A mai református istentiszteleti gyakorlatról nem mondhatjuk, hogy csak a történelmi, liturgikus hagyományok éltetik. Egyre erőteljesebben érzékelhető az ellenkező irány. Nem csupán a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón szembesültünk kifejezetten újprotestáns jellegű liturgiával, hanem még zsinati ülésen is tapasztalhatunk megdöbbentő, spontán liturgiai helyzetet. Jelenleg ott sem a történelmi, hagyományos keretek a mérvadóak mindenben. Mindennapos tapasztalatunk a Magyarországi Református Egyházban közbeszéd tárgya, hogy liturgiai egységünk szétesőben van.[1] Átgondolatlanul, teológiai megfontolás nélkül használnak a lelkészek különböző ágendákat. Azt is érzékeljük, hogy az újprotestáns[2] egyházi hatás egyre erősödik. Hipotézisünk az, hogy egyházi valóságunkat két egymással összefüggő tény határozza meg, egyrészt sodródunk a posztmodern szellemi áramlatokkal, másrészt fragmentálódik, szétesik istentiszteleti életünk. Az a valóság, amit a legújabb tudományos nyelvezetben patchwork vallásosságnak[3] neveznek, úgy jelenik meg a református gyakorlatban, hogy az egyes református közösségek és azok tisztségviselői számára már nem kötelező érvényű a hagyomány corpusa. Nem normatív rendelkezés számukra egy-egy ágenda, hanem saját rendet hoznak létre.
Arra számítottunk kutatásunk előtt, hogy felmérésünk ezt fogja bizonyítani: a lelkészek a liturgia mindenfajta liturgiai kötöttségét elvetik majd. Kutatás módszertani feltételezésünk ennek megfelelően az is volt, hogy közönnyel fogadják majd a kérdőívet. Arra gondoltunk, hogy gondot okoz majd a válaszok begyűjtése, ezért is választottuk a telefonos megkeresés eszközét.
Természetesen egy sor problémával nem számoltunk. Nem sejtettük például, hogy meg kell majd magyaráznunk alapfogalmakat, amikor egy „szakmabeli”, egy lelkész vesz fel adatokat egy másik lelkésztől. Nem számoltunk semmiféle egyházpolitikai vonatkozással kérdőívünk kapcsán. Azt gondoltuk, hogy a liturgia kérdése meglehetősen neutrális terület, amelyre vonatkozóan a lelkészek nyíltan elmondják majd álláspontjukat.
Hipotézisünk része volt az a feltételezés is, hogy az urbanizáció, a nagyvárosok jelentősen befolyásolják a liturgiai helyzetet. Ennek a mértékéről azonban nem volt pontos elképzelésünk. Sejtettük, hogy Budapest eltér a többi település jellegétől, de most visszatekintve azt kell állítanunk, hogy ezt jelentősen alábecsültük. Bár részletes hipotézisünk nem volt a mintavételezési eljárás megkezdése előtt az országos liturgiai helyzetre vonatkozóan, mégis feltételeztük, hogy a lelkészek bizonytalanok a liturgiai kérdéseket tekintve.
Felmérésünk előtt úgy gondoltuk, minden bizonnyal erős befolyást gyakorol a liturgiai, istentiszteleti helyzetre a posztmodern életszemlélet, valamint az a kulturális háttér, amely a mai embert körülveszi: jelentős lesz például azon gyülekezetek aránya, amelyekben gitárt használnak az istentiszteleten.
Fenti hipotéziseink helytálló voltát országos, reprezentatív felméréssel igyekeztünk megvizsgálni. Az egyházi életben általában tapasztalatainkból konstruálunk egy egyházképet. Az egyház vezetői is legtöbbször saját életvilágukat vetítik ki, és ebből alkotnak véleményt az egyházi valóságról. Szerettük volna az egyházi közbeszédben elterjedt állításokat pontosan leírni, tesztelni. Mindenekelőtt azonban néhány alapfogalmat szükséges tisztázni, definiálni. Dolgozatom céljának megfelelő mértékben szeretném tehát tisztázni először: mi az identitás, mi a hagyomány és mi a tradicionalitás?
- Az identitás egyfelől az az objektív tér, amelyben az ember él, a számára adott helynek megfelelő énkép, másfelől szubjektív valóság, amelyben bensővé teszi az egyén a számára adott szocializációs folyamatot. Az egyik a szociális identitás, az egyén sajátos társadalmi minőségének megjelenítése, a másik a személyes, perszonális identitás, individuális lényünk pszichikus leképeződése.[4] Számos identitáselmélet van (Assmann, Goffman, Turner, Tajfel, Krappman[5]). Némelyik a társadalmi vonatkozást hangsúlyozza inkább, kintről befelé indulva, elsősorban a csoportazonosulási folyamat felől értelmezi az egyén identitását, mások a személyes azonosságtudat formálódását tekintik elsődlegesnek, és bentről kifelé haladva keresik a külső tényezőket, köztük a csoportot „Az identitás lényege a térben és időben megtartott és újratermelt énazonosság.”[6] Minden esetben elkerülhetetlenül az énkép tudatosulását jelenti, hogy önmagamat magamként, és egyúttal egy közösség tagjaként értelmezem. Ez a fogalom számunkra különösen fontos, amikor a liturgia, az istentiszteleti gyakorlat identitásformáló erejéről beszélünk. A felekezeti, közösségi identitás alapvetően két területből áll: az egyik történelmi, a másik vallási jellegű.
Nem lehet történelmi összetevő nélkül felekezetiségről beszélni. Mindabban, amit ma reformátusnak nevezünk, több nemzedék tapasztalata, élettörténete ülepedett le.[7] A vallási identitás ugyanakkor kijelöli azokat az eszközöket, amelyek révén az egyén kapcsolatba kerülhet a transzcendenssel.[8] Ezeket Korpics és Szilcz szimbolizációs eszközöknek nevezi. A vallási közösség egyik feladata, hogy fenntartsa azokat az eszközöket, amelyek segítségével az ember folyamatosan kapcsolatba kerülhet a transzendens valósággal. Az egyik legfontosabb ilyen eszköz az istentisztelet megvalósulása, a liturgia.
- Minden közösség hagyományokra alapozza identitását. „A közösségi magatartásformák és objektivációk nem örökletes programja… a kultúra grammatikája.”[9] Az emberi társadalom csoportjai identitáshordozó hagyományokban találják meg helyüket a világban. A hagyományok határozzák meg egyrészt azt az életformát, amelyet a közösség normatívként elfogad, másrészt azt az alapbölcsességet, amely az élet értelmét megadja. Jan Assmann szerint a „ceremoniális kommunikáció tartja forgalomban a bölcsességet”.[10] A rítusok tartják elevenen a közösség identitásrendszerét. A rítusok rendjét nevezhetjük hagyománynak. Itt természetesen nagyon tágan értelmezzük a rítus szót is, mindenfajta cselekvési rend, szokás és ceremoniális kommunikáció idetartozik.
A hagyomány mindig kapcsot jelent a korábbi generációk és a jövő generációja között. Az örökölt szimbólumrendszerek tanulási folyamatát is jelenti.
Több rétege van egy-egy hagyománynak. Ahogyan az ember kulturális környezete koncentrikus körökből tevődik össze, a legtávolabbi civilizációkról kapott hírek értelmezésétől a családi szokásokig, ugyanígy az egyházi hagyományok is rétegződnek. A tágabb református hagyományokon belül vannak a lokális egységek, és azon belül különböző helyi szokások egészen a családi vallásosságig. A hagyományok elemei lehetnek tárgyak, különböző terek, narratívák, szájhagyomány stb.
Később, a kulturális emlékezetről szóló fejezetben bővebben szólunk a hagyomány témaköréről. Most csupán azt szögezzük le, hogy a református istentisztelet egy kifejezett alkalma annak, ahol a református identitás továbbhagyományozódik, ahol kitapinthatóvá válik. A liturgia hordozza az egyházi identitást.
- A tradicionalizmus a hagyományokhoz való ragaszkodás pusztán azért, mert azok hagyományok. „Ez az érzés a törzsi és népi társadalmakban igen intenzív, ezért számos társadalomfejlődési tipológiában az egyik olyan jegy, amely az említett társadalmakat a történelmileg őket követőktől elválasztja. A tradicionalizmus azonban minden társadalomban jelen van valamilyen mértékben, ez a társadalmak és kultúrák folyamatosságának egyik biztosítója, ezért meglétére vagy hiányára nem építhető társadalmi tipológia, csupán valamilyen társadalmi formációban betöltött relatív szerepére.”[11] A mi esetünkben a magyar református közösség az a formáció, amelyen belül beszélhetünk egyrészt tradicionalista csoportokról, amelyek számos szokást önmagáért hordoznak, pusztán azért, mert abban találják meg helyi és református identitásukat függetlenül attól, hogy mi a hagyományok tényleges tartalma. Beszélhetünk másrészt csoportokról, amelyek neutrálisan vagy ellenségesen viszonyulnak a tradicionalizmushoz, és a hagyományokat csak funkciójukban tudják értelmezni (ld. az újprotestáns viszonyulást a hagyományokhoz).
A liturgiával kapcsolatos református közbeszéd[12] és saját általános „liturgiai közérzetünk” miatt is különösen érdekessé vált a kérdés, vajon istentiszteleti gyakorlatunkban milyen erősen élnek még a történelmi hagyományok, és mennyire változnak azok?
2010 júniusától kezdtünk bele egy szerteágazó felmérésünkbe lelkész kolléganőmmel, Kompán Juliannával. A felmérés 2012 decemberéig tartott. Kérdőívet állítottunk össze, melyet egyeztettünk a Magyar Református Generális Konvent Liturgiai Bizottságának néhány tagjával. A célunk az volt, hogy megbízható ismereteket szerezzünk a tényleges istentiszteleti gyakorlatról. A kérdéseket kizárólag lelkészeknek tettük fel, gyülekezetenként egy fő válaszolt, aki minden esetben lelkész volt, általában a vezető lelkész. Bizonyára még reálisabb képet kaptunk volna, ha gyülekezeti tagokat is megkérdezünk, és a két adatsort összehasonlítjuk. Erre azonban nem vállalkoztunk. Feltételezésünk szerint a lelkészek a valós gyakorlatot mondták el. Saját gyülekezetük szokásairól tudakozódtunk, tehát elsősorban leíró jellegű, tényfeltáró kérdéseket tettünk fel. Először a kérdezés módja felől döntöttünk, és úgy határoztunk, hogy telefonos megkeresés alapján mi magunk rögzítjük a válaszokat. Így elkerültük a vissza nem érkezett levelek gondját, és valósabb adatokat reméltünk. A kérdéseket egy lelkipásztor tette fel lelkipásztornak, ezáltal is biztosítottuk a megbízható adatgyűjtést. A sor elején egyszerű kérdések álltak, míg a végén olyanok, amelyek több megfontolást igényeltek. A lelkészektől kértünk egy alkalmas időpontot, amikor legalább húsz percük van. A valóságban egy-egy adatfelvétel átlagban egy órát vett igénybe. A bizalom kiépítésére nagy hangsúlyt helyeztünk a kérdőív kitöltésénél.
A legtöbb feltett kérdés zárt. Egyszerűen sorba vettük a liturgia elemeit a harangozástól a kivonulásig, és kértük, mondják el, náluk mindezzel kapcsolatban mi a szokás. Az 1968-ból átvett kérdések nyitott kérdések. Az ezekre adott válaszokat többnyire hármas skálán értékeltük: igen, nem, talán. Az egyéb felmérésekből ismert Likert-skálát nem használtuk, mivel a lelkészek véleményének, érzéseinek, elégedettségének ilyenfajta átlagolása nem volt célja kutatásunknak. A mi célunk az volt, hogy a mai helyzetet felmérjük.
Mivel a célunk az volt, hogy kvantitatív adatokat gyűjtsünk egy kvalitatív kutatás céljára, ezért mind a két kutatási módszert használjuk. Dolgozatunk azonban alapvetően kvalitatív jellegű. Ezeket a beszélgetéseket, kérdéseinket interjúként is értelmezzük, de ha csak számszerűségükben nézzük, úgy nem tartjuk relevánsnak. A liturgiáról számokban nem lehet beszélni. A számok azonban beszélni fognak tendenciákról, és alapját adhatják kvalitatív kutatásunknak. Ennek az alap kutatási módszernek megfelelően a táblázatok mellett idézeteket is közlünk majd az egyes lelkészekkel folytatott interjúkból. Ezeket névtelenül tesszük, csupán a gyülekezetek adatbázisban megtalálható mintavételi számát közöljük a mondatok mellett. Ott azonban, ahol valamilyen néprajzi szokást írunk le, megjelöljük a település nevét is.
A következőkben igyekszem különösebb előfeltevés nélkül bemutatni azt az adatsort, amelyet országos liturgiai felmérésünkkel kaptunk. Ezzel egy kockázatos utat is vállalok: mivel a saját koncepciómat nem „erőltetem rá” az adatokra, ezért azokat a grafikonokat is közlöm, melyek nem csak az én állításomat támaszthatják alá. Így azonban korrektebb tudományos eredményt nyerünk. Nem fogom minden ábra alatt magyarázatként megjegyezni, hogyan kapcsolódik mindez az időfelfogás megváltozásához. Csupán az adatok bemutatása után, külön fejezetben írom le, hogy az a fő vonulat, amely mindezen adatsorokból kitetszik, hogyan mutatja a hagyományhoz, a tradicionalitás fogalmához való viszonyunk megváltozását, hogy ennél fogva hogyan vált problematikussá az időhöz való viszonyunk.
[1] A Reformátusok a kegyelem trónusánál című kiadványban a Generális Konvent liturgiai bizottsága a következőképpen fogalmazta meg feladatát: „Az a célunk ezzel a kiadvánnyal, hogy tegyük az egyházi közbeszéd tárgyává az istentisztelet megújításának és megújulásának kérdését… Meggyőződésünk, hogy már a közös gondolkodás is része a megújulás folyamatának, és az istentisztelet ügyével való tudatos foglalkozás önmagában is eredmény. A református istentisztelet az egyház életének központi eseménye. Az egyház valamennyi életmegnyilvánulása az istentisztelet köré szerveződik, ezért az nem mindegy, hogy milyen. Szentségtelen világban élünk, amely vonzóbbnál vonzóbb formában akarja minél többekkel elhitetni, hogy a XXI. század embere számára természetes a nekünk „semmi sem szent” életfelfogás. Isten azért mutatta meg szentséges és kegyelmes.” (Fekete Károly, 2010. 3.)
[2] Az újprotestáns kifejezést használom a dolgozatban arra az egyházi formációra, amelyet talán amerikai egyházi hatásnak is szoktak nevezni. Kicsi, önálló egységekből álló protestáns gyülekezeti szerveződések ezek, ahol fontos tényező egy sajátos zenei világ, a gitár és a szintetizátor használata, fontosak a közösségi elemek, a szubjektív élmény szerzése. Nem szeretném a szokásos kisegyházi vagy „evangelical”, netán szektás szavakat használni, mert ezek többnyire pejoratívak és előítéletesek valami módon. Az újprotestáns kifejezés a lehető legobjektívebb megnevezés.
[3] Vö.: Thomas Robbins, Az új vallási mozgalmak és a társadalom: elméletek és magyarázatok című cikke in: Replika, 1996. 21–22. szám. A mai társadalom egy sajátos kulturális jelenséget hívott életre. A vallások visszatérése a szekularizált modernitásba „patchwork” (Robert Wuthnow), vagy „bricollage“ (Danièle Hervieu-Léger) jelenség. Ez egy sajátos visszatérés a tradíciókhoz. (http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/2122/00tart.htm – megtekintve 2013. november 22.)
[4] Pataki Ferenc, 1989, 21–22
[5] Néhány művet sorolunk fel csupán: Assmann, Jan, 1992. A kulturális emlékezet, Goffman, Erving, 1999. Az én bemutatása a mindennapi életben, Thalassa Alapítvány–Pólya Kiadó, Budapest, Turner, Victor, 2000. A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra, Osiris Kiadó, Budapest, Krappmann, Lothar, 1980. Az identitás szociológiai dimenziói. Az interakciós folyamatokban való részvétel szerkezeti feltételei, Oktatási Minisztérium, Budapest.
[6] Váriné Szilágyi Ibolya, Niedermüller Péter, (szerk.) 1989. Az identitás-kettős tükörben, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Budapest
[7] Vö.: Nagy Károly Zsolt: Hová lett a református öntudat? (doktori disszertáció Pécs, 2012) 114. Kifejti, egészen a mohácsi vészre visszavezethető, hogy az akkor keletkezett három régiónak bizonyos mértékben azonos, mégis különböző jellegű református identitása van. Ezeket nevezhetjük identitás-régióknak.
[8] Korpics, Márta, T. Sziczl, Dóra, 2007.20.
[9] Néprajzi Lexikon, 1977. Vö. hagyomány cikkely, írta: Istvánovits Márton, 2. kötet, 393.
[10] Assmann, Jan, 2004. 140.
[11] Néprajzi Lexikon, 1977. 5. kötet, tradicionalizmus cikkely, 5. kötet, írta: Szabadfalvy József, 349.
[12] Példa erre egy cikk: „Deformált református liturgia?”, in: Reformátusok Lapja, 2012. április 15. LVI. évf., 16. szám 6.