnek. A keresztyén ember viszont a hatnapos dologidő után Krisztus feltámadását ünnepli. A vasárnap a nyolcadik nap. A teremtés utáni nap, az új teremtés kezdetének jele. A keresztyének számára a heti ciklicitás a feltámadott Krisztussal való találkozástól a vele való találkozásig tart. Nem a vég, hanem a kezdet ez az ünnep. Ezért vált fontossá, hogy az első keresztyének ezt a napot ünnepeljék, és ne a sabbatot elsősorban, bár az első időben nyilván párhuzamosan folyt mindkét ünnep.
A hetek körei után jönnek a hónapok körei. A hónap nevében is hordozza, hogy alapvetően a holdjárást követi, holdtöltétől holdtöltéig tart. Izraelben újholdtól újholdig tartott a számolása. A Nap és a Hold ciklusainak egyenetlensége miatt ezt a rendszert csak a többségében iszlám vallású országokban követik ma már, ott minden hónap egy újholdkör, és tizenkét ilyen kör tesz ki egy évet. A pásztorkodó Izráel számára azért volt fontos a hónap, mert sokkal pontosabban követhető volt a Hold változása, mint bármely más égitesté. A római császárok az éves naptár kialakítása miatt önkényesen hosszabbították és csökkentették a hónapok napjait. Caesar naptárreformja óta a január hónap lett az év kezdete. Azonban a hónapok rendje még változott, ez szilárdult meg utoljára a naptárban. A hagyományos keresztyén liturgiai rend nem nagyon foglalkozik ezzel, bár mára számos egyházközségben létezik hónapos tagolás, például a hónap negyedik vasárnapján osztanak úrvacsorát (ld 79. ábra). Ez azonban egy ugyanolyan önkényes használata a naptárnak, mint amit a hónapok beosztása általában jelez. A keleti és nyugati egyházak ma a fenti egyenetlenségek miatt nem tudják együtt ünnepelni húsvétot: a keletiek liturgiájukban ellenállnak a naptár homogenizálásának. Érthető ez ma, amikor a fogyasztói világrend pedig azt mondja, bármikor átállítható az óra, ha ez így hasznos. Áttehető a péntek szombatra, a szombat hétfőre, ha ez jó az aktuális rendszer számára.[9]
Az éves kör azonban talán az a ciklus, amely a legtöbbet jelenti ma liturgikus szempontból. Izraelben az őszi betakarítástól a betakarításig tartott egy év, a természeti erők kimerülésétől ugyancsak a „porrá lét” élményéig.[10] Az ünnepek, amelyek évről évre megismétlődtek, egy bizonyos körforgást is megjelenítettek. Örök emberi létünk valósága, hogy életünket hosszirányban, kronológiájában is megéljük, születéstől halálig, de az örökkévalóság utáni vágyakozást is az éves ciklusokban. Római Hyppolitosz Krisztust előtáncosnak nevezi az égi körtáncban,[11] vagyis az egyházi év eseményei előtt ő táncol, Krisztus előttünk ünnepel, mi pedig az ő életének eseményeire emlékezünk. A polgári évben időszakok láncolódnak egymásba. Az év önmagába tér vissza, majd kezdődik elölről. Az egyházi év azonban nem egy kör vagy egy gyűrű, hanem egy vég nélkül előrehaladó spirálhoz hasonlít inkább, amelynek a középpontja, célja és mozgatóereje Krisztusban van. Az egyházi év lényege kifejezi a keresztyén élet titkát.[12] A spirálban ugyanazokat a pontokat felülről nézve úgy tűnik, hogy ugyanoda lépünk vissza egy-egy ünnepben évről évre. Oldalról nézve azonban előre halad az ünnepek sora. Ahogyan a liturgia, úgy az egyházi év természete és mozgató ereje is a megismétlés. Egy év elteltével minden megismétlődik, gyűrűket is hagy maga után a fákon. Egy évben minden előfordul, ami az egész életben előfordulhat: a természet ébredése, virágzása, érése és elalvása az egész életet mintázzák. Azt is mutatja ez a kép, hogy az idő nem egyformán „sűrű”: van ünnepes időszak és ünneptelen: kezdődik adventtel, majd a karácsonyi ünnepkörrel folytatódik, később jön a bűnbánat ideje, nagypéntek, húsvét, amikor három napban egészen összefoglalódik minden, végül pünkösd kinyitja az évet az eszkatológia felé, Krisztus várakozásában várjuk a következő adventet.[13]
13.2. Az úrvacsora
Az úrvacsorában csúcsosodik ki az istentiszteleten az elmúlás, illetve jövőbe tekintés, az anamnézis és anticipáció kérdése. A nyugati teológia a múltra nézésre helyezi a hangsúlyt, a Golgota és a jelen közötti kapcsolatra. A keleti teológia az eljövendő istentisztelet és az adott eucharisztia kapcsolatát hangsúlyozza. Nyugaton Augustinus és Anselmus[14] tanítása nyomán Krisztus áldozata Isten munkájának a lényege a Földön. Az Isten országa majd egyszer mindannak a megoldása lesz, amit az emberiség most tesz, amikor Krisztus megváltása után élünk. De ez a vég csak indirekt módon kötődik a jelenhez. A két szélső pont között élünk: a megváltás és Krisztus visszajövetele között, ezek összefüggésben vannak, de a vég nem hat direkt módon a mára. Ebből következik, hogy Nyugaton az úrvacsora fő kérdése is a múlt és a jelen kapcsolata, a megismételhetőség és az anamnézis. A „nem iszom ebből a szőlőtőből, míg országom el nem jön” mondat, és az egész úrvacsora eszkatologikus jellege teljesen kívül esik a vitákon. Pedig „az én emlékezetemre” kifejezés minden bizonnyal egy anticipációs formula, Joachim Jeremias szerint az Isten trónja előtt ülő Krisztusra való emlékezés a szöveg igazi értelme.[15]
Joachim Zizioulasz Nyugaton élő ortodox teológus bevezet egy fogalmat: a jövőről való megemlékezést.[16] A továbbiakban ezt a fogalmat írjuk le az ő gondolatait összegezve. Azért ezt a művet választottuk, mert modellként leginkább talán Zizioulasz elemzése alkalmas arra, hogy az úrvacsorát mint idősíkok találkozását megértsük.
Ez az úrvacsorai megemlékezésre mint Isten országának előjelzésére, megízlelésére vonatkozik. A mennyek országa ugyanis nem valami statikus, földön túli, ideális valóság, hanem az Isten és az ember közösségének a helyreállítása. Erre a legfontosabb bizonyíték az, hogy a feltámadás utáni jelenetekben jelentőssé válik a kenyér megtörése. A gyülekezetek későbbi úrvacsora ünneplése nem csak az utolsó vacsorából, hanem a feltámadott Jézussal való közös vacsorákból is eredeztethető. Mi másért ünnepeltek volna a tanítványok „örvendező szívvel”? (Apcsel 2,46) Nyilván nem azért, mert a halálra emlékeztek. De Pál apostol leírásában is fontos a befejező forma: „amíg el nem jön” (1 Kor 11,26). Zizioulasz szerint téves H. Lietzmann teóriája,[17] mely szerint Jeruzsálemben örvendezve úrvacsoráztak, míg a páli alapítású egyházak a „halálára nézve” emlékeztek. Zizioulasz nem a platonikus megértési struktúrát alkalmazza az úrvacsorára, amikor „nem szó szerinti” emlékezésről beszél.[18] Lehetetlenség Platón értelmében beszélni az anamnézisről, hiszen két nem ugyanakkor zajló esemény közös megértéséről van szó. A platóni értelemben vett képből azonnal eljuthatunk a prototípushoz, az ideához. Nem kell idősíkokat váltanunk. Az idea és az árnykép folyamatosan kiegészítik egymást. Itt viszont az archetípust a történelem végén kell keresnünk, majd a „királyi menyegzőn” lesz az igazi úrvacsora, addig csak előízét vesszük, amikor emlékezünk az eredetre, az „utolsó vacsorára”. Az a nehézségünk ezzel, hogy a nyugati gondolkodásban az ok feltétlen megelőzi időben és logikailag is az okozatot. Itt viszont egy jövőbeli esemény az oka igazán annak, ami most történik.
Az ünnep, az istentisztelet az új világ első napja. A nyolcadik nap a vasárnap, a feltámadás jele. Nagy Szent Bazil a Szentlélekről írt művében megvilágítja a nyolcadik nap jelentőségét. „Ezért tekintünk mindannyian kelet felé ima közben, de kevesen tudják, hogy őshazánkat keressük, a Paradicsomot, mely Isten ültetvénye volt keleten az Édenben. A hét első napján állva imádkozunk, ennek értelmét azonban nem mindenki tudja. Állva imádkozunk a feltámadás napján, ami nemcsak a nekünk adott kegyelemre emlékeztet, hogy Krisztussal föltámadunk, és a fentieket kell keresnünk, hanem úgy tűnik, valamiképpen ez az általunk várt örökkévalóság képe is. Mivel a napok kezdete, ezért Mózes nem is az első napnak, hanem egy napnak nevezte. »Lett este és reggel, egy nap.« 1Mózes 1,5. Ez az egy jelzi… a véget nem érő napot, melynek nincs lenyugvása, melynek nincs alkonya. Ez az egy és szent nap… az örökkévalóság utánzata.”[19] Amikor István vértanú meghal, Krisztust látja meg Isten jobbja felől (ApCsel 7,55). Később a mártírokra való emlékezés lényege az volt, hogy azokra emlékeztek, akik most dicsőségben vannak. Soha nem fogjuk megérteni a földön ezt a kifejezést: jövőről való emlék, mert az emberi bukás következtében az időt feltétlen múltra, jelenre és jövőre osztjuk. Ha azonban az idő e töredezettsége megszűnik, a múlt nem különül el a jövőtől, és a jövő éppen értelmet ad a múltnak. „A jövő »lényeggel« rendelkezik (Zsid 11,1) –azaz elővételezhető, azaz emlékezetünk részévé válhat.”[20]
Szent Maximioszt idézi Zizioulasz, és a következőt írja: az igazság logikailag elsőséget élvez, és ez az igazság a vég, ezért a végért létezik a jelen. Ezért amit Maximiosz említ: „a véget nem érő jövő korszak”, az esemény oka és nem okozata. Erről az országról megemlékezni nemcsak lehetséges, de ontológiailag döntő tényező az úrvacsorában.[21]
Lukács és Pál (1Kor 11) hangsúlyozza: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Zizioulasz ezzel kapcsolatosan írja: „Nyilván nem arról van szó, hogy a tanítványok értelme számára valami emlékezetes cselekményt akar elhelyezni. Nem, az úrvacsorát Krisztus örök emlékezetével akarja összekapcsolni. Nem egyfajta pszichológiai megemlékezésről van szó, hanem ontológiai megemlékezésről, amely az Országgal kapcsol össze.”[22]
„Az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” – azaz Krisztus halála nem múltbeli eseményként lesz fontos, hanem a második eljövetel perspektívájában. Az úrvacsora lényege az, hogy minden az eljövendő Ország szempontjává lesz. Amikor azt olvassuk: „Nem ismerlek titeket” (Mt25,12), akkor Krisztus a nemlétbe, a nem tudásba helyezi bele azokat, akiket elítél. Amikor „bűneimről nem emlékezik többé” (Zsid 8,12), akkor is ontológiai értelemben a nemlétezésbe taszítja az elkövetett tetteket. Az Isten országában viszont Isten megőrzi az emberi létet, ezt jelzi a mondat: „megemlékezzél rólam a paradicsomban”. Mivel az úrvacsora lényegileg eszkatologikus valóság, a végső idők közösségét valósítja meg: folytonosan az utolsó órában élünk. Az úrvacsora nem az eredeti vacsora pontos utánjátszása, egyáltalán nem ez a lényege.
Az úrvacsora mint emlékezés, anamnézis tartalmaz egy nagyon fontos etikai részt. Az Ország azért valósulhat meg az úrvacsorában, mert bocsánatot kapunk és adunk. Felejtünk és emlékezünk. Erre utal a Mt 5,23: nem viheti senki úgy ajándékait az oltárra, hogy előbb meg nem békélt. Zizioulasz ezt a tér és az idő „színeváltozásának” nevezi. Megmarad az istentiszteleti tér és idő, megmaradnak az emberek ebben az időben, de megjelennek egy másik időben, az örökkévalóságban is. A liturgiában nincsen tegnap és ma, csak az egyetemes emberi természet és a túlnani szomjúság létezik.
[1] Karl-Heinrich Bieritztől veszi az idézetet Hafenscher Károly, 2010. 297.
[2] Káposztássy Béla, 2004.3. Vö.: Hahn István 1983.89. A kronológia alapjai című fejezetben leírja, miként igyekezett a francia forradalom a tízes számrendszerbe beleerőltetni a naptárt.
[3] Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások 1995. Makkabi Kabi, Budapest (Bűnbánó ünnepek)
[4] Vö.: Hahn István, 1983.43. és Hahn István, 2005. 54.
[5] Számos példa közül egy: „Azok pedig ezt hallván, bemenének jó reggel a templomba, és tanítának.” (Revideált Károli ApCsel 5,21)
[6] A zsoltár mondatára hivatkozva hétszer tartottak imaórát: „Naponként hétszer dicsérlek téged, a te igazságodnak ítéleteiért.” (Revideált Károli Biblia, Zsolt 119,164)
[7] Martimort, Aimé Georges, 1983.
[8] Vö.: Hahn István, 1983.12.
[9] A naptár identitásadó fontosságát jelzik azok a csoportok, akik nem állítják át az órát, mint ahogyan Kárpátalján is a határ mellett magyar idő szerint mérik a napot. Az idő mérésével az elfogadott hatalmat is jelzi az ember. Ez még a zsidóság történetében is így volt, hiszen a jeruzsálemi naptár volt az, amely összekötötte a diaszpórazsidóságot. Minden évben várták, hogy megküldjék az adott év beosztását.
[10] Boman, Thorleif, 1998.114.
[11] Anselm Grün, 2000. 23. Vö.: Római Hyppolitosz: Adversus Haereticos, V.2.
(http://www.earlychristianwritings.com/text/hippolytus5.html, megtekintve 2013. november 22-én.)
[12] Eliade kifejti, hogy a Nap és a Hold szerinti idő egészen másfajta vallási gondolkodást tükröz: „A hold sokfajta és igen különböző vallási értékeléseit hasonlóképpen röviden elemezve kiderül, hogy egykoron az emberek mit olvastak ki a hold ritmusából. A holdfázisok – a hold »születése«, »halála« és »feltámadása« – révén tudatosodott a kozmoszban saját létmódjuk és egyúttal továbbélésre vagy az újjászületésre való kilátásaik… a hold azt üzente a vallásos embernek, hogy a halál elválaszthatatlanul összetartozik az élettel… A nap… változatlan, alakja mindig ugyanaz. A naphierophániákban az autonómia és az erő, a szuverenitás, az értelem vallási értékei jelentkeznek. Bizonyos kultúrákban ezért a legfőbb lény szolarizációja figyelhető meg…” Eliade, Mircea, 2009.123.
[13] Doppelfeld, Basilius, 1998. 96.
[14] Vö.: Szent Anzelm, 1991. Proslogion, monologion, MTA Filozófiai Intézet, Budapest
[15] Vö.: Jeremias, Joachim, 1963. Die Abendmahlworte Jesu, Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 229.
[16] Zizioulasz, John D., 2004. 21.
[17] Lietzman, Hans, 1907. 132.
[18] Zizioulasz, John D., 2004. 21.
[19] Nagy Szent Baszileiosz, A Szentlélekről 1983. Szent István Társulat (A Kappadókiai Atyák, szerk. Vanyó László) 98.
[20] Zizioulasz, J., 2004. 38.
[21] Zizioulasz, J., 2004. 39.
[22] Zizioulasz, J., 2004. 39.