6. Az adatbázis bemutatása

A következőkben bemutatjuk az általunk elkészített adatbázis első 96 kérdését, amelyek szándékunk szerint átfogó módon bemutatják a mai magyar református istentiszteletet.

6.1. Egyházkerületek

Az első ábra a megkérdezett gyülekezetek egyházkerületek szerinti megoszlását mutatja. A gyülekezeteket, mivel egyházmegyénként vettük fel őket az adatbázisba, a Magyarországi Református Egyház kerületei arányának megfelelően választottuk ki. A kapott adatsorral kapcsolatosan visszatérő kérdésünk lett, vajon egy-egy református egyházkerület, egyházmegye milyen szempontok szerint definiál egy-egy közösséget gyülekezetként. Nem mindegy ugyanis, hogy az a szórvány, ahol évente esetleg csak egy-két istentiszteletet tartanak, ugyanúgy gyülekezet-e, mint az, ahol minden vasárnap van istentisztelet, vagy ahol egy több száz fős közösség él. A mi megítélésünk szerint az istentiszteleteket együtt megélő közösségként kellene felfogni a gyülekezeteket, ezért az alkalmak rendszerességét indokolt elsősorban figyelembe venni a gyülekezet fogalmának meghatározásában. Az egyház ugyanis biblikus értelemben is az, „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek”(Mt18,20). Ezért elsősorban nem gazdasági, jogi-hovatartozási, hanem istentiszteleti szempontokat kellene a meghatározásnál figyelembe venni. Ezt az elvet azonban az adatok hiányossága miatt magunk is csak részben tudtuk alkalmazni.

Jól látható a grafikonon, hogy a községek, falvak[1] aránya Tiszántúlon, míg a városok aránya Dunamelléken és Dunántúlon magasabb. A 2011. évi népszámlálási adatok szerint az ország református lakosságának településtípusok szerinti megoszlása, összehasonlítva a teljes lakosság hasonló arányával, a következő[2]:

Terület	Református (fő)	Református (%)	Összesen (fő)	Összesen (%)
Főváros	146756	12,72	1729040	17,4
Megyeszékhely	169658	14,71	1761657	17,73
Többi megyei jogú város	18473	1,6	267736	2,69
Többi város	404850	35,1	3145425	31,65
Városok együtt	739737	64,13	6903858	69,47
Községek, nagyközségek	413717	35,87	3033770	30,53
Ország összesen	1153454	100	9937628	100

 

6.2. Életkor

Következő kérdésünk a lelkészek életkorára vonatkozott. A válaszadók mintegy fele 40 év alatti, fiatal lelkész. Ez azt jelenti, hogy a lelkészek között jóval magasabb a fiatal korosztályhoz tartozók aránya, mint átlagosan a munkavállaló emberek között. Magyarán, a lelkészek átlagéletkora viszonylag alacsony. Az alábbi ábrákon az is jól látszik, hogy községekben és Budapesten működik a legtöbb fiatal lelkész. Ugyanakkor az idősebbek közül többen szolgálnak Budapesten. A fővárosban hasonló a korosztály szerinti megoszlás, mint a kis- és nagyközségekben.

Az alábbi táblázat a népszámlálási életkorcsoport szerinti arányokat mutatja, összehasonlítva a lelkészek életkorával.

2011-es népszámlálás lakossági aránya 25­–70 év között	Lelkészek életkor szerinti aránya	Életkor
36%	48%	25–40 év közöttiek
45%	39%	40–60 év közöttiek
19%	13%	60–70 év közöttiek

 

 

6.3. Templomlátogatók létszáma

A templomlátogatók létszámára vonatkozóan kivételesen országos adatokat adtunk meg. Az erre vonatkozó adatok nyilván részben szubjektívek, hiszen az egyházközségek vezetői önkéntelenül is kerekítik a létszámadatokat. Annál megdöbbentőbb, hogy az általunk megkérdezett gyülekezetek között csupán 7 volt, ahol azt mondták, 200 fő fölötti a vasárnapi istentiszteleti látogatottság mutatója. A legnagyobb arányú válasz a 30–50 fő közötti létszám volt, 58 gyülekezet. 10 fő alatt a megkérdezettek közül csupán 8 gyülekezet volt. 45 gyülekezetben mondtak 10 és 20 közötti látogatottsági arányt, 37 gyülekezet 20 és 30 közöttinek mondta a templomlátogatók számát. 50 és 70 közötti létszámról 29 gyülekezet vallott, míg 70 és 100 fő között 28 gyülekezet, 100–150 fő között 28 gyülekezet, végül 150-–200 között 18 gyülekezet állította az istentisztelet-látogatók számát. Az is látszik a fenti ábrán, hogy egy-egy településtípuson belül az általunk felmért gyülekezetekből mely kategóriába tartozóak vannak a legtöbben. A megyeszékhelyeken 150 fő körüli a legtöbb gyülekezet, a községekben 20–30 fő körüli, míg a kisvárosokban 50–70 fő körüli az istentiszteletre járók többsége.

 

 

Megkérdeztük azt is, hogy a templomba látogatók a lelkészek megítélése szerint melyik korosztályba tartoznak. Budapesten 7%-ban válaszolták azt, hogy középkorúak és idősek döntően, míg a községekben 51% volt ez az arány. Még a községekben is 39%-ban mondták azt, hogy minden korosztály megtalálható az istentiszteleteken, és ez az arány a nagyobb városok felé haladva egyre magasabb.

 

 

6.4. Harangozás

Felmérésünk első kérdései, amelyek a liturgia menetét igyekezték szisztematikusan végigkövetni, a harangozással kapcsolatos szokásokra irányultak. Ezek a kérdések között a 3–6. számokat viselték. Csupán a két fontosabb ábrát illesztjük ide, a többi a függelékben található meg.

 
A gyülekezetek elenyésző kis százalékában nem harangoznak. Ennek is csak az az oka, hogy nincs harangjuk. Olyan gyülekezettel nem találkoztunk, ahol volna jó harang, de valamilyen okból nem használják. Azt a kérdést azonban nem tudjuk pontosan megválaszolni, vajon miért nem áldoznak pénzt a harang megvásárlására vagy megjavítására.[3] Egy részletesebb kutatással még érdekesebb lenne egy értéksorrendet felállítani a meglevő pénzforrások – különösen is liturgiai célú – felhasználására vonatkozóan.

A budapesti gyülekezetek közül számos helyen egyáltalán nem harangoznak, szemben a megyei jogú városokkal, ahol nem találunk erre példát. A megyei jogú városokban feltételezhetően olyan református közösségekkel találkozunk, amelyek régi alapításúak, számos tradícióval bírnak. Az is lehetséges, hogy ott is vannak olyan kisgyülekezetek, ahol nincs harangozás, mert nincsenek meg az ehhez szükséges feltételek, például sok esetben nem tudják templomépületben tartani az istentiszteletet, ilyen gyülekezetek azonban nem kerültek bele adatbázisunkba. Budapesten nagyon nagy különbségek vannak az egyes egyházközségek között. Léteznek tradíciójukat erősen őrző közösségek, és léteznek olyanok, amelyeknek semmilyen komolyabb egyházi, történelmi múltjuk nincsen.

 

 

Ugyanennek a jelenségnek egy másik mutatója az, hogy a községek 70%-ában háromszor harangoznak régi szokás szerint, míg Budapesten ugyanez az arány csak 39%.[4] Az is látható az ábrákból, hogy a tradíció jelentősége hasonló a kisvárosokban és a falvakban. Nem a városi lét az, ami önmagában az elmozdulást okozza, hanem a valóban nagyvárosi létforma hozza csak meg a fordulatot abban, hogyan viszonyulnak a tradíciókhoz. A harang kérdése talán a legjobb példa erre, hiszen az egy olyan szimbólum, amely mindenki számára az egyház jelenlétét fejezi ki. Ha egy nagyvárosban megszólal a harang, akkor ma senki nem a tűzvészre vagy a török veszélyre gondol, hanem arra, hogy itt van egy templom. Ezért a harang megléte ma is fontossá válhat az egyházi közösségek számára. Minden bizonnyal – bár erre nézve nincsenek adataink – csak a komoly anyagi gondokkal küzdő gyülekezetekben nincsen harang. Az viszont, hogy hányszor harangoznak, már nem az egyházi jelenlét jelzésének, hanem a tradíciók megőrzésének a kérdése, ebben már egyértelmű ugrást látunk a kistelepülések és a nagyvárosok között.

Még érdekesebb, ha az orgona használatával hasonlítjuk össze ezt az adatot. A falusi gyülekezetek 13%-ában, a kisvárosi gyülekezeteknek pedig a 6%-ában nem használnak orgonát, és semmiféle hangszert – ezt egy későbbi ábrákon látjuk majd. Az egész országban viszont csak 5-7% azoknak az aránya, akiknél nincs harang. Ez azt jelenti, hogy általában az orgona az identitás megőrzése érdekében kevésbé fontos a mai templomokban, mint a harang. Azonban Budapesten nagyon eltérő az eredmény. Itt a megkérdezett gyülekezetek 30%-ában nincs harang. Ennek oka valószínűleg az, hogy több újszervezésű gyülekezet is adatbázisunkba került, ahol még nem került sor a harang vásárlására. Ez az állítás is alapos kutatást érdemelne meg.

 

 

6.5. Ülésrend

Természetesen sokféle szokás létezett és létezik azzal kapcsolatosan, hogy hogyan mentek templomba az emberek, hogy ott hogyan viselkedtek, hogyan ültek. Ezek között voltak általánosnak mondhatók, példák erre a nemek szerinti padsorok. A mai kor alapvetően más e tekintetben, mint az a korszak, amelyben legtöbb templomunk épült, és berendezést kapott. Sem az iskolákban, sem a társadalom egyéb területén nincs meg a nemek szerinti tagozódás, sőt ez a változás egyre továbblendül abba az irányba, hogy a nemi identitás semmiképpen nem jelenik meg nyíltan a társadalomban. Amikor ma a templomban őrzik a nemek szerinti ülésrendet, olyan tradíciókat hordoznak, amelyeknek máshol egyre kisebb a relevanciája. Ezt nevezhetjük tradicionalizmusnak. Ennek a jelenségnek számos mutatója van felmérésünkben. Egyik az, ahogyan a hívek elhelyezkednek a templomban. A községek felében a mai napig külön ülnek nemek és korok szerint az egyháztagok. Azt is láthatjuk az alábbi ábrákon, hogy ez a szokás azokban a gyülekezetekben a legelterjedtebb, ahol 20 fő körüli a templomlátogatók aránya. A megyei jogú városokban és Budapesten egyáltalán nem találkoztunk a hagyományos ülésrenddel. Vannak azonban itt is meghatározott helyek bizonyos tisztet betöltők számára, akik többnyire a presbiterek, de néhol a lelkész felesége is egy adott helyre ül. A községek 54%-ában él a nemek és korok szerinti ülésrend. A falvakban összesen 79% az aránya azoknak a templomoknak, ahol valamilyen kötött rend szerint ülnek legalább a tisztségviselők. A városokban 40% ugyanez az arány, 14% a megyei jogú városokban és 7% Budapesten. Minél erősebben nagyvárosias közegben él a gyülekezet, annál kevésbé marad meg a határozott ülésrend szokása. Viszont a 10 fő alatti istentiszteleteken nyilván ismét elveszti jelentőségét az, hogy nemek szerint üljenek le a templomban.

7. Lackovits Emőke részletesen taglalja a templomi ülések rendjét. Erről az úrvacsorázás sorrendjénél még lesz szó. A római katolikus egyházban, bár ott is léteztek bizonyos társadalmi tisztségeknek kijáró padok vagy székek, alapvetően szigorúan szembeszálltak azzal a folyamattal, amelyet a reformátusoknál – különösen a türelmi rendeletet követően – a templomi ülésrend kérdése fejezett ki.[5] A gyülekezet templomban elfoglalt helyének rendje, a mindenkori társadalom hierarchikus tagolódását tükrözi. A 17. században vált általánossá az ülőhelyek használata, korábban állóhelyek voltak csupán. Felekezettől függetlenül érvényesülő alapelv volt a nemek szerinti elkülönülés: a férfiak a jobb oldalon, a nők a baloldalon foglaltak helyet. A nemek szerinti padok sorrendjén belül pedig elölről hátra haladva a társadalmi státusz és a kor számított. A megbecsültség vágya azt sugallta, hogy az emberek a szószékhez minél közelebbi padokba kerüljenek. Fontosak voltak az évfordulók is, például több helyen is a 10. házassági évforduló alkalmával ülhetett a menyecske egy paddal előrébb. A fiatal házas férfiak sok esetben apjuk halálakor jöhettek le a karzatról.

Itt meg kell említenünk az úgynevezett identitásrégiókat. A kerületi elosztás nem teljesen ezek mentén alakult, de főbb vonalakban mégiscsak elmondható, hogy a Tiszáninneni és a Tiszántúli Egyházkerületben vannak azok a gyülekezetek, ahol többségi identitású a reformátusság. Természetesen többségi helyzetben a Dunamelléken is vannak gyülekezetek. Sőt, mivel elmondható, hogy a református identitásrégiókban elnéptelenedő falvak találhatóak nagy számban, nem elsősorban számbeli többségről beszélünk e területek kapcsán. Az tapasztalható, hogy jelentős különbséget mutatnak a tradíciókhoz való viszonyulás szempontjából és sok más tekintetben is azok a gyülekezetek, amelyek nemcsak többségi helyzetben, hanem „tömb helyzetben” is vannak. Valószínűleg magabiztosabb identitást ad az, hogy a szomszéd településeken is, regionálisan többségben vannak a reformátusok.[6]

6.6. Az istentisztelet kezdete

Az istentisztelet egyik legmeghatározóbb pillanata az, ahogyan elkezdődik a szertartás. Az ábráról leolvasható, hogy e tekintetben is nehéz egységes képet adnunk a mai magyar református liturgiáról. Az egyre nagyobb településtípus felé haladva azt látjuk, hogy egyre nagyobb a lelkész érkezésekor fölálló gyülekezetek aránya. Az is látható, hogy nincs jelentős összefüggés e tekintetben a gyülekezet létszáma és az istentiszteleti gyakorlat között. Ennek a jelenségnek a megértése is hosszasabb és alaposabb kutatást igényelne. Csupán azt jegyzem meg, hogy a lelkész mint személyiség, mint igehirdető valószínűleg nagyobb jelentőségű a nagyvárosokban, mint a kisebb településeken. Ott nem a konkrét személy, hanem inkább maga az istentisztelet a fontos.^[7] Ennek véleményünk szerint nem mond ellent az, hogy a városokban vonnak be legtöbbször segítőket. A segítségnyújtás mintha még jobban kiemelné a lelkész személyiségbeli fontosságát, míg a községekben általános egyszereplős modell a lelkészre inkább kultikus feladatokat ruház rá.

6.7. Felállás-leülés

Érdekes elemei az istentiszteletnek a testi gesztusok (Marcel Mauss nyomán: testtechnikák[8]). Nálunk, reformátusoknál ez jobbára kimerül a felállásban és a leülésben, a templomba érkezéskor és az úrvacsorai jegyek vételekor szokott testi jelekben.

Az istentisztelet kezdetén történő, vizsgált gesztus aszerint változik, hogy többségi vagy kisebbségi régióban található-e a gyülekezet. Tiszáninnen és Tiszántúlon általában nem akkor állnak fel, amikor a lelkész belép a templomba.

Ebben a vonatkozásban a „két szélső pólus” találkozik. Ahol 10–20 fő van jelen az istentiszteleten és ahol 100–150 fő, mindkét helyzetben előfordul az, hogy a gyülekezeti tagok még a kezdő énekre sem állnak fel, és az egész istentisztelet ülve zajlik. Budapesten különösen sokszor találkoztunk felmérésünk során ezzel a jelenséggel. Az itteni egyházközösségek 8%-ában nem állnak fel, amikor énekelnek, amikor imádkoznak, vagy amikor hallgatják a Szentírást. (Ezt az adatot a későbbiekben, a bibliaolvasásnál láthatjuk majd.) Itt 15% a budapestiek között az ülők aránya. A községek, falvak esetében talán magyarázható e jelenség azzal, hogy többnyire idős emberek vannak jelen, akiknek már nehézséget okoz a felállás (bár ott is az a jellemző, hogy még a nagyon nehezen mozgó idős emberek is felállnak), míg a budapesti gyülekezetek esetében szembetűnő a rituális viselkedés teljes elvesztése. A testi gesztusok hiányával olyan mértékben sehol nem találkoztunk, mint a fővárosban.

Hasonló a következő ábra: érdekes módon azoknak a lelkészeknek a számaránya nem változik erősen, akik először az orgonához mennek, és kántori szolgálatot végeznek, ez független a településtípustól. Szinte ugyanazokat a százalékokat látjuk a falvakban és a nagyvárosokban is. Az az arány azonban jelentős különbséget mutat, hogy hányan mennek a szószékre és hányan az úrasztalához. A szószékre menetel azt emelheti ki, hogy az istentisztelet lényege a prédikáció, s ez azzal jár, hogy a lelkész a liturgus, ezért sok minden más, vagy az is lehet, hogy minden a szószékről és őáltala hangzik el. A tradicionálisabb helyeken az jellemzőbb, hogy egyéb „helyszínek” is fontossá válnak, és így „képileg” megjelenik egy másik hagyomány, amely szerint más fontos dolog is történik az istentiszteleten, nem csak az igehirdetés. Ezt a tradíciót a nagyvárosi gyülekezetekben egyre kevésbé ismerik. Bizonyára itt is szerepet játszik számos egyéb szempont, amelyek kimutatásához egy alaposabb kutatást kellene elvégezni. Meg lehetne vizsgálni például a templomterek kialakítását, hogy hol alakul ki olyan liturgiavezetési gyakorlat, amely az adott tér miatt válik fontossá.

Az apostoli köszöntés talán a legáltalánosabb pontjai közé tartozik a mai református liturgiának. 40% fölötti azon válaszadók aránya, akik kifejezetten hangsúlyozták, hogy mindig ugyanúgy hangzik el ez a mondat.[9] A megyei jogú városokban 4%-ban nem mondják el, 13%-ban nem itt mondják el ezt a köszöntést. A kisebb településeken 2–11%, illetve 2–6% ez az arány. Budapesten mindenütt elhangzik az apostoli köszöntés.

6.8. Éneklés, hangszerek, kántorok

Az istentiszteleti éneklés kérdéskörében először azt vizsgáljuk meg, mit tudhatunk a mai magyar református egyházzenei élet vezetőiről, a kántorokról. A gyülekezetek többségében szolgálnak kántorok. Nyilvánvaló azonban, hogy minél kisebb egy település, annál nehezebben találnak magasan kvalifikált kántort a templomokba, de minél városiasabb a környezet, annál jellemzőbb a képzett énekvezető. Az egy nagyon biztató szám, hogy még a legkisebb településeken is a kántorok 20%-a felsőoktatásban szerzett zeneművészeti diplomával rendelkezik. Ez az arány a nagyvárosokban a zenei vezetők felét (39–59%-ig) teszi ki. Érdekes, hogy településtípustól szinte függetlenül átlagosan a kántorok kb. 30%-a kántorképző tanfolyamot végzett. Ez az arány az istentiszteleti látogatottság számával arányosan csökken. Úgy tűnik, hogy a kisebb gyülekezetek hamarabb találnak egy zenetanárt, mint egy kántorképzőn végzett vezetőt, mivel a kisebb gyülekezetekben létszámarányosan csökken a kántorképzősök aránya és nő a zeneművészeti főiskolát végzettek aránya. Faluhelyen a kántoroknak körülbelül 50%-a semmilyen végzettséggel nem rendelkezik. Ennél sokkal megdöbbentőbb, hogy ez az arány még Budapesten is 19%, ahol pedig bőven akadnak képzett zenészek. Ugyanerre a jelenségre példa lehet, hogy még a 200 fő fölötti látogatottságú templomokban sincs mindenütt zenész-kántor. Ott ez egészen bizonyosan nem pénzügyi kérdés. Összességében elmondható, hogy ebben a tekintetben is a vártnál tágabb intervallumban helyezkednek el a válaszok. Ennek első rendben nem a liturgia zenei részének lebecsülése az oka, hanem a település jellegétől függetlenül néhol nagyon magas színvonalú az éneklés, néhol végletesen alacsony. Hat helyen találkoztunk olyan kántorokkal, akiket a lelkész „száraz kántornak” nevezett, azaz hangszer nélkül, fennhangon vezetik az éneklést. Tizenhét lelkésszel találkoztunk, akik maguk a kántorok is. Az összes felmért gyülekezetben csupán 2% azon közösségek aránya, ahol a lelkész családtagja kántorizál, holott régen sok helyen szinte magától értetődő volt, hogy a „papné” feladatok között ez is szerepel. A lelkész mint kántor csak a kisvárosokban és a falvakban jelenik meg.

 

 

A hangszerekkel kapcsolatosan felmérésünk szintén nehézségbe ütközött. A lelkészek közül nagyon sokan nem voltak tisztában azzal, milyen hangszer birtokosa gyülekezetük. A szintetizátort és az elektromos orgonát nagy számban nem tudták megkülönböztetni. Igyekeztünk tájékozódásképpen megkérdezni pl. a hangszer márkáját, vagy azt, hogy van-e benne dobgép. Ebben a tekintetben is kiugróan más a megyei jogú városok helyzete, mint Budapesté. Ott 74%-ban használnak orgonát a gyülekezeti ének vezetésére, míg Budapesten csupán 42%-ban. Nyilván az is szerepet játszik ebben a kérdésben, hogy a nagy református templomok jellemzően a nagyobb városokban vannak. A fővárosban sokkal többen állították azt, hogy szintetizátora van a gyülekezetnek. A szintetizátorok aránya a falvakban is jelentős. Itt megint csak összetalálkozik a „két szélső pólus”. Több szempont is szólhat amellett, hogy egy gyülekezet szintetizátort használjon: néhol az igénytelenség is, de talán a könnyű, hordozható használat, a praktikusság is. Az egyházközösségek között csak falvakban és kisvárosi településeken találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy egyáltalán nincs hangszerhasználat. A harmónium háttérbe szorult. A megyei jogú nagyvárosokban egyáltalán nem hallottunk e hangszerről. Gitárt alig használnak az istentiszteleteken. Budapesten és a kisvárosokban 8%-ban, illetve 5%-ban számoltak be erről. A megyei jogú városokban viszont nem a gitár, hanem egyéb hangszerek, (pl. fuvola) jelennek meg az orgona mellett, mint a gyülekezeti éneklés segítőiként.

A reformáció idején is fontos kérdéssé vált a hangszerek használata. Most nem térünk ki arra, miért tiltották ki némely reformátorok az orgonát a templomokból. Kálvin János lényegi mondanivalóját ő maga így foglalja össze: „Nagy különbségnek kell lennie az asztali házi muzsika meg a zsoltár között: amarra vígadnak az emberek, emezt pedig a szent gyülekezetben éneklik Istennek és az ő angyalainak színe előtt… éljünk fegyelmezetten a zenével, vegyük teljes tisztességben hasznát. … Gondoskodjunk ne csak tisztességes, hanem valósággal szent énekekről, hogy azok ösztökéljenek bennünket szentül Isten segítségül hívására és magasztalására, meg arra, hogy az ő cselekedetein elmélkedjünk…”[10]

 

Az éneklés következő fontos eleme az énekeskönyv. A megyei jogú városokban egyáltalán nem használnak más énekeskönyvet az istentiszteleteken, mint a jelenleg hivatalos énekeskönyvet, és a bibliaórákon is itt énekelnek legnagyobb arányban ebből. A kisvárosokban és Budapesten találkoztunk nagyobb számban a Magyar Református Egyház Tanácskozó Zsinata által kiadott énekeskönyvvel. A Halleluja énekeskönyvet, amely az ébredési mozgalom identitásformáló énekgyűjteménye volt, csaknem minden településtípus használja, de legtöbbet Budapesten, illetve Pest megyében. Volt olyan gyülekezet, ahol a lelkész állítása szerint egy külön „énekes szatyorral” járnak az emberek bibliaórára, ami tele van különféle énekeskönyvekkel (386). Az ifjúsági énekes füzetek használata egyértelműen abban az arányban növekszik, ahogyan a gyülekezetet körülvevő település létszáma nő, és tevékeny ifjúsági csoportok működnek.

 

 

A gyülekezetekben működő énekegyüttesekre is rákérdeztünk. Szinte minden településtípuson megtalálhatók a kórusok. Gyermekkarról, ifjúsági kórusról elszórtan számolnak be a lelkészek, de a kimagasló zenei élet érdekes módon nem a nagyvárosokra jellemző. Látható például, hogy azokban a gyülekezetekben, ahol 20–30 fő az istentiszteletek látogatottsága, 8%-ban van zenekar. Persze ez az adat nehezen értékelhető, mégis elmondhatjuk, hogy az istentisztelet zenei megvalósulása minden bizonnyal inkább személyektől, az adott helyzettől függ, mint a település jellegétől. Mindenképpen megállapíthatjuk, hogy Budapest, annak ellenére, hogy milyen helyzeti előnye van, az ország más területeihez viszonyítva nem rendelkezik több kórussal. Arra a kérdésre, hogy működik-e több kórus egyszerre a gyülekezetben, a megyeszékhelyeken 15%-ban adtak igenlő választ, míg Budapesten nem találtunk erre példát. Ugyanez igaz az ifjúsági kórusokra és a zenekarokra is. Ezekkel a zenei kezdeményezésekkel több esetben találkoztunk kis falvakban, de Budapesten nem találkoztunk olyan gyülekezettel, ahol zenekar is és kórus is működne. Bizonyára létezik ilyen, több is, de az arányuk a lehetőségekhez mérten nagyon csekély. Ugyanerre a jelenségre példa az alkalmi kórusok nagy aránya Budapesten. Talán a nagyváros sodrásában nincs idő arra, hogy állandó kórust alapítsanak, vagy túlságosan nagy a fluktuáció a gyülekezetekben.

Megkérdeztük a lelkészeket, vajon végigéneklik-e az istentisztelet alkalmával az énekeket. Az erre adott válasz is meglehetősen szubjektív. Talán azt mutatja inkább, hogy milyen elvek mentén igyekszik a gyülekezet vezetője kiválasztani az énekeket. Minden bizonnyal többen mondták azt, hogy végigéneklik az énekeket mind az összes versszakával, mint akik ezt valóban mindig gyakorolják. Ezért is látványos az a különbség, hogy Budapesten senki nem mondta, hogy végigénekli az énekeket, de itt mondták a legtöbben, hogy törekszenek rá. Ez a válasz is egy habitust takar. Mintha célok volnának, de megérkezés nem.

Igyekeztünk megtudni azt is, hogy van-e ritmusbeli különbség a gyülekezeti istentiszteleten és a bibliaórákon való éneklés között. Itt a megkérdezettek átlagosan 8%-a mondta azt, hogy ugyanazt az éneket gyorsabb tempóban éneklik kisebb csoportban, mint a templomban. Ez a különbség is a kistelepülések gyülekezeteire jellemző.

 

6.9. Az istentisztelet prédikációs része

Az előfohásztól kezdve az istentisztelet minden egyes részéről igyekeztünk minden apró részletet megtudni. Értelemszerűen magáról az igehirdetésről nem tettünk fel kérdéseket, mivel az nem tárgya a mi dolgozatunknak.

A gyülekezetek többségében a mai napig állva hallgatják a Szentírást. A falvak gyülekezeteiben minden bizonnyal a résztvevők életkora miatt is – 33%-ban ülve hallgatják a hosszabb bibliai szakaszt. Ugyanebben a környezetben a gyülekezetek 16%-ában a textust is ülve hallgatja meg a közösség. Még nagyobb ez az arány a kisvárosokban, ott 71%-ban ülnek az igeolvasás alatt, míg Budapesten 62%-ban. Érdekes jelenség, hogy a falvakban arányában többen állnak a kezdő ének alatt, mint a textus olvasásakor.

Az istentiszteleteknek nagyon biztos pontja, amint írtuk, az apostoli köszöntés. Egy másik fontos „verba solemnia”[11] az előfohász, amelynél gyakran használt formula: „A mi segítségünk az Úr nevében van…” Ez azonban nem szerepel ugyanolyan állandó jelleggel a liturgiában, mint az apostoli köszöntés. Településtípusonként nagyon eltérő százalékban mondják el a jelzett formában. Legtöbben 2-3 variációt használnak. Érdekes módon itt jelentősen eltér Budapest, ahol a legtöbb gyülekezetben mindig ugyanúgy hangzik el az előfohász, viszont sokkal többen ülnek alatta (33%). Jelentős számú lelkész gondolja úgy, hogy helyes, ha mindig más Igét mond itt. A megkérdezett gyülekezetek átlagosan 18%-ban ülnek ekkor.

Arra a kérdésre, hogy melyik bibliafordítást használják, Budapesten és a kisvárosokban válaszolták a legtöbben, 15%-ban azt, hogy a Károli Bibliát használják (18% illetve 15%). Meglepő, hogy a legtöbben, 81 %-nyian a falvakban olvassák az istentiszteleteken a Magyar Bibliatársulat által kiadott újfordítású Bibliát az istentiszteleteken, míg Budapesten 67%-ban. Ez a megoszlás nyilván azzal is összefüggésben van, hogy a fiatal generáció már az újfordítású Biblián nőtt fel.

Azt a bibliai szakaszt, amelynek alapján az igehirdetés elhangzik leggyakrabban a Bibliaolvasó Kalauzból választják ki. E mögött többnyire gyakorlati elgondolások vannak. A gyülekezet azon tagjai, akik bibliaolvasó emberek, eszerint haladnak a Szentírás olvasásában, így ez a választás egyfajta kapocs a közösség tagjai között. Némely lelkész elmondta, hogy motiválni szeretné ezzel a gyülekezeti tagokat abban, hogy rendszeresen olvassák a Szentírást. A lelkészek nagyon kicsi hányada, legfeljebb 9%-a gondolja úgy, hogy vasárnapról vasárnapra szabad belátása szerint kell választania a textust. Megállapítható, hogy ez jelentős változás ahhoz képest, ami az idősebb nemzedék tagjaitól hallható. A szabad textusválasztás a puritán egyházi mozgalom hatására terjedt el a magyar reformátusság körében.[12] A 19. századra, többek között a racionalizmus hatására teljesen általánossá lett ez a szokás.[13] Ehhez képest egy kifejezetten új jelenség az, hogy a lelkészek szeretnének valamilyen vezérfonalhoz alkalmazkodni. Jobb híján az egyébként egyéni kegyességre szánt Bibliaolvasó Kalauz szerint teszik ezt. Karácsony Sándor kezdte el a bibliaolvasás három évre való szisztematikus beosztását 1939-ben. Ezt a beosztást a 1957-ben adta ki az akkori hivatalos, konventi kiadó. Azóta folyamatosan, de egyre több pontotn megváltoztatva az eredeti Karácsony Sándori elvet kiadja a Kálvin Kiadó.[14]

 

 

Az igehirdetés hosszúságát illetően érdemes a korosztály szerinti kereszttáblát is megnézni. Az idősebbek hosszabban tartják az istentiszteleteket, mégis, még itt is igaz, hogy nem a korosztályhoz tartozás a legdöntőbb tényező abban, milyen hosszú az istentisztelet, hanem a település jellege. Budapesten a prédikációk 22%-a 30-40 percig tart, míg községekben ez az arány csak 1%. 20 perc vagy annál rövidebb viszont a falusi gyülekezetek 63%-ában az igehirdetés, míg Budapesten csak 7% ennek az aránya. A prédikációk Budapesten a leghosszabbak! Ennek nyilván egyik legkönnyebben meghatározható oka az, hogy a falusi gyülekezetek sok esetben társegyházként működnek, és a lelkésznek sietnie kell egy másik istentiszteletre. Sok szempontot lehetne itt felsorolni, amelyek alapján egy külön kutatás alapos választ adhatna erre a kérdésre. Egyik szempont lehet, hogy a budapesti egyháztagok esetében erősebb az intellektuális elvárás a lelkészekkel szemben. A „sztár-prédikátor-jelensége” is megváltoztatja a fővárosiak igényeit.

 

 

6.10. Imádság

Az imádságok a lelkészek állítása szerint 1–5 perces terjedelemben hangoznak el. Itt is úgy tűnik, hogy a fővárosi lelkészek a hosszabb imádkozók. Az igehirdetés előtt többen állnak az ima alatt, mint utána, a könyörgő imádság alatt. Ebben a tekintetben sem igaz az, hogy minél urbánusabb a gyülekezet környezete, annál inkább elhanyagolják a tiszteletadás testi megnyilvánulásait, hanem az látható, hogy Budapest jelentősen eltér minden mástól. Úgy tűnik, hogy a felállás mint a tiszteletadás jele egyre inkább háttérbe szorul. Mégis, még azokban a gyülekezetek is, ahol egyébként leül a gyülekezet a bibliaolvasás alatt, sok helyen felállva imádkoznak. Az imádság, úgy tűnik, a legszakrálisabb érzületet váltja ki az emberekből, inkább, mint a Szentírás olvasása. Falusi gyülekezetekben a gyülekezetek 88%-a áll a prófétai imádság alatt, míg a lekció olvasásakor ez az arány csak 10%, illetve 33%-ban vagy állnak vagy ülnek a hosszúságától függ. 57%-ban ülnek. Budapesten 62%-ban ülnek a lekció felolvasása alatt, de a prófétai ima alatt csak 26%-ban.

 

 

Az igehirdetés utáni imádság alatt a gyülekezetek nagy része szintén áll, bár kevesebben mutatják ki így tiszteletüket, mint a prófétai imádságnál, különösen Budapesten. Felmérésünknek ez az eredménye azért is jelentős, mert az 1985-ös ágenda az éneklésre felállítja a gyülekezetet[15], míg az imára leülteti, de a gyülekezetek a gyakorlatban éppen fordítva gyakorolják. Minden bizonnyal külföldi hatásra ajánlották a rendtartás szerzői ezt a gyakorlatot. Nyugat-Európában számos egyházban minden éneklés állva történik. Magyarországon azonban ez nem gyökeresedett meg.[16]

 

 

A gyülekezetek átlagosan majdnem felében nincs csend az ima után. Úgy tűnik, a városokban egyre nagyobb és nagyobb az aránya a csendre vágyóknak. Budapesten a gyülekezetek 70%-ában állandósult ez a liturgiai egység. A községekben csak 23%-ban van csend az imádság és a Miatyánk között. Városokban 32% ez az arány. Megyeszékhelyeken 43%.

 

A Miatyánkot az új fordítás szerint mondják a gyülekezetek 65%-ában átlagosan, míg 30%-ban a régit imádkozzák. Itt is megjelenik az a megdöbbentő jelenség, hogy saját változatokat mondanak a lelkészek a városokban 11%-ban, a falvakban 3%-ban. Meg kell jegyeznünk ennél a kérdésnél: nemcsak az igaz a tapasztalt jelenségre, hogy saját változatot mondanak sokan, hanem az is, hogy nem tudják, melyik ima szövege az, amit mondanak. Ösztönösen használják az általuk leginkább ismert formát. A gyülekezetek 8%-ában mondják el úrvacsora esetében kétszer a Miatyánkot. Érdekes változást jelez ez a nagyon alacsony arány. A régi liturgiákban teljesen természetesen szerepelt kétszer a Miatyánk, ma az emberek talán úgy gondolkodnak általában, hogy az ismétléssel értelmét veszíti a szöveg. A gyülekezetek 33%-ában csak az istentisztelet legvégén hangzik el az Úri ima úrvacsoraosztáskor. Kiugró adat, hogy a megyeszékhelyeken ez az arány 74%. A lelkészek életkora ugyan kissé ugyan befolyásolja a régi szövegek vagy régies szokások jelentősebb használatát, mégsem erős az életkor befolyásoló hatása.

A következő grafikon az Apostoli Hitvallás kapcsán teszi fel ugyanezt a kérdést. Jól látható az ábrán, hogy ott sokkal többen megmaradtak a régi szövegnél. Itt természetesen fontos lenne egyéb szempontokat is figyelembe vennie a későbbiekben majd egy alapos kutatásnak, megvizsgálva egy adott településen például a felekezeti arányokat is. Lehetséges, hogy a reformátusok kisebbségi helyzetben inkább az ökumenikus formát használják, mint többségi helyzetben, de ezt nem tudjuk bizonyítani jelen felmérésünkkel.

6.11. Adakozás

A gyülekezetek többségében, 43%–66%-ig valamilyen Pál apostoli, szentírási rész idézésével történik az adakozásra való felhívás. Létezik azonban egy irányzat, amelyik nem tartja helyesnek az adakozás liturgikus megjelenését az istentisztelet keretében. Külön vizsgálatra érdemes az a kérdés, hogy mi az oka ennek a jelenségnek: talán az ébredési mozgalom, vagy más hatások? Az látható felmérésünkben, hogy ez az irányzat a kisvárosokban erős, 66%, de mindenütt jelentős ez az arány: a községekben 54%, a megyei jogú városokban 43%, Budapesten 56%.

A legtöbb templomban az adakozás kitett persellyel történik. Kizárólag a fővárosban erős az a szokás, amely szerint a presbiterek tartják a kijáratnál a perselyt. Itt a megkérdezett gyülekezetek 30%-ában van ez így, míg a megyei jogú városokban 4% ez az arány. Vidéki, városi szokás, 5% körüli mértékben találkoztunk vele, hogy külön céladományokra perselyeket helyeznek el. Csak a kistelepüléseken és kisvárosokban él az a szokás, hogy a templomba való belépéskor teszik be a hívek adományaikat, és nem kimenetelkor, mindkettő esetében 2%-os ez az arány községekben is és kisvárosokban is.

Kevés történelmi adatunk van arra nézve, hogyan is történt korábban a perselyezés. A Ráday Múzeumban őrzött legrégebbi persely Nagyvátyról való, a 18. sz. utolsó negyedéből.[17] Úgy tűnik, egészen a 19. századig többnyire úrvacsoraosztáskor volt csak adománygyűjtés. „Az egyházközség általános pénzügyi állapotát tekintve a perselypénz gazdasági potenciálja szinte elhanyagolható volt… a perselyes adakozásból segítették a szűkölködőket…”[18] Lackovits Emőke részletesen leírja azt a szokást, amely szerint az úrvacsora vételekor tettek adományokat a gyülekezet tagjai az úrasztalára. Ezt „gyónó garasnak”, „garas pénznek”, „gyónó pénznek” is nevezték. Felmérésünk során még ma is találkoztunk egy gyülekezettel, ahol gyakorolják ezt a szokást, nincs persely, az úrasztalára teszik az adományokat Csarnótán. Ez a sajátos stóla a katolikus offertorium maradványa lehetett.[19] Később tiltották ezt a szokást. Erre vonatkozik Kósa László megjegyzése: „A két világháború között Somogyban akadtak még református falvak, ahol a 18. századtól a felsőbbségtől tilalmazott úrvacsorai stóla emlékeként a kenyér és a bor vétele között a hívek az úrasztalára pénzösszeget helyeztek a lelkész számára.”[20] Minden bizonnyal a természetbeni adományok egyre jobban háttérbe szorultak, és ezzel párhuzamosan megnőtt a perselyezés jelentősége.

A pénz kérdésének istentiszteleten való tematikus megjelenéséről szól a következő ábra, amely a hirdetésekkel kapcsolatos. Itt is látszik, hogy van egy 9%-tól 19%-ig terjedő határozott kisebbség, amelyik szerint ennek a témának nincs helye az istentiszteleten. A hirdetéseknek ez állandó része a falvakban 70%-os, a városokban 51%-os és 61 %-os, Budapesten mindössze 33 %-os arányban.

6.12. Hirdetések

A gyülekezetek legalább 92%-ában vannak hirdetések. Ez általában élő szóval hangzik el az istentisztelet végén, a záró ének előtt. Újabb szokás az istentiszteletek menetében, hogy a hirdetésekre a liturgia elején kerül sor. Erre a jelenségre többféle magyarázatot találhatunk. Ezek az okok végletesen ellentétes előjelűek lehetnek: az egyik, hogy az emberek figyelmének jobb megragadása érdekében kerüljön az elejére, ebben az esetben a lelkészek fontosnak tartják ezt a részt, ezért teszik a fő helyre. A másik ok lehet, hogy azért kerüljön az elejére, mert a végén az hangozzon el, ami a legfontosabb: az Ige és nem a tennivalók. Tehát ugyanannak a jelenségnek két teljesen ellentétes magyarázata van. Ez a változás 19%-ban érinti a budapesti gyülekezeteket, 13%-ban a megyei jogú városokat, 8%-ban a városokat, és 5%-ban a községeket. A városokban van eleve több hirdetnivaló, ezért itt válik inkább kérdésessé azoknak az elhelyezése és értelme. Érdekes eredményt mutat ki kutatásunk a tekintetben, hogy a legnagyobb és legkisebb gyülekezetek azok, amelyekben nincsenek alternatív hirdetési eszközök. Még egy új formáról is szólnunk kell, ez a hirdetőtábla és az újságok megjelenése. Hirdetőtábláról csak a városokban és a megyei jogú városokban hallottunk, 2, illetve 4%-ban. Viszont a hírlevél minden településtípusban megtalálható a település méretével növekedő irányban és arányban. Ezeknek az új formáknak az alkalmazásánál már láthatunk generációs különbséget: a 60 év fölötti lelkészeknél csak a szószékről történő szóbeli hirdetések találhatók meg, míg a fiataloknál gyakoribbak az új formák. Számos gyülekezetben számítógépes levélben küldik tovább a hirdetéseket vagy a honlapra teszik fel.

6.13. Himnuszéneklés

A Himnusz rendszeres éneklése a templomban városi jelenség. Sőt, kifejezetten Budapesten magas, 41 % azoknak az aránya, akik minden vasárnap eléneklik a nemzeti imádságot. Tudjuk, hogy ez egyfajta hagyományos megkülönböztetés is volt a reformátusok és a katolikusok között, mivel ott tiltva volt a Himnusz éneklése. Mind nemzeti, mind vallási szempontból identitáserősítő része ez az istentiszteletnek.[21] Sok esetben a lelkészek szerették volna megszüntetni ezt a szokást, azonban a gyülekezet tagjai számára olyan fontos volt a himnuszéneklés, hogy megmaradt a lelkész ellenében is (pl. Budapest-Pasarét, Szilágyi Dezső tér). A községekben elsöprő többségben csak ünnepeken hangzik el a nemzeti imádság. Szintén egy meglehetősen új jelenség a legkülönfélébb himnuszok éneklése. A rendszerváltozás után alakult ez ki, különösen urbánus környezetben. A községekben például a Szózatot 66%-ban nem éneklik, míg Budapesten ez az arány csak 38%. Itt viszont 15%-ban váltogatva éneklik a két nemzeti éneket függetlenül attól, hogy az egyik egy imádság, a másik nem az. Sőt, 22%-ra emelkedik ez a váltogatás az 55. ábrán, mert más egyéb himnuszokkal is váltogatják még a nemzeti imádságot. Budapesten és a megyei jogú városokban 4-4%-ban válaszolták azt kérdésünkre, hogy a Székelyhimnusszal együtt éneklik minden esetben a nemzeti Himnuszt. Következik ez a 80-as évektől városokba települt erdélyi református egyháztagok megemelkedett számából is, meg a történelmi identitásvesztés sajátos orvoslásából is.

6.14. Az istentisztelet vége

 

Különösen Budapesten alakult ki az a szokás, hogy „verba solemnia”-ként felolvassák a prédikáció alapigéjét még egyszer az áldás előtt, az istentisztelet végén. A fővárosban 26% az aránya azoknak, akik néha vagy mindig gyakorolják ezt, a megyei jogú városokban 13%, a kisvárosokban 10%, a községekben 6%.

Az áldás helye az 1927-es, Ravasz-féle liturgiában a hirdetések előtt volt. Itt az utolsó ének valóban kivonuló ének volt, szerették volna a hirdetések profán világát teljesen elválasztani az istentisztelettől. Az 1985-ös ágenda logikája, hogy az áldás legyen az istentisztelet utolsó eleme, amikor a gyülekezet valóban az áldással távozik. Mindkét felfogásnak van erőssége és gyenge oldala. A jelenlegi gyakorlatban a gyülekezetek átlagosan felében a hirdetések előtt, felében az istentisztelet végén van az áldás. Itt kiemelkedik a budapesti arány, ahol 62%-ban a legvégén mondják el az áldást, 19%-ban pedig a Miatyánk után. Ugyanez majdnem fordítva van a községekben, ahol 38%-ban hangzik el ez az istentisztelet végén és 55%-ban a Miatyánk után.

 

Több gyülekezetben a záró ének alatt vonul ki a gyülekezet ülésrend szerint. Ez egy régi szokás, amely változtatásokkal ugyan, de él még: a községekben 15%-ban, 5%-ban a városokban és 4%-ban a megyei jogú városokban. Budapest kivételével a gyülekezetek ötödében a hívek, vagy legalábbis egy részük a lelkész előtt megy ki a templomból; Budapesten ezek aránya csak 7%. A kivonulással kapcsolatos szokásoknak sok változata él még. Néhány gyülekezetben, inkább vidéken, a záró éneket vagy annak egy részét nem ülve éneklik végig. Több helyen az első énekverset éneklik csak ülve. Van, ahol az egész záró ének alatt történik a kivonulás.

 

 

A templomból való kivonulás rendjében is megmutatkozik egyfajta – hagyományos vagy nem hagyományos – társadalmi „hierarchia”. Budapesten, megítélésünk szerint, a lelkész személyiségének, szerepének a fontosságát mutatja az is, hogy az ő kivonulása az istentisztelet vége is egyben. Itt csak két helyen találkoztunk azzal a szokással, hogy a hívek mennek ki először. A községekben viszont 21%-ban a gyülekezet hagyja el először a templomot. A kivonulás mára legelterjedtebb formájával az is összefüggésben van, hogy a lelkész a legtöbb templomban kezet fog a hívekkel az istentisztelet végén. Budapesten ez szinte teljesen általánossá vált. Érdekes módon az egyéb településtípusokon egységesen 17-18%-ban megmaradt a régi szokás: A lelkész utoljára megy ki a templomból, és nem köszönti egyesével a híveket. Néhány százalékban azt válaszolták a lelkészek, hogy a hívek egy részével fognak kezet, nyilván a több kijáratú templomokra kell itt gondolni. Olyan hely is akad, ahol a gondnok áll az egyik kijárathoz és a lelkész a másikhoz, így búcsúznak a gyülekezettől az istentisztelet végén.

6.15. Ágenda

Amint említettük, nagy nehézséget okozott annak pontos feltérképezése, hogy melyik ágendát használják a lelkészek. Az alábbi ábrák emiatt inkább tájékoztató jellegűek. Amit biztosan láthatunk belőlük, hogy jelentős elbizonytalanodás érzékelhető az ágendák használatát illetően. Az 1998-ban a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata által kiadott ágendát elszórtan, de többen használják. Két megközelítőleg biztos adatot mondhatunk: körülbelül egységesen 40%-ban állították azt a lelkészek, hogy általában az új ágendát használják, és 40%-ban, hogy legalább az úrvacsorakor a Ravasz-féle ágendát használják. Az idősebbek nagyobb százalékban használják a Ravasz-féle ágendát teljesen általánosan, de a 40–60 év közötti korosztály is hasonló arányban használja legalább részlegesen (elsősorban az úrvacsoránál). Feltűnő a vagy az egyik, vagy a másik ágendáskönyvet általánosan használók, tehát bizonyos liturgiai fegyelmet tartók alacsony budapesti aránya (56%) a többi településtípushoz képest, ahol mindenütt legalább kétharmad részre igaz ez. Szembeötlő az az ellentmondás, hogy a 64. ábra szerint Budapesten csak 36%-ban használják az új ágendát, míg a 62. ábra szerint 44%-ban. Ez is mutatja, hogy e tekintetben nem kaphatunk teljesen tiszta képet.

 

 

Rendkívül kevés olyan lelkésszel találkoztunk, akik az ágendát napi szinten használják. Ugyanakkor tapasztaltuk, – amint az az alábbi idézetekből is jól érzékelhető – az elbizonytalanodást, és azt a vágyat, hogy legyen valamilyen közös alapelv. Mivel felmérésünket interjúként is értelmezzük, alább válaszokat sorolunk fel e kérdésre vonatkozóan. „A Ravasz-féle Ágendát kellene újból kiadni, hogy mindenki azt használhassa!” (166) „Meg kellene határozni, hogy mi az, ami még elfogadható a különböző ágendákból. A változtatás a lelkész személyiségétől függ.” (87) „Jó lenne, ha »-tól, -ig« határokat szabna meg az ágendáskönyv, hogy mi az, ami még belefér a különbözőségbe. Betartható határokat kellene szabni! Nem kell, hogy hajszálpontosan egyezzen minden gyülekezet liturgiája, de fontos, hogy felismerhető maradjon az istentisztelet református volta.” (19) „Támpontként lehet minta a különleges alkalmakhoz, de ne legyen kötelező!” (3) „Több variációra lenne szükség az ágendáskönyvben!” (131) „Egy példatárat kellene kiadni, ami különlegességeket tartalmaz, és a gyülekezet eldöntheti, hogy mit akar beépíteni a saját istentiszteletébe.” (344) „Avatás és szentelés között különbséget kell tenni! Teológiailag rendbe kell tenni és szép liturgiákat kell csinálni hozzá!” (5) „A palástviselést (pl. világi ünnepségeken mikor kell?) és a harangozást központilag kellene szabályozni!”(317)

 

 

6.16. Az istentisztelet időpontja és jellege

Az istentiszteletek többnyire vasárnap délelőtt vannak. A gyülekezeteknek körülbelül 20%-ában két istentisztelet van vasárnaponként. Budapesten 15% ez az arány, a községekben 12%. A városok 26%-ában tartanak két istentiszteletet. Az általunk felmért kisvárosi és községi gyülekezetek 6-7%-ában csak délután van istentisztelet.

Az istentiszteleteken többnyire csak a lelkész olvas és beszél. Különösen Budapesten azonban színesebb ez a kép. Nem lehet pontosan meghatározni, mit és mennyire segítenek a gyülekezeti tagok és presbiterek, mindenesetre az látszik, hogy minél nagyobb egy település, annál többen vesznek részt a szolgálatokban. Budapesten eltűnik az a válasz, hogy „igen, már próbálkoztunk vele” – amely mondat a többi településen mindenütt elhangzott, tehát a fővárosban ez világos cél a lelkészek előtt, nincsenek bizonytalankodók azok között, akikkel beszélgettünk.

 

 

Az istentiszteleteken többnyire odafigyelnek a gyerekekre. Azt nem mindig tudták pontosan megmondani, hogy hogyan. Egyikük így fogalmazta meg: „Ha látom, hogy vannak gyerekek, akkor a prédikáció stílusában és szemléltetőeszközeiben alkalmazkodom.” (239) Egy másik helyen, ha az ötödik-hatodikosok mennek, kapnak egy kis füzetet, amelybe feljegyezhetik az énekeket és a textust (386). Általánosságokat válaszolt több lelkész is: úgy hangzik el a prédikáció, hogy ők is értsék. Nyilvánvaló, hogy ott, ahol kevés a gyermek, jellemzően a községekben, nincs ilyen liturgikus gond. Az ébredési hagyományokból, a vasárnapi iskolai mozgalomból eredeztethetőek a gyerekistentiszteletek. Budapesten az általunk kérdezett gyülekezetek 100%-ában van ilyen istentiszteleti forma. Ahol van gyerekistentisztelet, ott 56%-ban az istentisztelet elején az egész család a templomban van. Megyei jogú városokban 87% a különféle gyerekistentiszteletek aránya. Itt azonban az a szokás már ritkább, hogy a családok együtt vannak jelen az istentisztelet elején, ez csak 30%-ukra igaz. Mindkét nagyváros-típusban egy-egy gyülekezetben találkoztunk azzal, hogy tanítás van a gyerekek számára az istentisztelet elején (313, 441). Községekben 50%-ban, városokban 62%-ban van rendszeresen gyerekistentisztelet a gyülekezetekben.

6.17. Keresztelés

A keresztelő liturgikus helye az 1931-ben bevezetett liturgiában az istentisztelet vége volt. Az 1985-ös ágenda azt javasolja, hogy délutáni istentiszteleten történjék a keresztelő.[22] Ehhez képest a gyakorlat az, hogy többnyire a vasárnap délelőtti istentiszteletek elején van a keresztelő. Csupán városokban találkozunk jelentős számban, 29%-ban azzal, hogy az istentiszteletek végén van a liturgiának ez a része.

A legnagyobb változást a keresztelés szertartásában az hozta, hogy az 1985-ös ágendában megjelent egy új kérdés, amely a szülőkön és keresztszülőkön túlmenően a gyülekezetnek szól: „Ígéritek-e, hogy ezt a gyermeket szeretetben és imádságban hordozzátok, és a szülőknek, keresztszülőknek minden segítséget megadtok ahhoz, hogy őt hitben neveljék?” Ez a liturgiai tétel nem mindenütt honosodott meg. A gyülekezetek 35–43%-ban nem teszik fel ezt a kérdést, és nem értenek vele egyet. A megyei nagyvárosokban a legkisebb az egyet nem értők aránya, ott ez 35%. Ugyanakkor ebben a közegben a legnagyobb azok száma is, akik minden aggály nélkül betartják ezt a liturgiai előírást, ez 26%-ot jelent. Itt vannak ugyanis messze a legtöbben olyanok, akik eleget tesznek a liturgiai előírásnak, de úgy gondolják, hogy változtatni kellene rajta. A kisvárosok a „leginkább ellenállók” ebből a szempontból.

A lelkészek életkora is befolyásolja azt, hogy felteszik-e a gyülekezetnek szóló kérdést. Megint azt látjuk, hogy egy kicsit befolyásolja az idősebb lelkészeket megélt tapasztalatuk, hogy ők a Ravasz-féle ágendán nőttek föl, mégsem ez a legdöntőbb szempont.

A tradíciók őrzése jelének tekinthetjük azt a liturgikus elemet, amely meghatározza, hogy a keresztelendőt hányszor önti le vagy hinti meg vízzel a lelkész. Falvakban a legerősebb ez a régi szokás, ott 83%-ban háromszor öntik le a gyerekeket. De mindenképpen jelentősen, kb. 70%-ban őrzik a gyülekezetek ezt a hagyományt.

Mind az 1931-ben bevezetett ágenda, mind az 1985-ös új ágenda hangsúlyozza, mennyire fontos a szülők jelenléte a keresztelésnél. Ez ma többnyire meg is valósul. Azonban a községekben 17%-ban, a városokban 15%-ban, a megyei jogú városokban 13%-ban nem biztosított az, hogy a szülők végig jelen legyenek az istentiszteleten.

Ez azért is lehet így, mert aránytalanul kevés gyülekezetben helyeznek hangsúlyt arra, hogy a szülőkkel, keresztszülőkkel rendszeresen beszélgessenek a keresztelő előtt azon túl is, hogy felveszik az adatokat. Budapesten a legerősebb erre a törekvés. Falvakban, kisvárosokban és megyeszékhelyen is vannak lelkészek 3–5%-ban, akik kifejezetten elvetették azt a gondolatot, mely szerint szükség volna előkészületekre ez előtt az istentiszteleti liturgia előtt. (Ezek a lelkészek válaszolták kérdésünkre: nem, csak felveszik az adatokat.)

 

6.18. Úrvacsora

Az úrvacsorai szertartás egyik eleme az, ahogyan megterítik az úrasztalát. Ebben a kérdésben óriási eltérések láthatók attól függően, hogy milyen változást mutat az a közeg, amelyikben a gyülekezet él. A községek 70%-ában keretet helyeznek el az úrasztalán, és az alatt vannak a jegyek, míg az egyre nagyobb megyei jogú városok felé haladva ez az arány csak 61 %, 30%, 19%. Budapesten 55%-ban láthatóak az úrvacsorai jegyek, ez megyei városokban 35%, míg a falvakban és városokban csak 17-18%. Dunántúlon, például Balatonarácson díszesen faragott életháznak nevezik, Tépén kegyládának hívják. Sok helyen hímzett terítővel takarják le ezt az általában fából vagy fémből készült keretet, ami alatt elhelyezik az úrvacsorai jegyeket. Egyetlen más konkrét adatot sem találtam arra nézve, hogy a kereteket a 18. században kezdték el kitenni az úrasztalára, mint a Ráday Múzeumban egy kifejezetten ilyen keretre készült terítőt, amelyet úgy hímeztek, hogy mind a két oldala színén legyen, ha felterítik.[23] Egyébként nem található sem az általam áttekintett jegyzőkönyvekben, sem az ágendákban semmiféle utalás arra, mikor és milyen hatásra kezdték keret alá tenni az úrvacsorai jegyeket. S. Lackovits Emőke úgy véli, hogy a számos úrasztali terítő megmutatása is oka lehetett annak, hogy minél nagyobb felületet igényeltek az úrasztalán. „Olyanná vált így az úrasztala, mint egy felékesített sátor. Dunántúlon ezt a vázat nevezik sátornak, míg Erdélyben járomnak. A terítőváz alkalmazásával egészen oltárszerűvé lett az úrasztala, mintegy a szentségtartót jelképezte ez a terítőkkel letakart váz.”[24] Ugyanis egy-egy egyházközségben annyi adományterítő összegyűlt, amit lehetetlenség volt beosztani az évi 7-8 úrvacsorai alkalomra. Van olyan egyházközség, ahol a lelkészfeleségek mindig adományoztak egy-egy terítőt, amit eleve úgy varrtak, hogy csak a szélközepe és sarka volt díszítve, mivel ezek a terítők egymásra kerültek.[25] De az is igaz, hogy a szent és a profán világ szétválasztásának az igénye is ott húzódhat e jelenség mögött. Ugyanebben az időben jelentek meg ugyanis azok a „kerítések”, amelyeket az úrasztala köré építettek számos templomban, hogy a nép ne menjen közel az úrasztalához, hanem „belülről” osszák a lelkészek a kenyeret és a bort. Talán a barokk korszak szellemisége húzódhat meg e jelenség mögött.

Az úrvacsora tekintetében a másik fontos adat arra vonatkozik, hogy milyen gyakran úrvacsoráznak a gyülekezetek. Itt is jól láthatjuk az ábrán, hogy a községekben 83%-ban nagyon ritkán, csak a hagyományos főünnepeken van úrvacsora, míg Budapesten 19%-ban legalább havonta egyszer, 63 %-ban tizenkettőnél is többször. A gyülekezetek létszámarányával már nem egyértelműen van összefüggésben az ünnep gyakorisága.[26]

Történelmi hagyományok szerint a reformáció idején minden istentiszteleten volt úrvacsoraosztás. A 18. századra alakult ki az a szokás, hogy a reformátusok ritkábban élnek az úrvacsorával. Tóth Endre megjegyzi, ha a presbitérium beleegyezik, október 31-én is lehet úrvacsoraosztás.[27]

Meg kell említenünk az úrvacsoraosztás sűrűségével kapcsolatban, hogy az adatfelvétel során kiderült, ez a kérdés az, amelyikben a legnagyobb különbség tapasztalható a lelkészek elgondolása és a megvalósult gyakorlat között. Számos esetben fűzték válaszukhoz a válaszadók: náluk ötször van évente, de ezzel ők nem értenek egyet. Ez azért is érdekes „sorok mögötti” következtetés, mivel egyebekben a lelkészek nagy számban erősen elégedettnek bizonyultak liturgiai magatartásukkal kapcsolatosan. (79. ábra)

Nemcsak a keresztelők előkészítése, hanem az úrvacsora előkészítése is háttérbe szorult. Hat estén át Budapesten pl. már egyáltalán nem találkoztunk úrvacsorai előkészítő istentisztelettel. Falun 9%, a városokban 18%, a nagyvárosokban 9%-ban él még ez a szokás. Legjellemzőbb a háromestés előkészítő sorozat: a községekben 24%, városokban 30%, megyei jogú városokban 26%, de Budapesten csak 7% ennek az aránya. A változékonyság, a bizonytalan válaszok mindig jellemzőek a budapesti egyházközségekre, itt is 30%-ban azt válaszolták. hogy változó az, ahogyan felkészülnek az úrvacsorára. A fővárosban 41%-ban egyáltalán nincs előkészítő istentisztelet.

Néprajzi és egyháztörténeti adatokból tudjuk, hogy az úrvacsorára készülni kellett „penitenciális héttel”.[28] Dél-Erdélyben „nagyhétnek” is nevezték, Felsőőrben „szánom-bánom hétnek” S. Lackovits Emőke kutatásai szerint. A 17. században még két hétig is tartott az előkészület. Sok esetben megkövették egymást az emberek, csak megbékélve mentek templomba ilyenkor. Kerülték a mulatozást. Ezekre a „bűnbánati alkalmak”-ra már az 1900-as évek elején az „előkészítők” kifejezést használták, és sok helyen három napra zsugorodtak. Szerecsényi adatként rögzítette S. Lackovits Emőke, hogy az egyik gyülekezeti tag így utasította vissza a lelkészt, aki szervezni akarta az úrvacsorára való előkészítő alkalmat: „Ne fáradjon, tiszteletes asszony!”[29] Ezt a mondatot bizonyára sokfelé lehetett volna adatolni.

Az úrvacsorai ágendában a Ravasz-féle liturgiában szerepel egy külön prédikáció a bűnbánati részhez kapcsolódóan. Ez a liturgiai tétel teljesen megszűnőben van. A kisvárosokban a legmagasabb az aránya azoknak, akik mondanak itt külön prédikációt (10%).

Általában elmondható, hogy a magyar úrvacsorázási szokások hagyományosan a bűnbánat aktusához kötődnek. Sok helyen gyónásnak is nevezik az úrvacsorázást. Gyónó pohárnak, gyónó kenyérnek gyónó pénznek neveznek ide kötődő tárgyakat.[30] Az összes úrvacsorai szokás az önmegtartóztatással[31], az egyházfegyelemmel, bocsánatkéréssel, a halálba menetelkor a bűnbánattal kapcsolatos. „Milyen bűne lehetett, hogy nem mer odaállni?” – mondták például Zánkán arról, aki nem ment úrvacsorázni.[32] Az úrvacsorakor bűnbánati énekeket énekeltek.[33] (Jer, lássuk az Úr keresztjét… /Református Énekeskönyv 440.ének/, Ne szállj perbe… /RÉ. 205.ének/) Ma sok helyütt huszadik századi ébredési énekeket, de azok közül is a bűnbánati témájúakat éneklik. Olyan eset is olvasható, amikor valakiről azt mondták, nem tudott bűnei súlya miatt meghalni, várta az utolsó úrvacsorát.[34] Minden bizonnyal több ok is áll ennek a jelenségnek a hátterében. Ennek litrugiatörténeti hátterét Fekete Csaba a következőképp vázolja. A reformáció alap istentiszteleti modellje egyfajta bűnbánati istentisztelet, a pronaus volt. Ennek gyökereit a prédikáló rendek munkájában találhatjuk meg. Ez egy olyan prédikációs istentiszteleti forma volt, amelynek korabeli nyomát a dél-német és a svájci régióban találhatjuk meg. A pronaus középpontjában a nemzeti nyelven elhangzó igehirdetés volt. Ennek az istentiszteleti formának vissza-visszatérő eleme a Tízparancsolat, a confessio generalis és az absolutio. Úgy tűnik, a protestáns istentiszteletek ezt a mintát veszik át, és különböző módon összekapcsolják a vasárnapi főistentisztelettel. Ezért van az, hogy a bűnvallás helye is nagyon különbözőképpen alakul a liturgiákban. Ennek a folyamatnak része az a liturgikus átalakulás, amelyben a Magyarországon többnyire használt pfalzi ágendának az esti bűnbánó istentiszteletét, – ahol a gyónó kérdések szerepeltek – egyesítették a vasárnapi úrvacsorai liturgiával. Ezt a liturgiát találjuk meg Szenci Molnár Albert Oppenheimi Bibliájában. A késő utókor ezt a folyamatot nem értve, gyakorlatilag három istentiszteletet akart egybe szerkeszteni: a gyónó, a prédikációs és a sákramentumi istentiszteletet, és ebbe az egybe kíván mindent beletenni.[35]

Háromféle úrvacsoraosztással találkoztunk: mozgó, álló és „vegyes”.

A mozgó úrvacsora vétel azt jelenti, hogy általában két lelkész, néhol a lelkész és egy vagy több presbiter vagy valamely egyházi elöljáró osztja az úrvacsorát, egyik a kenyeret, másik a bort. Az álló úrvacsoraosztás azt jelenti, hogy az úrasztalát körbeállják a gyülekezet tagjai, és körben először a kenyeret, azután a bort nyújtja nekik a lelkész. „Vegyes” alatt azt értjük, hogy először egy kis csoport körbeállja az úrasztalát, mintegy az apostolokat képviselve, ők megkapják a jegyeket, majd a többiek mozgó úrvacsorájával folytatódik az istentisztelet. Ez az „első asztal” szokása egyértelműen puritán gyökerekre vezethető vissza, és Tiszáninnenről terjedt el.[36]

Kisebb közösségekben általában körbeállják az úrasztalát, és úgy veszik az úrvacsorát. 45%-ban igaz ez a községekben. De ahol nagyobb létszámú az istentiszteleten jelenlevő gyülekezet, ott nem férnek így el, és több kört alakítanak egymás után. A mozgó úrvacsorázás aránya a nagyvárosokban a legjelentősebb. Itt is vannak kivételek, Budapesten négy helyen találkoztunk azzal a válasszal, hogy körbeállják az úrasztalát. Ennek a szokásnak nem mindig elméleti oka van, hanem egyszerűen az, hogy a lelkész egyedül van, és így könnyebben el tudja végezni a szertartást.

Az úrvacsorai kérdéseket illetően már említettük, hogy talán körülbelül fele-fele az aránya azoknak, akik a régi, illetve az új kérdéseket teszik fel (a Ravasz-féle ágenda és az 1985-ös ágenda szerint). Különös folyamat, ahogy a kistelepülésektől Budapest felé haladva egyre több saját megfogalmazású kérdéssel találkozunk. A megyeszékhelyeken ez az arány 9%, Budapesten 11%.

Budapesti gyülekezetekben terjedt el először az a szokás is, hogy nagy és közös kehely helyett az egyes embereknek egyénenként adnak pici kelyheket, ez az úgynevezett külön kelyhes úrvacsorázás. Levéltárakban, történészekkel való konzultációkban sem találtam igazi eredőjére ennek a szokásnak. Sejteni lehet a kisegyházi hatást, az urbanizációt, az orvosi szempontokat stb. Két bizonyítéka lehet annak, hogy egészségügyi oka van a kiskelyhek elterjedésének. Az egyiket S. Lackovits Emőke írja le, hogy voltak külön beteg-úrvacsoráztató kelyhek. A Bethesda Gyermekkórházban a diakonisszák is használtak ilyen kis kelyheket, ezeket a Kőbányai Református Egyházközség őrzi.[37] Meg kell jegyeznünk, hogy tudomásunk szerint Erdélyben még a kisegyházaknak sem sikerült bevezetni ezt a szokást egészen a 20. század végéig.[38]

Míg Budapesten 11%-ban használnak közös kelyhet, addig a községekben 87% ez az arány. Itt is láthatjuk, hogy szinte arányosan nő a falvaktól a megyeszékhelyekig a külön kelyhek használata, de Budapest ebben is nagy ugrást hoz, hirtelen változást látunk az ábrán. Ott a megyei jogú városok 52%-ából hirtelen 11 %-ra zuhan a közös úrvacsorázók aránya. Az viszont növekedő tendenciát mutat ugyanebben az irányban, hogy mekkora azon gyülekezetek halmaza, akik vegyesen terítik meg az úrasztalát, egyik ünnepen kis kelyhekben, másik ünnepen nagy kelyhekben osztják az úrvacsorát. Ennek az oka az, hogy sok esetben a lelkész nem ért egyet a gyülekezettel, ő a nagykelyhet pártolná, míg a gyülekezet a kis kelyheket preferálja. Erre ugyan nem tettünk fel külön kérdést, de beszélgetéseinkből ez derült ki.

A gyülekezet tagjainak úrvacsorázási sorrendje tekintetében nem az egyébként, korábban több helyen látható egyre magasabb oszlopokat látjuk a falvaktól Budapestig, hanem egy egyértelmű különbséget a kistelepülések és a nagytelepülések között. A megyeszékhelyeken és Budapesten kb. 90%-ban az ülésrend szempontjai a döntőek az úrasztalához való kimenetelnél, míg a községekben és a városokban ez az arány kb. 20-40%. Falvakban 33% azoknak az aránya, akik nemek szerint mennek úrvacsorázni, városokban pedig 26%. A községekben még 23%, és 17% hozzáadódik az előző számarányhoz, ezek azok, akik a nemi megoszláson túl korcsoportokra is osztják az úrvacsorázók sorrendjét. A lányok és a fiúk már nagyon kevés helyen kerülnek ezen belül is külön kategóriába (1-2%). Azzal a szokással, hogy először 12 férfi úrvacsorázik a puritán hagyományt követve, többnyire kisvárosokban, a Tiszáninnen találkoztunk. Az a szokás azonban sokkal jobban meggyökeresedett, hogy a presbiterek vesznek először úrvacsorát. Ezeknek a gyülekezeteknek még Budapesten is 7% az aránya, míg a megyei jogú városokban csak 4%. Ugyanez kisvárosokban összesen 11%, falvakban csak 2%, mivel itt eleve a férfiakkal mennek a presbiterek úrvacsorázni.[39]

A templomi ülésrend kérdése kétszáz éve vált kérdéssé. A türelmi rendelet következtében ugyanis nagyobb szabású templomépítésbe kezdhettek Magyarországon is a reformátusok. Ekkor kezdődött az úgynevezett „székrendelés”. Sok esetben írásban is rögzítették, hogy melyik pad kié. Ez többnyire összefüggésben volt az illető család áldozatkészségével és rangjával. Általában a gazdagok oldala jobb oldalon volt és a szegények oldala baloldalon.[40] A rendiség, a társadalmi szerkezet jelent meg abban, ahogyan a templomban helyet foglalt a gyülekezet. Ezért is öröklődtek a templomi helyek. Faggyas István leírja, hogy Dél-Gömör falvaiban az ülésrend mintegy tükörképe az egész falunak: ahogyan az úrasztalához képest elhelyezkedtek az emberek, úgy laktak a faluban a templomhoz képest.[41] Nemek szerint ültek ugyan a padokban, de szigorú rendben helyezkedtek el azon belül. Volt, ahol mögöttük még a koldusoknak is volt padja. Somogyban, az egyik gyülekezetben a viták elkerülése végett évente meghatározták a presbitériummal közösen az ülésrendet. Ugyanis a korabeli jegyzőkönyvek tanúsága szerint szinte a legtöbb perpatvar az ülésrend kapcsán volt.

Az úrvacsorai jegyek kiosztása alatt a gyülekezetek jelentős többségükben énekelnek. Mivel így is nagyon sok kérdést tartalmazott a kérdőív, ezért arról nem tudakozódtunk, hogy mit énekelnek, számos lelkész még így is elmondta, hogy a hivatalos református énekeskönyv énekei a 459-es énektől kezdve sorban hangoznak el.[42] Elsősorban Budapesten szokás, hogy orgona szól az úrvacsoraosztás alatt, itt 11% ez az arány. Több helyen csendben imádkoznak az úrvacsora alatt, de ezeknek a gyülekezeteknek kicsi az aránya (3-5%). Két településen találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy magnóról szól valami a liturgia közben.(!) Megyei jogú városokban találkoztunk egy-egy érdekes szokással: a kórus és a gyülekezet felváltva énekelnek. Máshol éneklés és orgona is van felváltva (282, 326, 286, 317).

A Miatyánknak a záró beszédben való elismétlése azért érdekes kérdés, mert itt mutatkozik meg, kik azok, akik erősen ragaszkodnak a régi tradíciókhoz, szó szerint veszik a Ravasz-féle ágendát. Az, hogy egy Miatyánkot kétszer is el lehet mondani az istentiszteleten, a mai református közgondolkodás számára idegen. Liturgizmusnak tartják, sőt „imamalom”-nak is mondják. A Ravasz-féle ágendában azonban így szerepel. Ezt a gyakorlatban általában megváltoztatják, és vagy az istentisztelet végén hagyják el a Miatyánkot, vagy az úrvacsora végén. Ebben a tekintetben is Budapest tér el minden másfajta szokástól: itt egyáltalán nem találkozunk azzal, hogy elismételnék a Miatyánkot, míg az egyéb településeken ez a jelenség átlagban 8-9%-os gyakoriságú.

Kálvin János úgy tartotta, hogy a Miatyánk egy tábla, amely mindent elénk tár, amit nekünk kérni kell és szabad.[43] Sokszor nem szó szerint mondták el a Miatyánkot, az 1542-es genfi liturgiában a parafrázisát imádkozták el a könyörgő imában. Azonban az úgynevezett pseudoromana liturgia szerint 1542-től azt látjuk, hogy egy istentiszteleten többször is elhangzott a Miatyánk. Számos magyar és más liturgiában is követték ezt a gyakorlatot.[44]
Találkoztunk néhány gyülekezettel, amelyekben külön rítus is illeszkedik ahhoz a szokáshoz, hogy a lelkész vesz utoljára úrvacsorát. A gyülekezet egy része feláll, és énekel. A református úrvacsorai gyakorlat e tekintetben is éppen az ellenkezőjét kívánta tenni, mint amit a katolikusok. Itt nem a lelkész az első, nem azt emelik ki, hogy ő a felelős képviselő, ezért ő az első az úrvacsorázók között is, hanem azt, hogy ő méltatlan és utolsó szolga, utolsó az úrvacsorázók között. Ezt a felfogást némely gyakorlat ellensúlyozza azzal, hogy a presbiterek, a lányok egy énekvers eléneklésével liturgiai egységgé teszik a lelkész úrvacsoráját. Legtöbb helyen ekkor a 134. zsoltárt éneklik, de szerepel a 26. zsoltár, vagy saját szerzésű ének is. Ezzel mintegy áldást kívánnak a szolgálattevőre. Egy olyan gyülekezettel is találkoztunk, ahol kifejezetten a gondnok úrvacsoráját emelték ki rituálisan.^[45]

[1] A község, nagyközség, falu szavakat e dolgozatban keverve használjuk, bár jól tudjuk, hogy az egyik jogi, míg a másik településföldrajzi fogalom. A magyarországi közigazgatási rendszer megkülönbözteti a község és a nagyközség fogalmát. Az előbbi legalább 300 lakossal, míg az utóbbi legalább 5000 lakossal rendelkezik. Mivel dolgozatunk nem a különböző településtípusokra vonatkozó részletes adatokat kívánja megadni, mi egybefoglaltan beszélünk a felmérés település szerinti megoszlását mutató ábrák baloldali oszlopában a községekről. A 248-as mintában lévő községek és nagyközségek között 115 anyagyülekezet, 10 társegyházközség, 1 leányegyházközség, 17 missziói egyházközség, 4 szórvány van. 7 további csoportra bontottuk a falvakat. A két szélsőség: Kishódos 88 fős összlakosságával anyaegyházközség, Diósd, nagyközség pedig 7263-as összlakosságával missziói egyházközség. A községek, nagyközségek lakosság-száma szerint 1500 fő alatt 21 gyülekezet, 2500–1000 fő – 39 gyülekezet, 1001–2000 fő – 43 gyülekezet, 2001-3000 fő – 28 gyülekezet, 3001–4000 fő – 5 gyülekezet, 4001–5000 fő – 6 gyülekezet, 7500 fő – 6 gyülekezet.

[2] KSH, Népszámlálás 2011, Megyesoros adatok: 4.1.7.1 A népesség vallás, felekezet szerint, 2011, in: http://www.ksh.hu/nepszamlalas/docs/tablak/teruleti/00/00_4_1_7_1.xls – megtekintve, 2013. november 22-én.)

[3] Egyedül Szigetszentmiklóson találkoztunk olyan helyzettel, hogy egy új gyülekezet még harangvásárlás előtt áll. Ahol nem templomban vagy nem református templomban van az istentisztelet, ott természetes, hogy nem harangoznak. Rossz harangról csak két helyen hallottunk: Vaskúton és Békéssámsonon. Jászkarajenőn a harang műszaki állapota miatt rövidebben (1-2 percig) harangoznak. Néhány helyen van kézi harangozás, többségében elektromosan szólaltatják meg a harangokat. Külön nem kérdeztünk rá a harangozási szokásokra, de néhányan azért elmondták, hogy megmaradt vagy a reggeli vagy az esti áhítatra hívó harangszó.

[4] A www.magyarharangok.hu oldalon Bajkó Ferenc kutatásait olvashatjuk a haranggal kapcsolatos szokásokról. Bár ő nem jelzi a maga tudományos tisztét, de nyomon követhető tudományos pontossággal, és a teljesség igényével készült el ez a lap. A harangozás kapcsán a napszaki, tehát reggeli, déli, esti, a péntek du. 3 órás, és a lélekharangozás mellett ír a „hívogatás” funkciójáról: „A szertartás kezdete előtt megszólaló harangozás, amely a híveket hívja a templomba. Évszázadokon át a kétszeri hívogatás gyakorlata élt. Egy órával korábban az elindulásra szólított a nagyharang, a fél órával korábban megszólaló kisharang pedig az egybegyűjtést jelezte. Ma már ez a jelrendszer jelentőségét vesztette, mivel a templomba járók nem a harang szavára indulnak el, hanem jóval később. A templomba jutási idő az egyre általánosabb autóhasználat miatt lecsökkent, és gyakran a hívek többsége a szentmise/istentisztelet kezdetére érkezik csak meg a templomba. Emiatt sok helyen tapasztalható az a gyakorlat, hogy a hívogatást elhagyják, sőt sok plébános és lelkész ma már nem is tudja, hogy mit jelent ez a fogalom. Így pl. Debrecen, Pécs, Sopron belvárosának egyik templomában sem hívogatnak, de ugyanígy nem hívogatnak a kecskeméti evangélikusok és reformátusok, a nyíregyházi, békéscsabai és kőszegi római katolikusok… Felemelő, hogy ennyi szép harangozási hagyomány gyűlt fel az évszázadok során, és vannak települések, ahol ezek mindmáig élnek. Ugyanakkor elszomorító, hogy rendkívüli értéket képviselő, »zengő szobraink«, amelyek megannyi történetről tudnának mesélni, egyre kevesebbet hallhatók, és egyre kevésbé meghatározói a mindennapoknak, az ünnepeknek. Jó lenne, ha ez a folyamat megállna, és bizonyos hagyományok újra felélednének, vagy megtalálnánk ezek szerepét a modern világban.” (Megtekintve 2013. november 22-én.)

[5]Vö.: S. Lackovits. Emőke, 2012.203. „A magyar reformátusoknál a reformáció terjedése során az eredetileg térdelésre szánt padokat megfordították, s megfelelő átalakítással így a hívők ülőhelyéül szolgáltak. A kanonoki székből Mózes-szék lett, mely a lelkész ülőhelyéül szolgált. Nemesek, tisztségviselők, a falu vezetői, a mesteremberek s általában a nem paraszti foglalkozású emberek és természetesen a presbitérium, mindenképpen megkülönböztetett helyzetet élveztek. Ők kapták az első székeket, a földesúr és családja pedig külön széket élvezett. A nemek közötti megoszlás mellett a vagyoni, társadalmi helyzet szerint megillető székben ülhettek. A ref. egyház minden híve számára meghatározta a rangja szerint őt megillető helyet, melyért általában fizetni kellett. »Megváltották« a székeket, s attól kezdve a család tulajdonát képezte a pad. Egyes helyeken a székek elosztása az adófizetés nagyságának arányában történt. A templomi ülőhely örökölhető volt, még végrendelkeztek is felőle. Az anya helyét általában legidősebb lánya örökölte, leánygyermek hiányában a menyei. Férfiaknál a legidősebb vagy a háznál maradt fiú örökölte apja helyét. Ha a család kihalt, az ülőhelyet elárverezték. Voltak hívek, akik az egyház tudta nélkül templomi székjussukat eladták. 1711–81 között több helyen vizsgálatot kellett indítania az egyháznak a templomi székek használati rendjének megállapítására, mert ez a kérdés a hívek között gyakran templomi székperekhez vezetett. A 18. sz.-ban egyes helyeken a hívek nem válthatták meg széküket, hanem a presbitérium által megállapított ülésrendet kellett elfogadniuk, melyet szószéki kihirdetés útján közöltek a hívekkel; ezt nevezték »rendelésnek«. A társadalmi hierarchia mellett a falurészek közötti különbség is kifejeződik a templomi ülésrendben, pl. Alvég, Felvég szerinti ülésrend.” (Néprajzi Lexikon, 1977. 5. kötet, templomi ülésrend cikkely, írta: Gergely Katalin, 5. kötet, 260.)

^[6] Az eddigi település típusok szerinti csoportosítás mellett a továbbiakban szerepel néhány ábra, amelyekben más szempontok szerint mutatjuk be a kérdésekre adott válaszokat. (Például a templomba járók létszámát az összes megkérdezett gyülekezetre vonatkoztatva mutatjuk meg.) Ezeknek az ábráknak nem adtunk sorszámot, az összekeverés elkerülése végett. Ezek az adatsorok az országos mintára nézve nem a reprezentatívak, csak tájékoztató jellegűek (ti. a budapesti adatok túl vannak bennük reprezentálva). Ennek ellenére ezek az ábrák sokszor szemléletesek, segítik a jobb megértést.

[7] Különös különbség tapasztalható az egyházak között abban, hogy hol van a lelkész helye a liturgiai sorrendben: A katolikus egyházban mindig a lelkész vonul be utoljára, előtte mennek a ministránsok, ha püspök van jelen, akkor ő vonul legutoljára. Ugyanakkor az eucharisztiában ez a sorrend fordított, a püspök, illetve a pap áldozása az első. A protestáns úrvacsorában viszont a lelkész veszi utoljára az úrvacsorát, viszont mindig elöl vonul mindenfajta vonulási ceremóniánál. Illyés Endre, 1931.38.: „Ide tartozik a régi szép szokás, hogy a gyülekezet a lelkipásztort a templomba való belépése alkalmával felállással köszönti, ez a köszöntés nem csak egyedül a lelkipásztor személyének, mint az ő munkájának és annak szól, akinek ő szolgálatában áll. Kifejezésre jut ebben az, hogy a gyülekezet méltányolja azt a munkát, melyet a lelkipásztor végez és tiszteli az Urat, akinek a nevében követségben jár.” Illyés Szatmár vármegye 1909-ben megjelent monográfiája alapján kifejti, hogy a magyar nép különösen is paptisztelő nép, megtisztelik lelkészüket a közösségek és nem szeretik, ha túlságosan közel jön hozzájuk. Mai példák: „Amikor a lelkész belép a templomba, már énekel a gyülekezet, és csak akkor állnak fel, amikor befejezték az éneket.” (24.) „A gyülekezet magától kezdte el néhány évvel ezelőtt.” (76.) „Általában ülve marad a gyülekezet, de ha vendég igehirdető van, akkor felállnak.” (189.) „Hál’ Istennek ülve maradnak, mert nem vagyunk katolikusok, hogy így meg kellene tisztelni a papot” (291.) „Régebben a presbiterek álltak fel, de néhány éve a lelkipásztor kérte, hogy ne tegyék, mert nem kívánja ezt a tiszteletet.” (386)

[8] Vö.: Mauss, Marcell: „A test technikái”, ford. Saly Noémi, in Szociológia és antropológia, szerk. Fejős Zoltán (Budapest: Osiris, 2000), 423–446.

[9] Gyökössy Endre írása: Istentiszteletünk megújulásának lélektani szempontjai, egy eddig soha meg nem jelent tanulmánya, amely az istentisztelet lélektani vonatkozásait fejtegeti, hangsúlyozza, hogy ha nincsenek állandó elemek rítusainkban, akkor mindig csupán a tudatunkat érinti mindaz, ami a templomban történik. MREZSL 4.i. fond, 1968 1–3.d.

[10] Kálvin János, (1543) 2003.8.kk.

[11] Verba solemnia – ünnepélyes Igék, mondatok, amelyek bevezetnek vagy lezárnak egy-egy liturgiai egységet.

[12] Dienes Dénes, 2011. A bibliaolvasás protestáns gyakorlatának példái a 17. században, http://srta.tirek.hu/data/attachments/2011/01/18/bibliaolvas%C3%A1s.pdf (Megtekintve 2013. november 22-én.)

[13] Czeglédy Sándor, 1959. 37.

[14] Karácsony Sándor az úgynevezett Exodus kör számára állította össze először azt a beosztást. Mivel a kiadó korábbi főmunkatársa, Szabó Imre a kommunista hatalomátvétel után a konventi iroda sajtóosztályán dolgozott, az 1956-os forradalom körülményei között elérte, hogy 1957-ben kiadja ezt a Konventi Iroda Sajtóosztálya. Az 1958-as kiadásnak volt előszava. Ebben Bereczky Albert Karácsony Sándort és az Exodus kört méltatja, mert ott van ennek a bibliaolvasási rendnek az eredője. A mai napig Karácsony Sándor tanítványai és azoknak a tanítványai, a Csökmei Kör kiadja az Exodus kalauzt. (Ezt az adatot Deme Tamástól, és a Csökmei Kör tagjaitól, különösen Heltai Miklóstól tudom.) Ez a kiadvány soha nem készült liturgiai célokra. Az 1959-es kalauz előszavában meg is fogalmazódik: „Nem gépies szabályt állítunk magunk elé.”

[15] Istentiszteleti rendtartás, 1985.113.

[16] Példa erre: Liturgie de l’Église Réformée de France, 2010. Olivétan, Lyon.

[17] Persely: Festett fenyőfa, ltsz: Ráday Múzeum 87.46.1., publikálva: Kálvin hagyománya. Református kulturális örökség a Duna mentén, 2009. Kiállítási katalógus, 210. Erdélyre vonatkozóan figyelemre méltók a következők: „A perselyben maradván az elébbeni visitacióban hfr. 10, referáltatik, hogy a persely a templomban állván violáltatott és a pénz elvitetett, de ki lettlégyen a sacrilegus, ki nem nyomoztathatott Committál a szent visitacio, hogy a persely többé a templomban ne tartassék, hanem a publicatio után a pénz felszámoltatván, ad manus publicos deponaltassék sub fidele cura.” „Végeztetik, hogy a persely minden hold megújulása első vasárnapján kitétessék úgy szintén újesztendő, sátoros innep és más egyéb Úr vacsorája osztás innepin is, és az ecclesia szüksége publicaltassék . Ezt a pénzt mindenkor a domesticus curator a tiszteletes pap bizonyítása alatt vegye számba, jegyezze fel az ecclesia diariumába, melyet a pénzzel együtt tegyen be a pap házánál álló ecclesia ládájába, mely ládának kulcsa magánál áll” A Hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere, (szerk. Buzogány Dezső és Ősz Sándor Előd) 2005. Kolozsvári Református Teológiai Intézet Egyháztörténeti Tanszékének és az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárának kiadványsorozata II. 467. (Marosillye 1795) További ide vonatkozó idézetek: „Pap András uram akkori egyházfi csináltatott egy perselyt a maga költségén.” A Történelmi Küküllői Református Egyházmegye egyháztörténeti katasztere 2008–2009. I–IV. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, I. 626. (Bonyha 1676.) „Nagy kedvetlenséggel hallja a Sent Visitatio, hogy az várallyai reformata ecclesiában az úrvacsora kiosztásának idején az úrasztalán gyűlt pénzről controversia támadott. Végeztetett azért, hogy a modo imposterum, mindenkor, tudnillik hatszor esztendőben, az egyházfiak a tiszteletes minister házában az pénzt megolvasván, írja fel, mennyi a pénz szám szerint, s az egyházfiak kezében lévő írással együtt. Mikor a census által kívántatik, ahhoz képest adgyon az ecclesia a tiszteletes miniszter kezében, hogy vigye Partialisban, amint az ecclesia jövedelme vagyon.” A Történelmi Küküllői Református Egyházmegye egyháztörténeti katasztere 2008-2009.I-IV. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, II. 202 (Gógánváralja 1763). A Hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere, (szerk. Buzogány Dezső és Ősz Sándor Előd) 2005. Kolozsvári Református Teológiai Intézet Egyháztörténeti Tanszékének és az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárának kiadványsorozata II..626. (Ribice 1767/7.)

[18] Buzogány Dezső itt a marosvásárhelyi zsinat (1645) előírását idézi. Részletesen olvashatunk a perselyezés szokásáról: Buzogány Dezső, 2009. A kálvini etikára épített egyházközségi vagyongazdálkodás, in: Kálvin időszerűsége, szerk. Fazakas Sándor, Kálvin Kiadó, Budapest 316.

[19] S. Lackovits Emőke leírja, hogy Ácson még a 20. század végén sem engedték bevinni a perselyt a templomba. Kalotaszentkirályon az úrvacsorakor a megfelelő pad-egységekbe külön-külön elhelyezett perselyekbe tettek úrvacsora vételre menet a lányok majd a fiúk stb. S. Lackovits Emőke, 2012.22.

[20] Magyar Néprajz, VII. kötet, 1990. Népszokás, néphit, népi vallásosság/ A vallásos élet színterei, gyakorlata, 463.kk

[21]Vö.: Példaként Tüdős István nyílt levele utal erre, melyet Benedek Elekhez, aki pártfogásába vette azt a református lelkészt, akinek a lánya római katolikushoz ment hozzá, és reverzálist adott. A Sárospataki Lapok főszerkesztője említi elrettentésképpen: hát azt akarja, hogy ne szabadjon Himnuszt énekelni a templomban? Sárospataki Lapok, 1903. 02.23. XXI. évf. 1105. sz.

[22] Istentiszteleti rendtartás, 1985.69.

[23] Vékony vászon, ezüstfonalas hímzés, magyar, 18. sz. utolsó negyede, M: 96×96 cm, Ltsz.: Ráday Múzeum, 80.20.1.

[24] S. Lackovits Emőke, 2012. 24.

[25] S. Lackovits Emőke, 2012. 287.

[26] Az úrvacsorázás sűrűsége örök kérdés, a reformáció idejében is az egyik fő vitatárgy volt. Számos Kálvin-idézetet lehetne elsorolni, amelyekben a reformátor amellett kardoskodott, hogy hetente kellene élni az úri szent vacsorával. (Kálvin János, 1559. Institutio IV.17.43.kk.) Máshol ezt írja: „Igen tisztelt Urak! Bizonyos dolog, hogy az egyházat sem helyesen rendezettnek, sem jól vezetettnek nem lehet nevezni, ha benne az Urunk szent vacsoráját nem ünneplik gyakran, és nem vesznek részt azon… rendkívül kívánatos lenne, ha Jézus Krisztus szent vacsorájának ünneplésére minden vasárnap sor kerülne…” (Opitz 114.117. – Pap Ferenc saját fordításában idézi – Pap Ferenc, 2009.346.) Zürichben évente négy úrvacsoraosztás volt, húsvétkor, pünkösdkor, ősszel és karácsonykor. Úgy tűnik, Svájcban liturgiai szempontból másként alakult a reformáció, mint pl. Németországban, sokkal erőteljesebb tagadás volt tapasztalható a katolikus rítusok irányában, erre utal az, hogy Zwingli még az éneklést is eltiltotta az istentiszteleti gyakorlatból. Volt olyan svájci terület, ahol csak háromszor osztottak évente úrvacsorát. Ez a ritka szokás minden bizonnyal egyfajta ellenállás volt a középkori hagyományokkal szemben. Magyarországon a 18. századi vizitációs jegyzőkönyvek tanúsága szerint általában hétszer osztottak évente úrvacsorát. Milotai István ágendájában így ír: „Noha pedigleg az régi időben ne csak minden vasarnapon, de valamennyi prédikació lőt az úrvacsoraja is kiszolgaltatott, de mindazon altal mostani időben közönségesen csak hétszer szokták kiszolgáltatni az Úrnak vacsoráját egy esztendőben. Először Karácson Innepen, másodszor böytelő, avagy Quadragesima vasarnapjan….” (Milotai Nyilas István, 1622.41.) „A reformáció után következő időszakban az egyházak szigorúan megkövetelték tagjaiktól az úrvacsoraosztásban való részvételt… Az úrvacsoraosztásnak kezdetben nem volt rendszeresen kijelölt alkalma. A 18. sz.-ban kialakult gyakorlat szerint a ref. gyülekezetek nagy részében ma is a következő hagyományos alkalmakkor van úrvacsoraosztás: böjt (nagyböjt első vasárnapja), húsvét első és másod napja, pünkösd első és másod napja, újkenyér (általában aug. utolsó vasárnapja), újbor (általában okt. utolsó vasárnapja), karácsony első és másod napja.” (Néprajzi lexikon, 1977. úrvacsorázás cikkely, 5. kötet, írta: Kósa László, 424.) A böjti úrvacsoraosztás különösen a nyugati országrészben volt elterjedt egészen 1931-ig, amikor az Ágenda bevezetésével lett mindenütt általános.

[27] Tóth Endre, 1934. 131–132.

[28] S. Lackovits Emőke, 2012.14.

[29] S. Lackovits Emőke, 2012.16.

[30] S. Lackovits Emőke, 2012.18.

[31] S. Lackovits Emőke szerint Kalotaszegen tilalmas volt az ékszerhasználat.

[32] S. Lackovits Emőke, 2012.27.

[33] S. Lackovits Emőke, 2012.32.

[34] S. Lackovits Emőke, 2012.33.

[35] Fekete Csaba, 2003.72. (Néma úrvacsorázás, avagy „Vegye ön e bort”!), Szenci Molnár Albert 2002. (1612)

[36] Vö.: Fekete Csaba, 2003. (Liturgia Sacrae Coenae, azaz Úr Vacsorájának kiosztásában való Rend és Cselekedet, Patakon), valamint Fekete Csaba, 2008.

[37] A Református kulturális örökség a Dunamentén című kiállításon látható volt egy úrvacsorai készlet, amelyben 6 darab kiskehely volt a 19. század végéről, ezt betegek úrvacsoráztatása céljából használtak a diakonisszák. (Beteg úrvacsoráztató készlet: 1 db tányér, 6 db kis kehely, 1890-es évek, ezüst, ezüstözött, Méretek: tányér d: 8,5 cm, kehely: m: 7,5 cm, ta/sza: 3,5 cm, Kőbányai Ref. Egyház, publikálva: Kálvin hagyománya. Református kulturális örökség a Duna mentén. Kiállítási katalógus, BTM 2009. kat. 6.2.12. ) Ebből is következtethetünk arra, hogy az egészségvédelem és a belmisszió spiritualitása állhatott a mögött, hogy egyre jobban elterjedt a kis kelyhek használata.

[38] Erről a kérdésről egy cikket idézek, amelyben a szerző, Moldován Vilmos kifejti, hogy az utolsó idők egyik jele a baktériumok elszaporodása, és állítása szerint már White testvér is javasolta a kis kelyhes úrvacsoraosztást. Vö.: Lelkésztájékoztató, Az úrvacsora adventista reformja, és annak formai kérdései 1986. A Hetednapos Adventista Egyház kiadványa, 1986/09–10. hó. 253–272.

[39] 27 helyen találkoztunk azzal a szokással, hogy korcsoportok szerint vesznek úrvacsorát az emberek. Dunamelléken nem találtunk ilyen gyülekezetet. Dunántúlon, a Pápai egyházmegyében 2 helyen (Nyárád és Egeralja), Tiszántúlon, a Hajdúvidéki egyházmegyében Kabán, a Nyírségi egyházmegyében 4 helyen (Petneháza, Laskod, Nagydobos, Nyírparasznya, (ezen a négy helyen két lelkész szolgál). A Szabolcs-Beregi Egyházmegyében 5 helyen, Mándok, Lövőpetri, Gulács, Tivadar és Gyulaháza, ezek közül a gyulaházi szokás külön érdekes, az idősebb férfiak után az idősebb nők mennek az úrasztalához, majd a lányok és a végén a fiúk zárják a sort. A Szatmári Egyházmegyében 11 helyen találkoztunk azzal a szokással, hogy kor szerint állnak sorba az emberek az úrvacsoravételhez. (Rozsály, Garbolc, Vámosoroszi, Csaholc, Kisnamény, Csengerújfalu, Ura, Győrtelek, Fülesd, Csengersima, Császló). Tiszáninnen, az Abaúji Egyházmegyében egy ilyen helyet találtunk. (Prügy). A Borsod-Gömöri Egyházmegyében két ilyen gyülekezet van. (Putnok, Serényfalva) Ebben a megyében Bőcsön van érdekes sorrend: presbiterek, férfiak, nők, betegek (odaviszi a padhoz a lelkész az úrvacsorát), lányok, lelkész és a szolgálók. Különlegességek: Debrecen-Árpád tér – a gondnok és egy presbiter úrvacsorázik először, hogy utána tudjanak segíteni a törölgetésben, illetve az idősebb embereknek a dobogóra való föl és lelépésben. Szombathelyen a nők közül először a papné vesz úrvacsorát. Valószínűleg régen teljesen természetes volt, hogy ő vezette a nőket, de most egyedül itt említették. Néhány helyen ugyan mondták, hogy megvan még a papnék padja, de gyakran azért nem használják, mert a lelkészfeleségek tartják a gyerekistentiszteletet. Balatonarácson a presbiterek mennek ki először, utána a férfiak, majd a fiatalok vegyesen, ezután az asszonyok következnek, és végül a gondnok megy az úrasztalához.

[40] K. Csilléry Klára leírja, hogy az ókorban már a lakásokban is megkülönböztették a jobb és a bal oldalt, a korai bazilikákban is balra a nők, jobbra a férfiak helyezkedtek el. Jobbra volt a férfiak, balra a nők kapuja. Ugyanez a rend megmaradt a ravatal körüli állásnál és az étkezésnél is. (K. Csilléri Klára, 1982. 278.)

[41] S. Lackovits Emőke részletesen ír a templomi helyek kérdéséről, rajzokat is közöl a különböző ülésrendekre, S. Lackovits Emőke, 2012. 203. (Faggyas István, 1991. Lakosság és templomi ülésrend II. szerk. Újvári Zoltán, Gömör Néprajza XXXI. Debrecen 7.)

[42] Erre vonatkozóan nem tettünk föl kérdést, ám abból a tapasztalatból, amit a rádióban közvetített istentiszteletek adnak, melyek kikereshetőek a Magyar Rádió archívumából, állítható, hogy nagyon sok istentiszteleten gyakorlat az, hogy a lelkész a jegyek kiosztása előtt bejelenti: Úrvacsoraosztás alatt a gyülekezet énekelje a 459. énektől kezdve folyamatosan énekeskönyvünk énekeit…”

[43] Kálvin János, 1559. III.20.34., Vö. Fekete Károly, 2009.154.

[44] Fekete Károly, 2009.165.

[45] Illyés Endre, 1931.38.: „Némely helyen a lelkipásztor úrvacsora vétele alatt a leányok, asszonyok, más helyen az egész gyülekezet feláll, sőt Panyolán külön alkalomszerű éneket is énekelnek, mely így kezdődik: Nyílj meg szentek szentje, mert az Úr felkentje áll a vallás oltáránál… Furtán ilyenkor a 26. zsoltár 4. versét éneklik.” Mai példák: „Egy régi presbiter által írt éneket a 42. zsoltár dallamára Drávafokon: Ím, szolgád szent asztalodnál, Úr Jézus híveidnek… A szűzlányok felállnak a lelkész és a kántor úrvacsorája közben, amikor a gyülekezet a 26. zsoltár 6. versét énekli: Belső tisztaságban és ártatlanságban… Őrbottyánban. Kosdon a lelkész úrvacsorázásakor a gyülekezet a 26. zsoltár 6. versét énekli. Abonyban a lelkész úrvacsorája közben a gyülekezet a 134. zsoltárt énekli: Úrnak szolgái… Ugyanez a helyzet Cegléd-Nagytemplomban. A Tiszáninneni úrvacsorai liturgia részeként a lelkész úrvacsorájakor a gyülekezet a 134. zsoltár első versét énekli Bőcsön, Kovácsvágáson, Füzérradványban, Dövényben, Felsőnyárádon, Sárospatakon, Alsózsolcán, Felsőzsolcán, Göncön, Kadarkúton, Gyulán, Okányban. Szentes-Nagytemplomban a gyülekezet csupán feláll a lelkész úrvacsorája közben. Sarkad-Újteleken pedig a lelkész és a kántor az utolsó asztallal együtt úrvacsoráznak.

← 5. Az országos liturgiai felmérés mintavétele

7. Az adatbázis általános értékelése →