A reformáció üzenete még egy keresztyén axiómákra épülő társadalmi rendszerben szólalt meg. Bár az istentiszteleti élet mikéntje sok tekintetben megkérdőjeleződött, a gyakorlatban mégis kimondatlan evidenciaként folytatódott a középkori istentiszteleti örökség vonala. Ez különösen igaz Magyarországra, de így volt mindenütt. Európa a szekularizáció előtt volt még. Természetesen a különböző kultúrkörökben különböző módon folytatták a középkori örökséget. Angliában az önálló államiság alapkérdéseivel is erősen összefüggő protestáns hagyományból következett, hogy a protestáns szertartás számos ponton kontinuitásban maradt a középkorival. Azt tapasztalhatjuk, hogy miközben a legtöbb reformátori irat a katolicizmussal, a középkori hagyományokkal szembeni diszkontinuitást hangsúlyozza, különösen a 21. századból visszatekintve nagyon sok mindenben inkább a kontinuitást láthatjuk. Istentiszteletük végső soron mégiscsak folytatása volt a hagyományoknak.
Ehhez képest a mai protestantizmus két teljesen eltérő irányba fejlődik liturgiai vonatkozásban. Az egyik út folyamatosan reflektál közössége történetiségére, önmagát kontinuitásban éli meg, a másik útból hiányzik ez a reflexió, a kontinuitás igénye. Azaz egyik inkább a történelmi, liturgiai hagyományok útja, a másik inkább a spontaneitásé.[1] A csökkenő létszámú történelmi egyházak meghatározott liturgia szerint ünneplik az istentiszteletet. A növekvő létszámú protestáns szabadegyházak ünneplését a spontaneitás határozza meg. A történelmi egyházakban a közösség szövetsége áll teológiai értelemben minden istentisztelet mögött: kiválasztott népként egyként jelenünk meg Isten színe előtt.
A kisegyházakban a közösség fontos ugyan, de ez a fogalom közelebb áll a profán értelmezéshez. Számukra nincsenek az egyházban „hivatalosok”, „szakképzettek” semmilyen tekintetben, ebből következően nincsenek személyhez kötött, meghatározott liturgiai feladatok sem. A történelmi egyházak formális szervezeti és közösségi működésével szemben informális szervezeti sajátosságokkal rendelkeznek. A református ekleziológia ismeri a külső és a belső elhívás fogalmát. A mai magyar református valóságban – és az összes történelmi egyházban – a külső elhívás vált elsődlegessé. Ez azt jelenti, hogy az egyháztest által elfogadott, annak rendje szerint képzett emberek kapják meg a felhatalmazást a liturgia elvégzésére. Ezzel szemben az újprotestáns egyházakban a belső elhívás fontosabb, mint a külső. Az a legfontosabb ismérve az egyházi szolgának, hogy belső elhívást kapott egy szolgálatra. Ennek az elgondolásnak a hátterében a személyes hit mindenekfölött való hangsúlyozása áll. Ezért fő istentiszteleti műfajuk a tanúságtétel, mely egyszerre verbális és individuális. Annie Bergese három területen látja a főbb különbséget a spontaneitás és a liturgia útja között. Itt összegzem gondolatait:
- Az egyén és a közösség kapcsolata. A kötött liturgia nem az egyént a maga egyediségében szólítja meg. Ezért a résztvevő adott esetben passzív nézővé is válhat. A spontán istentiszteleti formák viszont éppen az egyént célozzák meg. A megértés kedvéért két sémában írjuk le a jelenleg tapasztalt két egyházi út valóságát: az újprotestáns kisegyházak sok esetben nárcisztikus módon ünnepelnek, míg a hagyományos istentisztelet puszta formává vagy jelképpé válik. Itt is, ott is megjelenhet az egyénieskedés: vagy a liturgus személyében, aki egyéni ízlése szerint válogathatja a felolvasandó szövegeket, vagy a gyülekezet önkifejezésében. Ez a két út jól mutatja, hogy az istentiszteletnek a rend és a spontaneitás között kell megtalálnia útját. Amint Szűcs Ferenc írja, ezek olyanok, mint a folyó két medre: „Ha túl széles és parttalan a meder, a posványosodás kísért, ha túl szűk, akkor a gátakat romboló áradat.”[2]
- Introverzió és extovertáló erő. A liturgia útja bensőséges. Az embert introvertálja, belső, ezért nem feltétlen azonnali látásra hív. A spontán istentisztelet útja ellenkezőleg extrovertál. Itt mindenki azonnal reagál, a hatások nagyon direkt módon érzékelhetőek: intenzív módon, de a végiggondoltság, a megérlelés igénye nélkül vesznek részt a közösségben. Ma az újprotestáns egyházakban a dicsőítés az egyik legfontosabb formája annak, ahogyan a gyülekezet tagja találkozik a transzcendenssel. Ennek is van bensőséges karaktere, azonban ezekben az egyházi formációkban ismereteink szerint normál, hétköznapi tudatállapotban nem érhető el a hit bensőségességének érzete. A liturgia kifejezetten arra törekszik, hogy a tudatosság teljes jelenlétével introvertált módon adjon teret a transzcendenssel való találkozás számára. Az újprotestáns egyházakban a jelen kultúrába való beágyazottság a legfontosabb. Mindig valami újra van szükség, valami megragadóra, új csodára. A hagyományos liturgia viszont sok esetben még az érthetőség szintjén sem érkezik el a mába.
- Érzelem-értelem: A mai református istentisztelet fő jellegét tekintve egy előadás. Vasárnap az emberek „prédikációt mennek hallgatni”. A fő személyi kérdés: „ki prédikál?” A hit bölcsessége helyett sokszor csak a tudás jelenik meg a hagyományos protestáns liturgiákban. Az újprotestáns istentisztelet ünneplő örvendezést szeretne megvalósítani. Mindkét megközelítésben szembe kell nézni azzal a kérdéssel, vajon arra törekszenek-e, hogy jó perceket szerezzenek a közösség számára az együtt töltött istentiszteleten, vajon pusztán az-e a céljuk, hogy felébresszék az emberek vallásos és esztétikai érzelmeit, vagy valami más? Mert ha nem más, akkor ezt az esetet Jean Jaques von Allmen pontos kifejezéssel a felejtés útjának nevezi.[3] Az istentisztelet lényege ebben az esetben nem a hit, a tartalom lesz, amiért összejöttünk, hanem az a folyamat, amin keresztül a tartalomig eljutunk, tehát az istentiszteleti cselekmények, az aktus. Ez pontosan azzal kerül szembe, amire választ adtak a reformátorok, említett „reakció”–juk, felismerésük éppen az volt, hogy az istentisztelet önmagában nem üdvszerző cselekedet, hanem a hit megélésének helye.
A francia teológusok véleményem szerint pontos leírását adják annak a teológiai zsákutcának, amelybe óhatatlanul belekerül az egyébként nagyon különböző elképzelést követő két mai protestáns irányzat. Nem ott van a hasadék a különböző egyházak között, hogy miként ünnepelnek, hanem abban, hogy miként értelmezik magukat az időben, az egyháztörténetben, ha úgy tetszik, a tradícióban. Vajon az adott pillanat eseménye a liturgia, vagy egy időben és térben széles ívű történés aktuális megélése? Erre igyekszünk válaszolni a következő felméréssel.
[1] Bergese, Annie, 2006.
[2] Szűcs Ferenc, 2010.
[3] Allmen, J. J. von, 160.