A reformáció nevében is hordozza, hogy elsősorban azért született, mert a középkori egyházi állapotok miatt fel kellett szólalniuk a reformátoroknak, és utat kellett nyitni a tisztulásnak. Ezért a reformáció szellemi örökségét nem lehet önmagában vizsgálni. Az istentisztelethez, a liturgikus élethez való viszonyulást is az adott egyházi helyzetre való válaszként szabad csupán értelmeznünk. Nyilván kevés eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy egy ilyen mély folyamatot leírjunk, mint a reformáció és az istentiszteleti liturgia viszonyának alakulása. Nem vállalkozhatunk arra, hogy teljes mélységében elemezzük ezt az összefüggést. Amikor most több szempontból mégis megvizsgáljuk a jelentősebb református hitvallásokat, a szövegek alapján arra kérdezünk rá, hogyan vélekedtek a reformáció első századaiban az istentiszteleti formákról.
- A reformáció – mondhatjuk így – a „lényeg” kiemelése volt. A reformáció szellemisége koncentrációt, lényeglátást követelt meg. Nagy „solus”-ok születtek meg szemben egy szellemi szétesettséggel. Arra hívják fel a figyelmet: csak egy lényeges út van! Az osztatlan egység még Istennek is a legfőbb lényege és tulajdonsága lesz.[1] Nincs szükség semmiből és semmilyen téren többre, csak egyre. Számos idézetet lehetne felsorolni, de álljon itt bizonyítékul egy kevésbé ismert hitvallási részlet: „Sem antikvitás, sem szokás, sem sokaság, sem bölcsesség, sem ítélet, sem határozat, sem ediktum, sem dekrétum, sem zsinatok, sem látomások, sem csodák – semmi sem szegezhető szembe a Szentírással.”[2] Senki nem állhat oda Isten és az ember közé. Kálvin János jelmondata ezt mondja el: „Soli Deo Gloria!”[3] A koncentráció, az egyfelé figyelés hozta magával azt, hogy számos kérdés a lényegtelen dolgok sorába került a fontos kijelentések mellett. Ebben a tekintetben a mai napig jelentős különbség van szellemi-irányulás szempontjából a római katolikus és a protestáns teológiai megközelítés között: Az egyik az élet szinte minden területére szeretne érvényes szót mondani, és szinte nincs olyan dolog, amelyre azt mondhatná, hogy nem kell róla hit és erkölcs tekintetében állást foglalnia, míg a protestáns gondolkodás számos területet lényegtelennek tart, és nem látja a hit szempontjából fontos kérdésnek.
- Adiaphoronnak, megváltoztathatónak, közömbösnek, az üdvösség szempontjából lényegtelennek tartott a reformáció szellemisége egy sor dolgot, és a liturgia kérdése is ebbe a kategóriába került. Kálvin így fogalmaz: „Egyébként, ami a cselekmény külső szertartását illeti, hogy vajjon a hívek kezükbe vegyék-é azt vagy ne, elosszák-é maguk közt, vagy mindenki a neki átadottat egye meg, a poharat visszaadják-é az egyházi szolga kezébe, vagy a szomszédjuknak adják át, a kenyér kovászos, vagy kovásztalan legyen-é, bor vörös, vagy fehér – mit sem határoz. Ezek közömbös dolgok…”[4]A Második Helvét Hitvallásban a közösségi imákkal kapcsolatban kerül elő ez a kérdés. Krisztus az egyedüli közbenjáró, csak hozzá szabad imádkoznunk. Ehhez az egyedülvalósághoz képest viszont teljesen mindegy, hogy miképpen imádkozunk: „Nem szükséges az sem, hogy a közönséges könyörgések alakra és időre nézve minden egyházban egyformák legyenek.”[5] A római katolikus teológia gyakran emleget „eretnek liturgiákat”. A protestáns gondolkodás lényegében nem ismer ezen a területen eretnekséget.[6] A lényeges dolgokban ismer csak eltévelyedést. A Második Helvét Hitvallás az óegyházi szerző leírásával is érvel amellett, hogy a liturgia a közömbös dolgok közé tartozik: „Sokrates azt mondja, hogy lehetetlen volna összeírni városonként és tartományonként az egyházaknak minden szertartását. Egy vallásfelekezet sem tartja szem előtt ugyanazokat a szertartásokat, még ha rájok vonatkozólag ugyanazt a tant fogadja is el. Mert azok, akik ugyanazon hiten vannak, eltérnek egymástól a szertartások tekintetében. (Hist. eccl. lib. V., c. 22.) Manapság is a mi egyházainkban eltérő szertartások vannak az úrvacsora kiszolgáltatására és némely más dologra nézve: ámde a tanra és hitre nézve nem különbözünk egymástól, sem emiatt egyházaink egysége és közössége nem bomlik fel. Az efféle szertartásokat, mint közömbös dolgokat illetőleg, mindig szabadsággal jártak el az egyházak.”[7] A Szentírás megfellebbezhetetlen. Ebből ugyan logikusan nem következne az, hogy ami nem a Szentírás fő iránya, fő üzenete, a „lényeg”, az megfellebbezhető lenne, mégis ebbe az irányba indult el a kor gondolkodása. Így lett lényegtelen, elhagyható, cserélhető, variálható a liturgia.
Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy nemcsak a Második Helvét Hitvallás, hanem az egész reformáció irodalma is számos esetben állítja szembe kora szokásait az óegyházi hagyománnyal. Nem csak itt idézi Sokrates egyház-történetírót a káté, hanem a kor irodalmára is jellemzőek ezek az utalások. Ez azt jelenti, hogy a szertartások kérdésében legitim hagyománynak tekintették az óegyházi tradíciót. Nyilván ez a humanista eredetű reformátori elvből is következett: „Ad fontes!” Így hivatkoznak a 16. századi magyar református zsinatok is az egyházatyákra, akik még helyesen ünnepelték a sákramentumokat. [8]
A Debrecen-Egervölgyi Hitvallás 1562-ben kifejezetten az adiaphoron szóval jelzi a szabadon cserélhető dolgok között a szertartásokat: „A közönyös dolgokról (adiaphora). Közönyös dolgoknak hívjuk … semleges cselekedetek törvények és szent s kötelező tekintélyek által parancsolva nincsenek, melyek magokban sem jók, sem rosszak. A választottaknak kétféle közönyös tényeik vannak, természetiek és szertartásiak; mint az ülés, állás, fekvés, járás, az indító ok szabad mozdítása szerint, a mozgás okfejeinél fogva önként és szabadon cselekvése mindazoknak, a melyekről az Úrnak vagy az ő kegyelmességének semmi parancsa nincs. A szertartásokban vannak oly szabad tények, melyek szabad öntudatból eredtek, de a szent törvények és tekintélyek által nem parancsoltattak, a melyeket a választottak szabadon, tisztességesen, jó rend és épülés végett hitből cselekesznek. Mint a mindenféle eledellel élés vagy nem élés, babona nélkül, az Úrért és lelkiismeretből, vagy az erőteleneket építő szeretetből. Róm 14, 1Kor 6,8,9,10, továbbá a tanítás ez vagy amaz órán. Szóval minden körülmények, a sákramentomok és tanítás tiszte körül, szabadok a választottaknak, csak tisztességesen, épületesen és botrány nélkül történjenek. … A közönyös dolgok forrása és oka távolabbról az isteni kegyelem, legközelebbről és anyagilag a Krisztus érdeme, – belsőbb, alaki– a Szentlélek felszabadítása; eszközlőleg, az Isten részéről az Ige, az emberekben a hit. Mint Tit 1, 1Tim 4. Róm 14. mondatik: aki hiszen, mindent megeszik. Végoka az épülés, a botránynak és babonának kikerülése. A tisztáknak mindenek tiszták, a megfertőztetteknek mindenek megfertőztettek…”[9] Még az 1646-os szatmárnémeti zsinat is használja az adiaphora kifejezést, jóllehet az egységes liturgia mellett érvel. „Minthogy pedig a hit és hitvallás egységéhez nem kis mérvben szükséges a szertartások és ceremoniák egyezése is, az is egy akarattal határoztatott, hogy egy, a Szentírással és a régiek kegyes gyakorlatával nem ellenkező közös liturgia szerkesztessék, s hogy továbbá a régi – mind magyar, mind erdélyországi – kánonokból oly közös törvénycikkek vagy kánonok gyűjtessenek össze és adattassanak ki legközelebb, amelyekkel általában minden igazán református és egymással egyesült magyarok jövőre éljenek; épen fenntartatván mindemellett az egyességet és testvéri szeretetet még akkor is, ha szinte valami csekélyebb és közönyösebb dolgokban, a körülmények különbségéhez képest egymástól eltérnek.”[10]
- A liturgia kérdése a közönyös dolgok közé került azért is, mert a reformáció fontos kérdésévé vált az egység. A vallási helyzet következményeként a szélsőséges irányzatok teret nyertek. Mindenfelé megjelentek az anabaptista, szentháromságtagadó és hasonló más közösségek. Az egyházszakadás következtében a szakadozás folyamatával szemben szükségszerű volt az, hogy bizonyos dolgokat lényegtelennek tartsanak az egység érdekében. Ide vonatkozik Kálvin levele Cranmer canterbury érsekhez, melyben azt írja, hogy „tíz tengeren is átkelne”, óriási áldozatokra is kész lenne az egyház egységéért.[11] Nem választhat el liturgiai kérdés testvéreket. Amikor a reformáció liturgikus szempontból való sokszínűségére gondolunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a cél „éppen az egyház igazsága és egysége volt, szemben a könnyelmű szakadásokkal, amelyek részben abból adódtak, hogy az erősebb gyülekezetek, ill. területi egyházak saját szertartásaikat akarták a többiekre erőltetni. Ez a veszély Kálvin és Bullinger korában elsősorban a berni törekvésekben jelentkezett.”[12]
- Juhász Tamás a Skót Hitvallás legfőbb érdemeként azt állítja, hogy „bibliai szavakat adott az egyes ember ajkaira papi közvetítés nélkül”.[13] A közvetlenség, a direkt út keresése magával vonta, hogy mindenfajta közvetettség, mediatizáció kétessé vált. Márpedig a liturgia lényege a részvétel, a közösségbe tagolt jelenlét és Isten közösségi módon való keresése. Minden olyan közösségi kifejezési forma, amely nem spontán, megkíván felelős személyeket, ezáltal közvetítőket. Lehetséges, hogy ezek az emberek az adott pillanatban nincsenek jelen, de a háttérben szükségképpen megvan a feladatuk. A liturgiát lehetne istentiszteleti közvetítésnek is mondani. A reformáció fő feladatának azt tekintette, hogy közbevetés nélkül az emberek kezébe kerüljön a Szentírás, minden közvetítés nélkül eljusson a hit az emberi szívekig. A La Rochelle-i Hitvallás így ír: „Jóllehet a ceremóniák nem használatosak többé, mindazáltal lényegük megmaradt számunkra annak személyében, akiben lakozik az egész teljesség.”[14] „Minden egyes gyülekezetnek jogában áll egyházi szertartásokat és rítusokat bevezetni, azokat megváltoztatni vagy félretenni, ha fölöslegessé válnak, vagy visszaélnek velük, és helyükbe másakat bevezetni, amelyek helyesebbek, a rendet, az épülést jobban szolgálják. Amiképpen tévedtek a jeruzsálemi, alexandriai és antiochiai egyházak, azonképpen tévedett a római egyház is, nem csupán a gyakorlat, a ceremóniák néhány pontja tekintetében…”[15]
- A közvetlenség fogalma itt kapcsolódik a keresztyén ember szabadságához, a reformáció másik fontos alapüzenetéhez. Jóllehet az összes reformátori irat kifejti, amit a Westminsteri Hitvallás is, hogy „szabadság alatt a bűn hamisságától… való mentességet értjük.”[16], hogy a szabadságot nem a külső körülményekben, hanem Krisztusban és önmagunkkal szemben kell keresni, mégis általános szellemi hatásként minden szinten megjelent egyfajta „köteléktől való mentesség”. Hiába a világos teológiai alapvetés a szabadság értelméről, ha a gyakorlatban mégiscsak a külső tényezőktől való függetlenségben határozzák meg a lélek szabadságát. A Westminsteri Hitvallás, amely egyébként igen alaposan kifejti az istentisztelet fontos kellékeivel kapcsolatos kérdéseket, arról beszél, hogy az Istent nem meghatározott épületekben, hanem „mindenütt lélekben és igazságban kell imádni, egyfelől családi körben, naponként, és titokban mindenkinek önmagában… ”[17] A szabadság eszméje jelenik meg a Második Helvét Hitvallásban is a liturgiai fejtegetésekben: „Minél inkább szaporodik az egyházban a szertartások száma: annál nagyobb csorbát szenved nemcsak a keresztyén szabadság, hanem maga Krisztus és a benne való hit is; amennyiben a köznép a szertartásokban keresi azt, amit egyedül Isten Fiában, a Jézus Krisztusban kellene hit által keresnie. Elégséges tehát a hívőknek néhány egyszerű, józan és Isten igéjével nem ellenkező szertartás.”[18] Magyarországon az első erdődi zsinat kánonai között ezt olvassuk: „Hogy mi minden emberi hagyományoktól, szertartásoktól és a püspökök rendeleteitől, melyeket a lelkek lenyügözésére mint szükséges isteni szolgálatokat követelnek, szabadok vagyunk. Egyébiránt a jórend kedveért kegyesen megtarthatók azon szertartások, a melyek valóban közvetlenül megkivántatnak; – minők a szükséges isteni tiszteletek, – a melyekről mi azt tartjuk, hogy azok keresztyén szabadsággal megtartandók.”[19] Ebben is láthatjuk, hogy a magyar reformáció fő iránya kiegyensúlyozottan beszél a szabadság és a szertartások összefüggéseiről.
- A közvetlenség keresése együtt jár azzal, hogy mindenfajta cselekedet szerepe háttérbe kerül. Nincs közvetítő személy, és nem az a lényeges, amit látunk, hanem az, ami a szem elől elrejtve zajlik. „Minden hívő tudja és értse meg azt, ami a templomban szóval és cselekedettel végbemegy, mert csak így nyerhet belőle lelki épülést. Ez azonban csakis akkor lehetséges, hogyha megfelelő tanítást nyerve, mindazt meg tudjuk érteni, amit az Úr a mi lelki okulásunkra rendelt… Csak ott van okulás, ahol van tanítás.”[20] „A szentek állhatatossága nem a saját szabad akaratukon múlik, hanem a kiválasztás változhatatlan végzésén.”[21] Ezért a protestáns gondolkodás bizalmatlanul tekint minden vallásos teljesítménynek minősíthető cselekményre. Erre jó példa a böjt. Az Ír Hitvallásban ezt olvassuk: „Isten nem enged bennünket böjtölni a cselekedet kedvéért.”[22] A hitvallás igyekszik hangsúlyozni a böjt fontosságát, de óv attól, nehogy az valamiféle „igazító cselekedet legyen”! Ezekben a kérdésekben az első, amit olvashatunk, mindig az elhatárolódás, a „nemek” kimondása, azután jönnek csupán az „igenek”. „Nem szabad azzal a gondolattal böjtölnünk, hogy a mi böjtölésünk a mennybe visz…”– írja az ír hitvallás 51. cikke elején. A Debrecen-Egervölgyi Hitvallás így ír: „A külső a belső böjtnek eredménye, azaz uj engedelmesség, az élet megujulása, szolgálni az igazságnak, vezéreltetni a Szentlélektől, élni és járni lélekben, megölni a test cselekedeteit, gyakorolni a könyörületesség munkáit; elnyomni az uralkodó bűnöket, tartózkodni a dobzódás és részegeskedéstől, jó tettekben mutatni meg a hitnek gyümölcseit; kegyesen, józanon, vallásosan élni. Ez neveztetik másként időszakinak. Mert az ó szövetségben a nyomoruság idején az emberek bizonyos napokon át mérséklett és szigoru életmódot és öltözködést folytattak, a vigalmakat és mindennemű örömöket kikerülve, hogy alkalmasabbak és készebbek lehessenek a könyörgésre és az Ur előtti esedezésre. De e böjt sem állott az ételeknek és napoknak örökös kiválasztásában, mint most az elferditő utánzók és az Antikrisztus csoportja által csinálgatott képmutatásból gyakorolt vagy szinlelt (hypocriticum) böjt, az ételeknek és napoknak bizonyos megválogatása azon babonás istenitisztelettel és kegyeskedéssel való kapcsolatban, mely a lelkiismeret vádolása miatt vállaltatott.” [23] A Második Helvét Hitvallás a „nemet” a következőképpen fogalmazza: „azt vélvén, hogy magáért e cselekedet végzéséért kedvesek az Isten előtt és ezzel valami jó dolgot cselekesznek.”[24]
A cselekedetek háttérbe szorulásával az istentisztelet tárgyi elemei is lényegtelenné váltak. „Az újszövetség idején sem az imádság, sem az istentisztelet bármely más része nincs hozzákötve valamely helyhez, ahol vagy amely felé irányulva elvégzik, és ami által elfogadottabb lenne.”[25] A templomépület mellett egyéb tárgyak is elvesztették szakralitásukat: „Még kevésbé hisszük, hogy a megboldogultak ereklyéit tisztelni vagy imádni szabad volna. Azok a régi szentek azt tartották, hogy eléggé megtisztelték halottaikat, ha azok földi részeit – minekutána a lelkök égbe szállott – tisztességesen eltakarították; és minden ősüknek legnemesebb hagyatékaiul tekintették az ő erényeiket, tanításukat és hitöket, amelyeket miképpen az elhunytak magasztalásával ajánlottak: azonképpen önmagok is törekedtek megvalósítani földi életökben.”[26] Az egyszerűség, az eszköztelenség a protestáns istentiszteleti ethosz fontos része: „A hívők egybegyülekezési helyei pedig tisztességesek és az Isten egyházához minden tekintetben méltók legyenek. Válasszanak tehát e célra tágas épületeket vagy templomokat, de távolítsanak el azokból minden olyas dolgot, ami az egyházhoz nem illik. Szereljék föl mindennel, az illedelem, a szükséglet és a kegyes tisztességhez képest, hogy ne hiányozzék semmi, ami az istentisztelethez és az egyházi használatra szükséges… A templomok igazi ékessége nem az elefántcsont, nem az arany és drágakövek, hanem azoknak az egyszerűsége, kegyessége és erényei, akik a templomban forgolódnak.”[27] „Az irás ivóeszközről vagy pohárról emlékezik. Tehát mindennemü edényeket, akár üveg, akár fa, vagy arany, ezüst és cserép legyenek, vagy rézből és bármiféle ércből készültek, elfogadunk, csak a visszaélés, fényüzés, babona és botrány legyenek eltávoztatva. A pápista kelyheket, tányérokat elvetjük a babonás visszaélés miatt. Mert azt akarja az Ur, hogy a Baál maradványai rekesztessenek ki az egyházból, hogy azok ne is neveztessenek. Hozseás 14. 2. 3. Zak. 9. Elvégzem az ő szájokból az ártatlan vért és kivonszom fogaik közül az ő utálatos ragadományokat.”[28] „A kegyesek templomainak, legyenek bár azok fából avagy kőből épitve, mindenütt fényüzés és babona nélkülieknek kell lenni. Ne legyenek azokban bálványok, botrányos képek és festmények, hamis tantételek és pogány szertartások és az isten igéjével ellenkező emberi hagyományok. Mert valamint a választottak az Ur templomai s nincsen semmi közük a bálványokkal, ugy a templomok is, melyek a nyilvános összejövetel helyei, nem foglalhatnak magokban bálványokat és bálványozási festéseket… Mert az isten háza az egyház, és az egyház összejövetelének helyei, a könyörgés azaz isteni tisztelet, az igehirdetés és sákramentomok kiszolgáltatásának helyei. Nem kell tehát azokat latrok barlangjává változtatni. A mint az isten igéjével kalmárkodó áldozó papok veszik és adják bulláikat, miséiket és többen közülök a rut nyereséget s mindkétnemü paráznaságot ugy követik mint az Ige megrablói és a lelkek kifosztói.”[29]
Bár a magyar reformáció jóval megengedőbb volt az örökölt egyházi szokásokat illetően, mégis az eszköztelenség mint követendő elv szinte minden hitvallásban megjelenik. A Debrecen-Egervölgyi Hitvallásban ezt olvassuk például az orgona használatáról: „Bizonyos, hogy az ó egyházban a Salamon templomában a hangszerek használata be volt véve. Most Krisztus eljövén, a régi papsággal és áldozattal s a törvényhez tartozó többi ábrázolattal együtt megszűnt mint az árnyék a hangszereknek a templomokban való használata. Mert a zenészek mindennemü hangszerei a választottak részeit s tagjait jelezték, hogy tudniillik a választottak szivvel, lélekkel, szóval s minden módon tartoznak tisztelni az urat. Igy emleget Dávid mindenféle hangszert, hogy az ember teljes erejéből, elméjével, tagjaival dicsérje az istent. Lélekből kellemmel kell szólni és énekelni a gyülekezetben. Mert Pál nem hogy a néma hangszerek használatát helyeselné, hanem még az emberi értetlen szavakat és épitő erővel nem biró énekeket sem engedi meg az egyházban; sőt eszteleneknek állitja azokat, a kik mint barbárok idegen és nemértett nyelven tanitanak és énekelnek a gyülekezetben 1. Kór. 14. Ugyanezt tanitják az atyák is. Nincs is az orgonákról emlékezet az uj testamentomban.”[30]
- Már a reformáció időszakában megjelentek az egyszerű gyakorlatias, praktikus szempontok az istentisztelettel kapcsolatosan. Már akkor megfogalmazódik az idő szűkösségének a kérdése is! A hosszúság, a türelmetlenség és ehhez hasonló mindennapi szempontok fontos tényezőkké válnak az istentiszteleti élet megformálásában. Minthogy a reformáció összefüggésben van a polgárosodással, a konkrét termelő munkát végző emberek társadalmi fontosságának megnövekedésével, ezért érthető módon ennek a rétegnek a szempontjai, világlátásuk, a számukra fontos kérdések és értékek megjelennek az istentiszteleti élet rendjének a megfogalmazásában: „De mint akármely dologban, úgy a nyilvános könyörgésekben is mértéket kell tartani, hogy azok felette hosszadalmasak és fárasztók ne legyenek. A szent gyülekezetekben tehát az evangéliomi tudományra kell legtöbb időt fordítani és vigyázni kell arra, hogy a közönség a gyülekezetben el ne fáradjon a szerfelett hosszadalmas imádságok miatt, nehogy mikor az evangéliom hirdetését kellene hallgatni: vagy távozni kívánkozzanak, vagy az elfáradás miatt általában a gyülekezet szétoszlását óhajtsák. Az ilyeneknek az egyházi beszédben az is szerfelett hosszadalmasnak tűnik fel, ami különben eléggé össze van vonva. Illő tehát, hogy a prédikátorok is mértéket tartsanak.”[31] A praktikus szempontok közé tartozik a hosszúság mellett az időpont megválasztása is, amiben szintén a szabadság elvét érvényesíti hitvallásunk. Még a vasárnap kiválasztását sem tartja szentnek, mivel „nem hisszük, hogy egyik nap szentebb a másiknál”: „Ámbár az istentiszteletet időhöz nem kötjük, mindazáltal az idő helyes megválasztása és elrendelése nélkül nem ápolhatjuk és nem gyakorolhatjuk azt. Mindenik egyház tehát választ bizonyos időt a nyilvános könyörgésekre és az evangéliom hirdetésére, valamint a sákramentomok kiszolgáltatására. Az egyház ezen rendelését nem szabad senkinek a maga tetszése szerint felforgatni.”[32]
- A fenti állítás nagyon fontos szegmense a liturgia és a reformáció viszonyának: az időbeli szabadságot a közösség ereje korlátozza, ha más ok nincs erre, az istentisztelet időpontjának megválasztása bizonyosan az. A reformáció a kezdetektől tapasztalta, hogy rend nélkül, közösség nélkül nem maradhat meg az egyház Krisztusban.[33] „Az egyházban minden szabályszerűen és rendben történik” – hivatkozik Pál apostolra a Belga Hitvallás.[34] A rend, az egyezség kérdése a reformáció első napjaitól kezdve egyre fontosabbá vált. Különösen a 17. századra ért meg a helyzet annyira, hogy a Westminsteri Hitvallás kifejezett célja Anglia egyházainak liturgiai és egyházfegyelmi, egyházkormányzati egysége.[35] Jóllehet „központi jelentőségű üzenete a szoterológiai kérdésnek van, az minősül „lényeg”-nek, és ezért kevés kifejtést igényel Krisztus dicséretének, az istentiszteletnek a megvalósulása, mégis a sákramentumok szertartása kapcsán újból és újból hangsúlyozzák a „megfelelő rendet”, a „helyes módozatot”, amelyet „felügyelet szerint kell kormányozni”.[36] „Hisszük, hogy a helyesen kiszolgáltatott úrvacsorában Jézus Krisztus összekapcsolódik velünk … hisszük, hogy a sákramentumokkal helyesen élve Jézus Krisztus testével és vérével egyesülünk.” [37]
Ugyancsak ide tartozik a „törvényes szolgák” fogalma.[38] A La Rochelle-i Hitvallás szerint „igaz lelkipásztornak”,[39] „megbízott pásztornak”[40] kell szolgálnia. A „rend” kérdéséről a Második Helvét Hitvallás így ír: „Tanítjuk továbbá, hogy buzgón kell ügyelni arra, miben áll főképpen az egyház igaz és egységes volta, hogy könnyelműen szakadásokat ne okozzunk és ne terjesszünk az egyházban. Nem a ceremóniákban és külsőleges szokásokban áll az, hanem inkább a közös hit igazságában és egységében.”[41] „Megvetünk minden rajongót, akik – amennyiben rajtuk állna – igencsak el szeretnék törölni Isten Igéje hirdetésének és a sákramentumok kiszolgáltatásának rendjét…”[42] E rendbe tartozik például „a kegyesség nyilvános és egyéni gyakorlása”, amelyre kötelezik a híveket minden vasárnapon.”[43] A hamis egyház ismertetőjegye a Belga Hitvallás szerint, hogy kénye-kedve szerint hozzátesz ahhoz, amit Krisztus Igéje előír.[44] „Törvénytelen dolog bárkinek is nyilvánosan magára venni az igehirdetés vagy a sákramentumok kiszolgáltatásának a tisztét, amíg azok végzésére törvényesen el nem hivatott.”–írja az Ír Hitvallás.[45]
A „rend” fogalma idővel egyre pontosabb megfogalmazást kívánt. Mindaz, ami kezdetben csupán egy adott kor egyházi magatartásával szembeni reakció volt, később szükségképpen saját kereteket kívánt. Amennyiben visszafelé tekintve megvizsgáljuk a reformáció és a szertartások összefüggésének kérdését, azt láthatjuk, hogy az az idő múlásával egyre fontosabbá válik. A kezdetekben természetszerű volt, hogy a lényegtelen és lényeges kategóriákba sorolták a dolgokat, és az istentisztelet mikéntjét is. Megfogalmazták ugyan, hogy rendre van szüksége az egyháznak mint közösségnek, és számos irányban el is indult a fejlődés a végiggondolt, rendezett istentisztelet felé, azonban általánosságban nem volt elég idő és lehetőség ennek a rendnek a kialakulására, kifejtésére.
- A reformáció lényegéhez tartozott a területi elv tiszteletben tartása. A legalapvetőbb kérdésekben kívántak csak egységet a nyelvi határok átlépésével is. Magyarországon egészen másként zajlottak a liturgiához való viszonyulást meghatározó folyamatok. Még az iratok is más jellegűek, itt zsinati dekrétumok formájában fogalmazódtak meg, és nem terjedhettek nyomtatott formában. Nyilván nehezen is hasonlíthatóak össze a szövegek az egészen más körülmények között született nyugati dokumentumokkal. Az irányultságot azonban mégiscsak mutatják. A magyar helyzet e tekintetben jelentősen eltért a nyugat-európai protestantizmusétól. Ennek két oka van: Magyarországon a török által megszállt területeken a katolikus egyház gyakorlatilag megszűnt, az ország nagy részében a protestantizmus volt az egyedüli egyházi valóság. Ugyanazokban a templomokban és kontinuitásban folyt a protestáns istentisztelet. Másrészt a török által megszállt, illetve fenyegetett országban nem volt meg az összefüggés a polgárosodás és a reformáció között. Sem a politikai helyzet, sem a társadalmi helyzet nem ösztönzött senkit arra, hogy liturgikus változásokat vezessenek be. Ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy Magyarországon csak fél reformáció történt volna. Azonban a szertartásokhoz nagyon sokféleképpen viszonyultak ebben a korban. Magyarországon az óprotestáns hagyományok egyértelműen középkori szertartásokra épültek. A változtatások fő szempontja az anyanyelviség és a Szentírás-központúság volt.[46]
Magyarország vonatkozásában a Kiss Áron által összegyűjtött 16. századi zsinati határozatokat vizsgáltuk meg, és azokból derül ki világosan, hogy a nyugati helyzethez képest itt talán még fontosabb volt annak a hangsúlyozása, hogy a reformáció semmiképpen nem oka az intézmények és a társadalom szétzilálásának: „A mi elleneink azzal rágalmaznak minket, hogy nekünk nincs fejünk, fejedelmünk s rendünk. Pedig mi a Krisztust valljuk az igaz egyház fejének, s hisszük, hogy annak mindnyájan tagjai vagyunk. Fejedelmeinket pedig és a polgári törvényhatóságot tiszteljük, és azoknak hivatalait az isten igéje szerint mindazokban, a melyek istent és az ő dicsőségét nem sértik, engedelmességgel szeretjük. Rend nélkül nem vagyunk, mert van köztünk illő rendje a pásztoroknak, egyházszolgáknak és hallgatóknak… Noha pedig az egyházi (dicsénekekben) hymnusokban és beszédekben nem mindenütt ugyanazon rendet tartjuk, mindazáltal a tudományban, felmentésben és a sakramentomok kiszolgáltatásában egy és ugyanazon szertartást követünk, s még az ünnepek megülésében is e tartományban nem sokat különbözünk. Azért ellen feleink bennünket ok nélkül kárhoztatnak.”[47]
Ez a „konzerváló erő” különösen erős volt a szertartási énekek tekintetében. Debrecenben, 1567-ben kimondják: „Hasonlóképen kárhoztatjuk a templomok, harangok, egyházi énekek, pásztori és szokott öltözetek eltörlőit. Mert a pápaságban mindezekre nézve csak a visszaélést kárhoztattuk. Az anyag és alak szent és magában véve az istennek tiszta teremtménye volt. És soha sem imádtatott; azért hiába akarják ezeket is a misével és bálványokkal vagy oltárokkal eltörleni. Mert oltár és misebeli kenyér nélkül nem lehetett misét szolgáltatni, de templom és harangok nélkül lehetett. A harangokat a gyülekezetet egybehívó kürtök helyett megtartjuk. Mert az ó szövetségben kürtökkel hívták össze a népet az áldozásra.”[48] „A szentírásból szerkesztett énekeknek lelki versezeteknek, zsoltároknak, dicsénekeknek a szentek gyülekezetében szívvel-lélekkel, valamint a gyülekezeten kívül is szívből, hit által isten kegyelmével való éneklését mind a hallgatók, mind magok az éneklők épülete és oktatása tekintetéből helybehagyjuk, mint az isteni tisztelet részét.”[49]
A hagyományokkal, egyházi szokásokkal kapcsolatosan sokkal megengedőbbek voltak a magyar reformátorok, mint nyugati társaik: „Azokat az emberi hagyományokat, melyek a természet törvényével és Tízparancsolattal megegyeznek, az emberi élet kormányzására és a fegyelem fenntartására hasznosak, minők a hatóságok kegyes és törvényes intézkedései, helybenhagyjuk. Mert az Ur kívánja, hogy azoknak engedelmeskedjenek a hívők. Róm 13.1, 1Tim 2, 1Pét 2,3. Dán 2,3,4. Azokat az emberi rendeleteket, találmányokat és tanokat, melyeket emberek találtak fel és rendeltek az önkéntes isteni tisztelet (ethelotrischia) és vallás tekintetéből, kárhoztatjuk a szentírással s atyákkal, mint hatálytalan elemeket, csalásokat, haszontalanokat, szennyeket. Mert helyesen tanítják a végzések (decreta), zsinatok és atyák, hogy a szokást és emberi rendeleteket akkor kell dicsérni, ha nincsenek ellentétben az igaz (catholikus) hittel és jó erkölcsökkel, hanem hasznosak az építésre.”[50]
A magyar reformátorok számára általában a középkori örökség leegyszerűsítése, közérthetővé tétele volt a legfontosabb: „Szertartásunk kevés van; szent énekeinket és a litániákat együtt énekeljük. Az úrvacsorát a Krisztus rendelése szerint osztjuk minden vasárnap, előrebocsátott beszéd s intés után. A melyben tárgyaljuk, hogy mi az úrvacsora, miért veszik azt, miképpen veszik, kiknek használ, kiknek kell járulni az úrvacsorához? Ezt elvégezvén, imádkozunk, a közhitvallást gyakran elmondjuk, gyakran elhagyjuk. A részesülőkhöz kegyes kérdéseket intézünk, a melyekkel azokat tanítjuk.”[51] Egy másik hitvallás így ír: „Azokat a szertartásokat, melyek a jó rend végett rendeltettek és a keresztyén hit és kegyesség gyakorlására valamit tesznek, meg kell tartani. Úgy mindazáltal, hogy ne csatolják ahhoz az isteni tiszteletnek, érdemnek vagy szükségnek képzeletét. Azután pedig több időt fordítsanak az isten igéje tanítására és hallgatására, mint a szertartásokra.”[52]
[1] Példa erre a La Rochelle-i Hitvallás, ebben újra és újra visszatérő kifejezés Isten osztatlansága, pl. 1. és 6. cikk., vagy a Belga Hitvallás 1. cikke: „Szívvel hisszük és szájjal teszünk vallomást arról, hogy létezik egy osztatlan szellemi lényeg, akit Istennek nevezünk” La Rochelle-i Hitvallás 2000. 27.
[2] La Rochelle-i Hitvallás, 2000.19.
[3] Vö.: Fekete Károly, 2009.158.
[4] Kálvin János, 1995. (1559) IV.17.43. Az „Adiaphoron” fontos reformátori elv volt. Vö. Fekete Károly, 2009.142.
[5] Második Helvét Hitvallás, 2006. XXIII
[6] Melchior du Lac 179.
[7] Második Helvét Hitvallás, 2006. XXVII
[8] Kiss Áron, 145.
[9] Kiss Áron, 198.
[10] Kiss Áron, 1875. (1649) Egyházi kánonok, függelékül a Szatmárnémetiben tartott nemzeti zsinat végzései, ford. Kiss Áron, kiadja a Szatmári Reform. Egyházmegye, Kecskemét
[11] http://www.godrules.net/library/calvin/143calvin23.htm (Megtekintve, 2013. november 22-én.)
[12] Szűcs Ferenc, 2012.
[13] Skót Hitvallás, (bevezető) 13.
[14] La Rochelle-i Hitvallás, 19.
[15] Ír Hitvallás, 77 – 78. cikk
[16] Westminsteri Hitvallás, XX.1.
[17] A Westminsteri Hitvallás, XXI. 6. hangsúlyozza a hangos és érthető könyörgés, a hálaadó ima, az egészséges igehirdetés, a hittel és tisztelettel hallgatás, a zsoltáréneklés fontosságát.
[18] Második Helvét Hitvallás, 2006. XXVII
[19] Kiss Áron, 11. – Első erdődi zsinat, VIII. cikk
[20] Kálvin János, (1543) 6., Fekete Károly Kálvint idézve kifejti, hogy éppen az istentisztelet szent voltára különleges hangsúlyt helyeztek a reformátorok, amikor megtisztításáért küzdöttek, és azt szerették volna, hogy az ne váljon „dolog élménnyé”. Fekete Károly, 2003. 147.
[21] Westminsteri Hitvallás, 1999. 109. (XVII./2.)
[22] Ír Hitvallás, 50. cikk
[23] Kiss Áron, 154.
[24] Második Helvét Hitvallás, 2006. XXIV
[25] Westminsteri Hitvallás, 1999. 6. (XXI.6.)
[26] Második Helvét Hitvallás, 2006. V
[27] Második Helvét Hitvallás, 2006. XXII
[28] Kiss Áron, 188. Erdődi első zsinat 1545.
[29] Kiss Áron, 189. Debrecen-Egervölgyi Hitvallás
[30] Kiss Áron, 196. Debrecen-Egervölgyi Hitvallás
[31] Második Helvét Hitvallás, 2006. XXIII
[32] Második Helvét Hitvallás, 2006. XXIV
[33] „Senki sem vonulhat vissza önmagával megelégedve, hanem együttesen kell megőrizni és fönntartani az egyház egységét, saját magát ki-ki a közös szabályoknak és a Jézus Krisztus Igéjének alávetve…” (La Rochelle-i Hitvallás, 26. cikk)
[34] Belga Hitvallás, 30. cikk
[35] Westminsteri Hitvallás, 1999. 9.
[36] La Rochelle-i Hitvallás, 2000.41. 29. cikk
[37] Skót Hitvallás, 21. cikk
[38] Skót Hitvallás, 22. cikk
[39] La Rochelle-i Hitvallás, 2000.41. 29. cikk
[40] La Rochelle-i Hitvallás, 2000.39. 25. cikk
[41] Második Helvét Hitvallás, 2006. XVII
[42] A La Rochelle-i Hitvalláshoz csatolt egyházi rendtartás 8. cikke
[43] Ír Hitvallás, 56. cikk
[44] Belga Hitvallás, 1998.46. 29. cikk
[45] Ír Hitvallás, 71. cikk
[46] Kiss Áron, 40. „Fel kell ügyelni arra is, hogy az egyházban sem a könyörgésekbe, sem a hymnusokba (dicsénekek), sem a felolvasásokba (lectiones), sem a folyóbeszédekbe (prózákba) (1) be ne vétessék semmi, a mi a kanonikus könyvekben és bevett szerzőknél megirva nem találtatik, s hogy azon külszertartások, a melyek a kegyességre, rendre és az egyház nyugalmára hatással vannak, megtartassanak; és hogy mig a templomokban az egyházi szertartások folynak, addig házi vagy világi dolgokat sem magok ne végezzenek, sem pedig házaiknál végeztetni ne engedjenek, hogy igy együtt énekelvén, dicsőittessék folytonos dicséreteikkel az isten.” Óvári zsinat, XV. cikk 1554.
[47] Első erdődi zsinat, X. cikk: Az egyház fejéről, a ki a Krisztus, nem pedig a püspökök sorrendi utódsága.
[48] Kiss Áron, 474. – Debreceni Hitvallás 1567.
[49] Kiss Áron, 153. – Debrecen-Egervölgyi Hitvallás 1562.
[50] Kiss Áron, 155. – Debrecen-Egervölgyi Hitvallás 1562.
[51] Kiss Áron, 237. – Debrecen-Egervölgyi Hitvallás
[52] Kiss Áron, 713. – Felső Magyarországi Cikkek 1595.