Miután bemutattuk a 2010–2012-ben végzett felmérést, sorra vesszük következtetéseinket. Két csoportba osztjuk megállapításainkat: először azokat soroljuk fel, amelyeket adatszerűen a táblázatokból vettünk, és ennek a nagy munkának végeredményeként leszűrtünk. Utána olyan következtetéseket írunk le, amelyeket a kérdőívekből mint interjúkból szűrtünk le. Itt azokat a felismeréseket szeretnénk számba venni, amelyeket „elhallgatnak az adatok”. Milyen a mai általános helyzetkép?
- Véleménynyilvánítási készség
Amint említettem, hipotézisünk az volt, hogy a lelkészek meglehetős közönnyel válaszolnak majd kérdéseinkre. Vélelmeztünk egy bizonyos arányú visszautasítást, illetve hanyag vagy nemleges választ. Az a meglepő tapasztalatunk volt, hogy a lelkészek nagyon szívesen válaszolnak a kérdésekre, és szinte mindenki vállalta azt, hogy majd egy órán át beszélgessen velünk. Ezt csak fokozta az, amennyire beavattak bennünket ismeretlenül is az életükbe. Mindebből az derül ki, hogy a vélelmezett társadalmi átlaghoz képest egy rendkívül nyitott és készséges csoport a lelkészek közössége. Viszont egy rendkívül magányos csoport, valószínűleg nincs igazán kivel megosztaniuk kérdéseiket, gondjaikat. Szándékosan nem néztük meg egyetlen alkalommal sem a lelkész nevét, mégis egy „ismeretlen lelkésztársuknak” megdöbbentő őszinteséggel beszéltek konfliktusaikról, kudarcaikról is. Mindössze két lelkész volt, aki teljesen elutasította kérésünket, mindkettő Budapesten vagy a közelében szolgál. A fővárosi lelkészek megszólítása okozott a leginkább gondot. Szinte lehetetlen volt időpontot egyeztetni velük. Jelzésekre nem válaszoltak, üzenetre sem hívtak vissza stb. A vártnál is nagyobb a különbség – mentális szempontból is – a fővárosi és a vidéki lelkészek helyzete között. Kisebb településeken szinte minden lelkész, de a nagyobb településeken is sokan mondták, hogy köszönik a beszélgetést, mert végre elgondolkodtak a liturgia kérdésein, amit egyébként nem tettek volna meg. Összegezve: várakozásunkhoz képest sokkal erősebben tapasztaltuk a lelkészek készségét.
A következő ábra bizonyítja ezt:
- A válaszadás pontossága
Egy nehézsége mégis volt a kérdőívnek. A lelkészek nem kis százaléka alapvető fogalmakat nem tudott, ami a válaszadáshoz szükséges lett volna. Az esetek nagy százalékában a régi és új fordítások közötti különbséget nem ismerték. Nem tudták, hogy a gyülekezetben a régi vagy az új Miatyánk szövegét használják-e. Be kellett olvasnunk a szövegeket, hogy felismerjék az általuk használt változatot. Az derült ki, hogy több ponton is ösztönösen, szokások alapján végzik a liturgiát, és semmiféle megfontolás vagy tudatos döntés nincs a dolgok mögött. Többen nem tudták fogalmilag meghatározni, mi az, hogy ágenda, lekció, lekcio continua, amelyek a teológiának nem éppen a legkülönlegesebb, ritkán és kivételesen elhangzó szakkifejezései. A lelkészek legnagyobb hányada soha nem gondolkodott liturgiai kérdésekről, többen ezt ki is mondták. Példa erre, hogy a lelkészek többsége – számunkra egyébként váratlan módon – az új ágendát jelölte meg használt liturgiás könyvként. Azonban a kérdések alapján nem kevés esetben később ennek ellene mondó választ is kaptunk: például az úrvacsorai liturgiánál az illető válaszai azt mutatták, hogy a régi ágenda szövegét használja. Ezért újra elemezni kellett az adatokat, néhány gyülekezetet újra megkerestünk, hogy valós eredményeket kapjunk. A legnagyobb nehézséget éppen ez, az egyes ágendákat használók számának meghatározása jelentette. Végül is az körvonalazódott, hogy sok lelkész semmilyen ágendát nem használ. A régi, Ravasz-féle ágendát egyszer sem nyomták újra, ezt eleve ezért nem tudják a lelkészek használni. Ezért „fekete könyvként” az új ágendát használják, de abból is csupán néhány oldalt, inkább papírokat tesznek bele, és azokról olvasnak fel. Sokan saját ágendákat használnak, összeollózva a két létező ágendából. Felmérésünk során azt tapasztaltuk, hogy az ágenda ilyen használata nem függvénye az életkornak sem. Ezt a jelenséget igyekeztünk több kérdés egybevetésével kimutatni a táblázatokban. A 83. ábra bemutatja, mennyire eltér a lelkészek maguk által definiált ágenda használata és az, amit például az úrvacsorai kérdésekről mondtak.
- Középáram és két szélsőség
A válaszoknál a legtöbb kérdés esetében láthatunk egy főáramot. A lelkészek többségének „minden úgy jó, ahogy van”. Azonban majdnem minden kérdésben van két kisebb csoport, akik két pólusban helyezkednek el. Például mindenképpen legyen bűnvallás, vagy semmiképpen ne legyen.
- A lelkész általában megelégedettséget mutat saját gyakorlatával
Szinte mindenben azt állítja a lelkészek döntő hányada, hogy meg van elégedve saját gyakorlatával. Van mégis egy kiugró kivétel. Ez az úrvacsora sűrűsége utáni vágy. Az 1968-as felméréshez képest ez az egyik olyan kérdés, amellyel kapcsolatban jelentősen megváltozott a lelkészek álláspontja: ma a nagy többség azt szeretné, ha havonta lenne úrvacsora.
Jellemző a lelkészek munkájával kapcsolatban az önkritika hiánya. Nagyon kevés reflexiójuk van a saját szolgálatukra nézve. „Az a megfelelő gyakorlat, ami nálunk van.” „Lehet, hogy a közegyházban vannak kérdések, de itt alsóbb szinten alapjában véve rendben van minden.”[1]
- Változástól való félelem
Általánosan elmondható, hogy a lelkészek félnek a változásoktól. Legtöbben azt tartják jónak, ami körülöttük történik, függetlenül attól, hogy az a helyi szokás illeszkedik-e valamely nagyobb rendszerbe. Annak ellenére, hogy protestáns egyház vagyunk, és a változtathatóság elve hozzátartozik hagyományunk lényegéhez, mégis a helyi szokásokhoz úgy kötődnek a lelkészek, gyülekezetek, mintha a Szentíráshoz ragaszkodnának. Érdekes ellenhatásként értelmezhetjük ezt a jelenséget: mintha a rítusok hiánya még jobban megerősítené az egyébként esetleges kötődéseket. Egy száz éves istentiszteleti rend itt-ott maga a kőbe vésett reformáció.
- Alkalmazkodási készség
Ha megfigyeljük a korábban bemutatott kereszttáblázatokat, világosan látható, hogy semmi sincs akkora hatással a liturgia változására, mint az urbanizáció. Nem a lelkész életkora, nem a templomba járók száma, hanem a városiasodás az, ami döntő mértékben befolyásolja az istentiszteleti gyakorlatot. Ezt a jelenséget negatívan is leírhatjuk, hiszen ez azt jelenti, hogy nem a teológiai habitus az, ami perdöntő módon meghatározza helyzetünket. Azonban pozitívan is értelmezhetjük, mert a lelkészek nagyon szeretnének alkalmazkodni a mai környezethez. Valószínűleg jól mutatja ez a folyamat a lelkipásztorok nagy empatikus készségét ugyanúgy, mint gyenge teológiai identitását. A társadalmi környezet erősebben befolyásolja a lelkészek álláspontját, mint a gyülekezeti környezet.
Az alábbi ábra azt mutatja, mennyire tartják rugalmasnak a gyülekezetet liturgiai kérdések szempontjából a lelkészek. Azért kell kétkedéssel szemlélnünk válaszaikat, mert bár rugalmasnak tartják gyülekezetüket, legalább az esetek felében, mégsem jelenik meg ez a rugalmasság semmilyen vonatkozásban. Sőt, a válaszok elsöprő többségében azt fűzték hozzá egyes válaszaikhoz: „Ez nálunk így van, és ezen nem lehet változtatni.” Ebből arra következtethetünk, hogy a lelkészek maguk azok, akik ezt a kérdést alapvetően befolyásolják, csupán saját bizonytalanságukat kivetítik a gyülekezetre.
A liturgián változtatni kívánók, vagy legalábbis azt elképzelhetőnek tartók aránya a megyei jogú városokban a legmagasabb: 71%, bár közülük a legtöbben bizonytalanok voltak a tekintetben, hogy mi is lenne ez a változás. 29% és 56% között van azok aránya – itt nem látunk jelentős összefüggést a település jellege és a változtatás igénye között –, akik azt mondták, semmilyen módosításra nincs szükség e tekintetben. Talán igaz az az állítás, hogy a fiatalok akarnak inkább változást, míg az idősek nem.
- A praxis mindent elural
Már 1968-ban is többször előjöttek gyakorlati kérdések. Mára mindent átütő erejűen igaz, hogy nem az elgondolások, a teológiai megértések az elsődlegesek, amiből következnek a gyakorlati megfontolások, hanem fordítva. Az istentisztelet hosszát például az határozza meg, hogy hány helyre kell aznap eljutnia a lelkésznek. Természetesen ezek érthető gondok, mégis megdöbbentő ennek a kifordított világnak a teljesen elsődleges és megkérdőjelezhetetlen volta. Alig volt jelen felmérésünkben olyan lelkész, akinél ne praktikus szempontok döntöttek volna liturgiai kérdésekben. „Jön a busz”, „hideg van”, „idősek az emberek”, „elfogytak az énekeskönyvek”, „nincs már meg az az ágenda” stb.[2]
- A bizonytalankodók száma megnőtt
A szokásokhoz, praktikus körülményekhez kötöttség felszínességét mutatja, hogy ugyanakkor többször kaptuk a következő választ kérdéseinkre: „talán”, „nem tudom”, „még nem gondolkodtam ezen”. Az 1968-as adatokkal összehasonlítva mindenképpen erősen nőtt a konkrét választ kerülők száma. A lelkészek nehezen tájékozódnak, nem érzik magukat lényegileg biztonságban, talán ezért is ragaszkodnak ahhoz a néhány mankóhoz, ami a kezük ügyében van. A temetéssel és az újabb rituális szokásokkal (pl. mit kell tenni egy emléktábla-avatáskor vagy egy 1956-os megemlékezés alkalmával) kapcsolatban a legnagyobb a bizonytalanság.
- A közösségi és a szubjektív elemek erősödése az objektívekkel szemben.
Az istentisztelet az értelmünkre, érzelmünkre, szociális énünkre együtt van hatással. Ma minden olyan elem, amely egyfajta objektivitást követel a résztvevőtől, háttérbe szorul. Ezzel szemben nagyobb jelentőséget kapnak azok a rítusok, amelyek az istentisztelet közösségi jellegét erősítik. Erre egyik jó példa lehet, hogy a kézfogás az istentisztelet végén szinte teljesen általánossá vált. Az úrvacsora esetében is sokan azt mondták: „személyessé kellene tenni a kérdéseket”. Az istentisztelet sokszínű valósága többnyire „a közösségi találkozás helyévé” redukálódott. A legfőbb kritérium sok esetben az, hogy jól érezzék magukat az emberek. Több helyen felvetették a lelkészeknek: „ne azt mondassuk a hívekkel, hogy „ígérem”, inkább „igyekszem megtartani”. Azt is megjegyezte valaki, hogy a temetésen jó lenne elhagynunk az Apostoli Hitvallást, mert úgysem hiszik azok, akik ott állnak. Az itt és most érzése, hite, meggyőződése került a középpontba.[3]
- Individualizmus
A közösségi elemek fontossá válása mellett és azzal együtt nagyon sok egyénies változtatással találkoztunk. Fel sem merül a lelkészekben, hogy mi az a „közösségi tér”, amelyben mozognak. Várakozásunk feletti volt azoknak az aránya, akik például saját ágendát írnak, vagy megváltoztatják a hivatalosan elfogadott imaszövegeket. A közösségi tér erősen visszahúzódott a legkisebb egységekbe a jelenlegi magyar református egyházi gyakorlatban.
A továbbiakban olyan következtetéseket sorolunk fel, amelyek nem a táblázatokból következnek. Az adatfelvételeket interjúként értelmezve, az utána történt beszélgetésekből szűrtük le a következőket:
- A liturgikus megnyilvánulásokkal kapcsolatos értetlenség
Abból, ahogyan a lelkészek nyilatkoztak, nyilvánvalóvá lett számunkra, hogy a liturgikus megnyilvánulásoknak sok esetben nem értik a jelentőségét. Erre jó példa a kérdés, mely a megkeresztelendő gyermek felett hangzik el: „Akarjátok-e…” Többször hallottuk adatfelvételünk során: „Ha úgyis tudjuk, hogy mit akar, minek kérdezzük…” A rítus, a hangosan kimondott szó fontossága nem magától értetődő. Visszatérő mondat: „Ne mondjuk sokszor, mert elkopik.” A liturgikus szövegek súlya érthetetlenné vált, az egyéni döntésen alapuló szövegek megerősödnek. Az ismétlődéstől való félelem elég általános. Egy példamondat: „Az imádságok nagyon merevek, újabbak kellenének!” (213) [4]
- Egységes istentisztelet iránti vágy
A helyi szokások megerősödése ellenére, a liturgikus érzék csökkenése ellenére sok lelkészben megfogalmazódott a vágy, hogy egységes legyen az istentisztelet. Az persze bizonytalan és elég homályos, mit is értenek egység alatt, vajon képesek lennének-e valamiről lemondani ennek érdekében. Azonban általánosságban létezik ez a vágy.[5]
- Az egyházfegyelem és a liturgia
Sok esetben a liturgiai kérdések valójában egyházfegyelmi kérdésekként jelennek meg. A liturgiai fegyelem nem ismert fogalom a mai egyházi helyzetben. A lelkészek a húsbavágó kérdéseket fegyelmi kérdéseknek élik meg. A legnehezebb ilyen pont a keresztség szentségének kiszolgáltatása. Mivel a kisegyházakkal való kapcsolatban, azoknak a hatására megingott a gyermekkeresztség hagyományos magától értetődése, számos lelkész már a gyakorlatban sem ezt a rendet követi. Azonban válaszként nehezen merték elmondani azt, ami a gyülekezetben valóságosan folyik, mivel volt rá eset, hogy egy lelkész elvesztette állását amiatt, hogy ebben a kérdésben nem tartotta magát a tanfegyelemhez. Ugyanez a helyzet a konfirmációval vagy azzal a kérdéssel kapcsolatosan, hogy kinek osztanak úrvacsorát. Mindezekből azt az általános következtetést vonhatjuk le, hogy valójában fegyelmi struktúrákban gondolkodnak a lelkészek akkor, amikor közös keretekről és liturgiáról van szó. Gyakorlatilag mindegyik lelkészre igaz ez a fenti állítás: a fegyelmet kizárólag büntető rendszerként értik, és nem a közösség összefogó erejeként.
A mai lelkészek igazán súlyos kérdései jellemzően nem missziói jellegűek, nem közösségi jellegűek, hanem fegyelmi jellegűek, például: ki konfirmálhat, mikor és ki úrvacsorázhat, meg szabad-e keresztelni stb. Ez mindenképpen egy szembeötlő változás 1968-hoz képest is. Amikor pl. a házassági esküvel kapcsolatban felvetették a felekezethez nem tartozó társ kérdését, abban mégiscsak egyfajta missziós gondolkodás jelent meg. Ma ezek a kérdések – úgy tűnik – nem égetőek.
[1] Idézet pl. a 15. és a 125. adatfelvételi egységből.
[2] A buszmenetrend fontosságáról szóltak: 71, 286, 110-es gyülekezetek.
[3] Példák: „Legyen meghittebb a liturgia.”(87), „Több élményt kellene nyújtani az úrvacsoránál és az istentiszteletben, több ének is jó lenne!” (419) „Túlságosan szertartás jellege van a keresztelőnek, valahogy barátságosabbá kellene tenni!” (403), „Színesebbé kellene tenni, gyerekek köszönthetnék a megkeresztelendőt, a szülők imádkozhatnának…” (410)
[4] Példák: „A gyülekezet bevonása fontos lenne. A Hézser Gábor-féle könyvben német példák vannak és azokban a párbeszédes részek jónak tűnnek.” (43) Az első kérdést a keresztelőnél hagyjuk el, nyilván akarják, ha elhozták a gyereket. (26) „Elcsépeltté válik a Tízparancsolat, ha mindig felolvassák. Beosztottként találkoztam olyan hellyel, ahol mindig felolvasták, de amikor az a lelkész elment, ez a szokás is kikopott a liturgiából.” (255) Ellaposodik, (283), felszínessé, sablonossá, gépiessé válik a mindig ismételt bűnvallás – (284, 1, 3), lélektelenné válik – (393), amit túl gyakran mondunk, az kiüresedik – (408), az úrvacsora ünnepi jellege megkopik, ha havonta van – (374) színpadias, amit sokszor ismétlünk – (14), pápistás – (15), unalmassá lesz (22), imamalom lesz (38.) Vö.: Hézser Gábor 2007.
[5] „A gyülekezet mindenre nyitott, de a „nagy istentisztelet” csak úgy jó, ahogy van.” (380)”Legyenek réteg-istentiszteletek, ahol nagyobb a szabadság, de a vasárnap délelőtti istentisztelet maradjon!” – (172) „A kisgyerekek is tudják, hogy mi a szokás.” (394)”A bibliaórákon és más istentiszteleteken ki lehet próbálni, de az istentiszteleteken nem kell változtatni.” (310) „A református identitást erősítő liturgia kellene! Túlságosan engedékenyek vagyunk más felekezetekkel.”(332) „A vasárnap délelőtti liturgia maradjon a régi, de legyenek délutáni istentiszteletek és más alkalmak, amelyeken legyenek új, emberközelibb, korhoz alkalmazkodóbb dolgok.” (376)