A levéltárban nem találtuk nyomát annak, hogy ki és miként, milyen döntés alapján rendelte el azt a felmérést, amelyet 1968-ban elvégeztek. Még maga a kérdéssor sem szerepelt az iratok között. Mivel a válaszok több esetben tartalmazták magát a kérdést is, ezért tudtuk azt rekonstruálni. Az anyagok egyházmegyénként kerültek az iratgyűjtőkbe. Látszik, hogy az adott egyházmegyei előadón, illetve esperesen múlott, mennyire volt pontos a beadott irat. Volt, ahol összegezték egy külön lapon az eredményeket, volt, ahol csak statisztikát készítettek. Például a Budapest-Déli Egyházmegye nem fűzött semmi összefoglalást az iratokhoz, míg a Délpesti Egyházmegye többoldalas egyházmegyei értékelést végzett. A Borsodi Református Egyházmegyében a tanulmányi bizottság is külön véleményezte a kérdéseket. Mindegyik dosszié elején a lelkészek névsora áll, mellettük a gyülekezetek neve, ahol szolgálnak. Közvetlenül mögötte az összefoglalás, majd egyesével a jelentések. Kiemelünk néhány érdekes írást.
Ablonczy Dániel például hosszasan fejtegeti a Budapest-Déli Egyházmegyéből, hogy a bűnvallásra mennyire szükség van, és a törvény felolvasásának valamilyen módon meg kell jelennie a kálvini istentiszteleten. Végül azt kéri, hogy a liturgia mindenütt egyforma legyen, és ez „ellenőrzés tárgyát képezze a vizitációkon. A tarkaságnak az a változatossága, szabadossága, amiben vagyunk, már szinte több mint fegyelmezetlenség.”
Dobos Károly azt javasolja, hogy egyik vasárnap a Tízparancsolatot, másikon a Hiszekegyet, majd Kálvin imáját, negyedszerre pedig a Heidelbergi Káté 1–2. kérdését olvassa el az úrasztalától egy presbiter. Közzé tesz egy kidolgozott konfirmációi fogadalomtétel-szöveget. Dobos Károly javasol némely változtatást az úrvacsorai kérdésekben is, pl. az első ember „esete” szót ki kellene cserélni a „bűnesete” szóra.
Joó Sándor hangsúlyozza, mennyire fontos lenne, hogy minden vasárnap elhangozzék a Tízparancsolat. A bűnvallás fontosnak tartja, de szabadon elmondott imádságban. Ő is látja azt, hogy a református istentiszteleten túlnyomó részben „hallgató” a gyülekezet, ezt a ráfelelő ének bevezetésével orvosolná. A keresztelés liturgiájában azt tartaná fontosnak, hogy a megkeresztelt gyermek és családja forduljon a gyülekezet felé, és kapjon áldást, illetve imádkozzanak értük. Az úrvacsora liturgiájában sajnálja Joó Sándor, hogy nem vesszük például az evangélikusok akkor használt ágendáját. A kérdéseket illetően pedig javaslatot tesz egy rövidebb, egyszerűbb változatra. Véleménye szerint ugyanabban a logikai rendszerben, de sokkal tömörebben kellene véleménye szerint feltenni a kérdéseket. A házasságkötésnél az eskü szót kerülné, viszont a gyűrűhúzás szertartását bevezetné. A temetéssel kapcsolatosan ezt írja: „Csak annyit, hogy minden temetés egyformán orációs temetés legyen, és liturgiájának bővítése vagy szűkítése ne függjön a stólától és attól, hányad osztályú a temetés.” Hosszasan ír még javaslatokat többek között a perselyezésre, javasolja, hogy a presbiterek adjanak körbe egy „kis fekete zacskócskát”, amit még le is rajzol. Legjobb lenne szerinte, ha mindenütt így végeznék az adakozást.
Éliás József Debrecenből öt oldalon keresztül fejti ki véleményét. Egy teljes istentiszteleti rendet ír le benne, például ezt: „a liturgus imádkozik, röviden, áhítattal, álpátosz nélkül, közvetlen hangon, az imádságban hálaadás, dicsőítés, bűnvallás nyomán az Üzenetért való könyörgés domináljon.” Fontosnak tartja, hogy az úrvacsora ne járulékos része legyen az istentiszteletnek, mégis külön liturgiai elem azoknak az elbocsátása, akik nem élnek azzal. Részletesen ír a házassági esküről, ezt javasolja zárszóként: „azért, hogy eskümet megtarthassam, kérem, hogy Isten engem úgy segéljen.”
Ezekből a példákból is kitűnik, hogy azok a lelkészek, akik egyébként igényesen végezték munkájukat, mennyire nagy gonddal válaszoltak erre a kérdőívre. Úgy tűnik, a liturgia valóban egy olyan „neutrális terület” volt, ahol meg mert nyilatkozni mindenki, és mintegy szelepen át, itt jött ki belőlük az a teológiai tudás, amelyet egyébként csak a szószéken mondhattak el. Sokan persze csak azt írták egy félbevágott írólapra, hogy 1. igen, 2. igen és így tovább.
Vegyük még például a Délpesti Egyházmegye összegző jelentését: „A reformáció nagy elve a – se semper reformari – nemcsak a hitigazságok tartalmára és az egyházban elhangzó tanításra vonatkozik, hanem éppúgy a külső keretre is, amelyben ezek a gyülekezetekhez eljutnak, így az egyház szervezetére és istentiszteleti rendjére is. A »többre taníttatás« bizonyossága, amiről hitvallásunk beszél, nyilván az utóbbiakra is értendő. De egyébként is a külföldi testvéregyházakban folyó ezirányú munka – ökumenikus és konfesszionális síkon egyaránt – arra ösztönöz, hogy ha teendő mutatkozik ezen a téren, azt egyházunk is elvégezze idejében és a tőle várt hűséggel. Az a tény, hogy egyetemes egyházunk már évtizedekkel ezelőtt elkezdte ezt a munkát, arra mutat, hogy már régebb óta mutatkozott ilyen fajta szükség gyülekezeteinkben… Kötelességünknek érezzük annak megállapítását, hogy a kérdésekre beérkezett válaszok egyikében sincs még a leghalványabb utalás se arra, hogy a gyülekezetek új istentiszteleti rendtartást kívánnak! … Amiről szó lehet, legfeljebb a meglevő revíziójának nevezhető… ahhoz kétség sem fér, hogy egy vadonatúj, a megszokottól lényeges elemekben eltérő liturgia mérhetetlen sokat ártana…”
E jelentésből kiderül, hogy az egyik fontos mozgatóerő abban, hogy Magyarországon is ezt a témát vették elő, a külföldi liturgikus megújulások voltak. Sajnos olvashatatlan a jelentő aláírása, így nem tudjuk, ki volt az, aki így igyekezett a felsőbb egyházi hatóságoknak is a kedvében járni, méltatva a változtatás szükségességét, ugyanakkor a saját lelkészeinek is, kérve, ne legyen valódi változás.
Az 1968-as felmérés válaszait besoroltuk abba a skálába, amelybe a mostani válaszokat is. Többnyire három kategóriát adtunk meg a kérdéseknek megfelelően: egy pozitív, igenlő, egyetértő válaszlehetőséget, egy negatív, tagadó válaszlehetőséget, és mindig lehetett a kettő között azt is mondani, hogy „talán”, „lehetséges”, „nem tudom” stb. Ezeket az adatsorokat közöljük most úgy, hogy külön ábrákon szerepelnek az 1968-as eredmények és külön ábrákon a maiak. Ezzel elkerüljük azt az esetleges téves elgondolást, mintha pontosan egymás mellé állíthatónak látnánk az 1968-as és a 2012-es válaszokat. Amikor a 2012-es felmérés adatait írjuk le, zárójelben a településtípusok szerinti százalékokat az ábra sorrendjében adjuk meg. Ahol nagyon egyöntetűek a válaszok, ott átlagot adunk meg.
8.1. Bűnvallás[1]
Ravasz László legtömörebben egy prédikációjában írja le, mi jellemzi a református istentiszteletet, és ebből következően hogyan kell elkezdődnie. Ugyanő egészen mást képviselt még 1927-ben, amikor az ágendát kiadták, de 1950-ben így írt: „Kezdődik a 124. zsoltárból: A mi segedelmünk az Úr nevében van. Azután jön a gyülekezet apostoli köszöntése: kegyelem néktek és békesség, Istentől, a mi atyánktól. Erre a gyülekezet énekbe kezd, és egy olyan zsoltárt vagy dicséretet énekel, amelyet közönségesen invokációnak hívunk, mert benne Istentől nyert felhatalmazás alapján segítségül hívjuk Istent, emlékezve arra az ígéretre: hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem. Az invocatio elhangzása után megszólal Isten az ő Igéjében, hívó, kereső, számonkérő hangon. A gyülekezetben felolvastatik az Isten szent akaratáról szóló igerész. Megszólal az Ige, mint törvény. Ez lehet a Tízparancsolat, de lehet a Hegyi beszéd, lehet prófécia, vagy lehet a szeretet himnusza az 1 Kor levél 13. részéből. Természetes folyománya ennek az, hogy a gyülekezet meglátván az Ige tükrében a maga arcát, mélységes töredelemmel elsiratja bűneit. A szent és igaz Isten orcája előtt nyilvánosan vallást tesz arról, hogy vétekben született, rosszra hajlik, és képtelen a maga erejéből a jóra. Istentiszteletünk egyik legdrágább ajándéka az, hogy a bűnét bánó embernek Isten az ő szolgája által hirdetteti a bűnbocsánatot, és újra ígéretet tesz arra, hogy nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. Ez a bűnvallomás és ez a bűnbocsánat-hirdetés tartalomban ugyanaz, formában kevéssé más, mint a mit eddig mindig gyakoroltunk az úrvacsora vétel előtt. A bűnbocsánat meghirdetése után az isteni kegyelem birtokában megerősítve a gyülekezet megvallja hitét. Megteheti ezt a Hiszekegy elmondásával, megteheti a Szentírás nagy hitvallásai közül valamelyiknek az elismétlésével, vagy a Heidelbergi Káté szavaival: Mind életemben, mind halálomban az én egyetlenegy vigasztalásom ez meg ez. Mikor a gyülekezet hitét is megvallotta, itt van az ünnepélyes perc, amikor végrehajthatja a keresztség sákramentumát, akár kisgyerekkel, akár felnőttekkel. Itt már a keresztség sákramentumából csak a szülők és keresztszülők ígérete és fogadalma, a Szent Lélek ajándékaiért való könyörgés, a szereztetési Ige, a keresztelésnek a végrehajtása és a gyerekeknek kézrátétellel való megáldása marad meg, mert minden egyéb, pld. hitvallás és ének megtörtént már előzőleg. Ezzel el is végződik az istentisztelet első része, az így önálló párpercnyi időközben hangzanak el a szószékről a gyülekezet életét érintő hirdetések. Ezután következik az istentisztelet középső része: a prédikáció. Énekkel, több vers éneklésével indul ez a rész. Azután bibliaolvasás következik, ami az igehirdetésnek hathatós és szükséges gyámolítása. Benne Isten szólal meg megint kiválasztó, és az elibénk jövő kegyelem, a pásztori gond, amely keresi a rábízottakat, az a szeretet, amely előbb szeretett minket. Erre a gyülekezet imádságban felel. Megköszöni az Ige drága ajándékát, és könyörög a Szentlélek segítségéért, hogy idvességesen hallgassa az Igét. Most jön a középső résznek a kulcspontja: alapige és prédikáció, amelynek elhangzása után a gyülekezet örvendező, hálaadó és fogadásttevő énekben tör ki. Ezzel már ott vagyunk a harmadik résznél, az úrvacsoránál. Egy imádsággal készül elő a gyülekezet, melyben kicsordul hálaadása a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban megjelent kegyelemért, és felszáll a könyörgés azért, hogy Isten tegye áldottá a megtöretett testnek és kiontott vérnek a közösségét, azaz lelkünk olyan bizonyosan tápláltassék azokkal a drágalátos javakkal, amelyeket Jézus halála és feltámadása által szerzett meg, mint amilyen bizonyosan vesszük test szerint a szent jegyeket, a Krisztus testét és vérét ábrázoló kenyeret és bort. Imádság elhangzása után már a szereztetési Ige hangzik el, és megtörténik a kiosztás, a gyülekezet éneklése és a Szentírásból megfelelő helynek olvasása közben. Ezután a gyülekezet abba a nagy imádságba kezd, amelyik még egyszer összefoglalja és Isten elé viszi a gyülekezetnek az egész istentisztelet eredményeképpen felgyűlt, megduzzadt mondanivalóját, magasztalást, hálaadást, közbenjáró könyörgést egyházért, felsőségért, betegekért, szenvedőkért, mindazokért, – személyekért és ügyekért egyaránt –, akik vagy amik Isten nevének megszentelése, országának eljövetele és akaratának dicsőséges véghezvitele szempontjából most és itt, ennek az imádkozó gyülekezetnek mint az egyetemes keresztyén egyház élő tagjának a szívén fekszik. Az imádság elhangzása után következik a csendesség: magányos, egyéni imádságoknak közösségben való, de hangtalan elimádkozása számára. A néhány percnyi némaságot az töri meg, hogy a gyülekezet együtt és fennhangon mondja el az Úr imádságát. Most következik a záró ének, amely több versből áll. Alatta történik meg a perselyezés. Az utolsó vers éneklése előtt a perselyező presbiterek az úrasztalára teszik a szent adományokat, s a lelkipásztor a gyülekezettel együtt hálát ad Istennek azért a kiváltságért, hogy az Ő dicsőségére adakozhatunk, könyörög azért, hogy a begyült fillérekből világosság, élet és áldás származzék. E kis imádság után elhangzik az ének utolsó verse, és áldással befejeződik az istentisztelet. A zsinat az istentiszteletnek ezt a formáját nem tette kötelezővé, csak megengedte, és életbeléptetését a presbitériumokra bízta. Mikor lépteti ezt életbe a Kálvin tér? Akkor, amikor a gyülekezet odáig nevelődik, hogy mindenki részt vesz az egészen.”[2]
A debreceni lelkészi karban az első világháborút követően valóban elindult a változás, amit legfontosabbnak találtak, az éppen a bűnbánati rész bevezetése, megerősítése volt. A hétfői, köznapi istentiszteleteken felolvasták a Tízparancsolatot. Mint tudjuk, Kálvin János számára az 1526-os strasbourgi és az 1542-es genfi liturgiájában is fontos helye volt a dekalógusnak. Az előbbiben a bűnbánat tartását készítette elő, az utóbbiban a közbenjárást és az úrvacsorát. Egyáltalán a közgyónás és az azt követő kegyelemhirdetés sajátosan fontosak voltak számára.[3]
Ennek az egyértelmű kálvini tanításnak ellenére sem sikerült bevenni sem az 1927-es, sem az 1985-ös liturgikus gyakorlatba a bűnvallási részt. Pedig a lelkészek elsöprő többsége ezt szerette volna, különösen 1968-ban, de mostani felmérésünk szerint is. Itt is látszik a pólusosság erősödése, hiszen mind az igen, mind a nem válaszok növekedtek. Ennek oka, hogy többen úgy nyilatkoztak, „eleget beszéltünk már a bűnről, most végre pozitívan kellene megszólítani az embereket”, „örvendezni kell”.[4] De ott van a másik véglet is, akik éppen úgy tartják, hogy nem beszéltünk eleget a bűnről.
Az egyik legmegdöbbentőbb mégis az az eredménye volt felmérésünknek, hogy a megkérdezettek kb. 50%-a (40%, 41%, 52%, 22%) kötött formájú bűnvalló ima bevételét kéri a liturgiába. Ez egy jelentős szám különösen ahhoz képest, hogy Magyarországon soha nem történt ennek bevezetésére komoly kísérlet. Még érdekesebb, hogy a budapestiek és a megyei jogú városokban lakók között voltak a legtöbben, akik ezt a változást szeretnék. (22%–52%) Budapesten voltak a legkevesebben (11%) azok, akik szerint semmi módon nincs szükség a bűnbánati részre a liturgiában.
Bár az intuitív és szubjektív megközelítés jellemző a mai református istentiszteleti életre és minden területen, összességében is csökkent a kötött imát kérők száma, mégis elég jelentős azoknak az aránya, akik határozottan ebbe az irányba szeretnének elindulni. Két eltérő, egymással szöges ellentétben álló, mégis együtt működő tendenciát láthatunk: az egyéni megfontolások mellett jelen van a lelkészekben az a vágy, hogy szükség lenne egy meghatározott szertartásra. 1968-ban kifejezetten sokan szerették volna az erdélyi mintát követni. Elsősorban politikai okai lehettek annak, hogy az 1985-ös ágendakészítők mégis úgy látták, hogy bevezethetetlen ez a bűnbánati ima. Ma már megközelítően sem olyan egyöntetűen mondják ezt a lelkészek. Annak, hogy mégis ilyen sok ember maradt a kötött imát kérők táborában, van egy objektív oka is: számos lelkész áttelepült Erdélyből. Ezt a kérdést sajnos nem tettük fel kérdőívünkben, de a beszélgetések valószínűsítik, hogy sokan az Erdélyből áttelepült lelkészek közül kérték ezt az imát, valamint azok, akiknek a szülei jöttek át az anyaországba, vagy akiknek kiterjedt rokonsága van ott, és gyakran járnak haza.
Megdöbbentett minket az az eredmény is, hogy sok gyülekezetben a gyakorlatban is beépítették a liturgiába ezt az erdélyi ágendából vett imát.[5] Valóban számos egyházközségben az erdélyi liturgiát vezették be vagy azért, mert olyan sok gyülekezeti tag van, aki Erdélyből települt át, és ezt kérték, vagy azért, mert a lelkész hatására így alakították az istentiszteletet. Ugyanakkor többen mondták azt, hogy a kálvini ima hosszú és bonyolult. Mások kifejtették, hogy a sok bűnvallással felszínessé, súlytalanná válnak a szavak. Újra és újra visszatérő mondat: „ha mindig elhangzik, akkor lélektelenné válik”, „kiüresedik”, „ellaposodik”. [6]
A Tízparancsolatot több helyen is felolvassák újévkor.[7] Van, aki megállapította, hogy ez evangélikus és holland szokás. Mások hosszúnak találják. Némelyek kifejtik: „Félünk magunkat megkötni.” Ezek az érzések vezettek ahhoz, hogy ebben a kérdésben erőteljesen nőtt a „nem” válaszok száma: nem kell rendszeresen felolvasni a Tízparancsolatot.[8] Időnként kifejezett félelmet tapasztaltunk ezzel szemben. Viszont többen megállapították: rendszeresen kellene prédikálni róla. Ezekből a válaszokból is kitűnik az az eredmény, hogy a bizonytalankodók száma megnőtt 1968 óta.
1968-ban arra a kérdésre, hogy a Tízparancsolat legyen-e része az istentiszteletnek, a felsőgermeci lelkész ezt írta: „A Tízparancsolat eddig nem volt istentiszteleteinknek alkotórésze. Nem vagyok jártas a magyar református istentisztelet történetében, csupán egyetlen kezem ügyében levő 1916-ban kiadott imádságos könyvben látom, hogy ez nem volt mindig így. A reggeli istentiszteleteken a felolvasott bibliai rész után felolvasták a Tízparancsolatot is. Mivel a hétköznapi istentiszteletek egyre jobban kiszorulnak a gyakorlatból, helyén való lenne a Dekalógust kijelölt vasárnapokon beiktatni a homíliás istentiszteletek rendjébe…” Úgy tűnik a ’68-as válaszokból, hogy akkor hétfő reggelenként még sok helyen olvasták a Tízparancsolatot a reggeli istentiszteleteken, ezért nem látták szükségét annak, hogy vasárnap is elhangozzék.
8.2. Hitvallás[9]
1968-ban a lelkészek 42%-a azt válaszolta, szükség lenne arra, hogy minden vasárnap elhangozzék az Apostoli Hitvallás. 47% válaszolt tagadólag erre a kérdésre. 2012-ben még többen mondták azt, hogy nincs szükség minden alkalommal arra, hogy elhangozzék a Hiszekegy. A községekben a legmagasabb ez az arány, ott 63%. Sokan vannak, akik a kötött szövegeket szeretnék elkerülni. Egyre többen vannak azok is, akik bizonytalankodnak. Megnőtt azoknak a száma, akik azt gondolják, hogy esetenként el kell mondani a hitvallást, és azoké is, akik bizonytalanok. Itt is megjelentek ilyen válaszok: „Jó, de ne túl sűrűn”.[10] Ez az a közhangulat, ami miatt 25%-ról átlag 2% és 9% közé csökkent azoknak a száma is, akik feltétlen elmondanák a dekalógust az istentiszteleten. Számos gyülekezetben az egyetemes imahéten vagy más ökumenikus istentiszteleten elhangzik az Apostoli Hitvallás. Egy helyen találkoztunk azzal, hogy a Nicea-konstantinápolyi Hitvallást mondják: Debrecen-Árpád téren. E mögött minden bizonnyal Pásztor János, korábbi debreceni professzori tanítása áll, ő kardoskodott a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás használata mellett.[11] Valószínűleg az ő hatására került bele az 1985-ös ágendába a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás.[12]
Interjú jellegű beszélgetéseink során többen hangsúlyozták, hogy az istentiszteleti liturgiának a hitvallásos jellegét szeretnék hangsúlyozni! Álljanak itt az erre vonatkozó példák a gyülekezet adatsorszámával: „Többször kellene hitvallást mondani; az úrvacsorai és a keresztelői kérdéseket le kellene rövidíteni.”(92) „Hitvallásunk lényegét, irányultságát kellene kifejezni valahogyan.”(14) „A református identitást erősítő liturgia kellene. Túlságosan engedékenyek vagyunk más felekezetekkel.”(322) „A Miatyánk és az Apostoli Hitvallás egységes szövegű legyen, mert még az új ágendáskönyvben is a hitvallás többféle változatban szerepel.”(9)
Kálvin Jánosnál a Credo mindegyik liturgiában a prédikáció, illetve a közbenjáró imádság után szerepel, azaz a kijelentéses részben, ezért ez egyfajta összefoglalás is – fejti ki Fekete Károly. Az úrvacsora ily módon a hitvallás folytatása, megélése, reprezentációja lesz.[13] Ravasz László fent közzétett istentiszteleti sorrendjében a bűnbánat utáni részbe helyezi, mert a gyülekezet ekkor válik alkalmassá rá, hiszen „a bűnbocsánat meghirdetése után az isteni kegyelem birtokában megerősödött”.
8.3. Lekció[14]
Azt, hogy a lekció esetlegességére vagy szükségességére kérdezünk, a legtöbb válaszadó mai lelkész nem értette. Valószínűleg 1968-ban még tudták az emberek, hogy a 19. században nem volt lekció az istentiszteleteken. Ennek ellenére nemigen változott a válaszadók aránya az elmúlt 40 év alatt. 1968-ban 87%-ban mondták azt, hogy feltétlen szükség van a lekcióra, 2012-ben 85% és 93% között van ez az arány. Sajnos levéltári adatokból nem tudtuk kikutatni, vajon ki vetette fel a lekció eltörlésének lehetőségét. Az bizonyos, hogy míg a racionalizmus idején a bibliai olvasmány nem volt egyértelműen része az istentiszteletnek, addig a 19–20. századi ébredési mozgalmak erőteljes hatása miatt is, a bibliaolvasás, a lekció felvétele nem volt már megkérdőjelezhető. Úgy tűnik, egy nemzedék alatt teljesen megszokottá vált a Ravasz-féle ágendának ez a hagyománya.[15] Itt is találkoztunk azért átlagosan 2–3%-ban olyan lelkészekkel, akik nem szeretnének lekciót az istentiszteleten. A bizonytalanok száma ezen a téren csökkent.
Ravasz László szerint a bibliaolvasás „az igehirdetésnek hathatós és szükséges gyámolítása”.[16] Az ágenda elején így ír: „Az üdvösséget Isten gondolata, az ő Igéje, evangéliuma közvetíti. Istennek üdvözítő akarata a kijelentésben áll előttünk. Kijelentése az Ige által történik, tehát a református istentiszteletnek középpontja nem a sákramentum, hanem az Ige… a sákramentum is csak mint Ige hatékony, ezért nevezi Kálvin látható Igének… A bibliaolvasás már magában igehirdetés… azzal, hogy mi az istentiszteletben rendesen írást olvasunk, kifejezzük a történetiséget és azt, hogy Isten szeretett elébb, jött elibénk teljes készséggel és vár minket…”[17]
8.4. Keresztelés
A fő kérés 1968-ban az volt, hogy egy liturgiai keretben legyen-e a keresztelés az istentisztelettel. Akkor az volt a lelkészek óhaja, hogy ne annak toldaléka legyen. Sok esetben nem is toldalék volt, hanem egy különálló alkalom a hét bármelyik napján és bármelyik órájában, és ezt akarták megszüntetni. ’68-ban fontos vágya volt a lelkészeknek, hogy legyen szülő jelen a keresztelésnél. Ne lehessen csak úgy megjelenni keresztelésre, legyen kötelező előre bejelentkezni. A mai lelkészek kérdése inkább az, hogy hányszor kellene a keresztelő előtt eljönni a szülőknek a templomba. 1968-ban a levéltári adatokból is kiderül, hogy sokszor a nagymama „ellopta” és megkereszteltette az unokát. Az 1968-as központi kérdés az istentisztelet egysége és hitelessége. A ma fő kérdése a szigor: megkereszteljük-e?
1968-ban 12% volt azoknak az aránya, akik változtatni akartak a rendtartáson. Ez a szám más kérdésekhez hasonlóan csökkent, Budapesten ez a kategória el is tűnt. Ismét nőtt a bizonytalankodók száma (Budapesten 12%, a megyei jogú városokban 30% az arányuk!). A keresztelői kérdésekkel kapcsolatosan egyértelműen nőtt az elégedettség. 22%-ról átlagosan 10%-ra csökkent azok száma, akik szeretnék a változást, Budapesten 8% ez az arány.
Azoknak, akik a mai lelkészek közül valami változást szeretnének, a jelenlegi liturgia első és harmadik kérdése okoz gondot (akarjátok-e megkereszteltetni… a gyülekezet ígéri-e, hogy mindent megtesz…), amelyet az 1985-ös liturgia tartalmaz. Ez az a liturgiai elem, amelyet többen átvettek az új ágendából. A kimutatás szerint átlagosan csupán 2% azoknak az aránya, akik a Ravasz-féle liturgiát használják ugyan, de a keresztelés esetében eltérnek ettől a gyülekezetnek felteendő kérdés miatt. Többek aggálya, hogy hogyan fogadhatja meg a gyülekezet azt, hogy gondját viseli egy gyermeknek, amikor nem is ismerik sem a gyermeket, sem a családot. Ez a problémafelvetés tökéletesen leképezi azt, hogy csupán individuális és közvetlen részesedő módon tudják a ma lelkészei elképzelni az istentiszteletet. Az a gondolat, hogy mint közösség – a hittanoktatásra áldozva, az imádság által, vagy hitoktató elküldésével is – részesei egy folyamatnak, sokak számára idegen.
Többen beszélnek az első keresztelési kérdés feltételének feleslegességéről: nyilván azért vannak ott a szülők, mert akarják a keresztelőt. Már 1968-ban is használja néhány lelkész ezt az érvelést, ma még többen. A második kérdéssel kapcsolatban a hitelesség gondja is felmerült már 68-ban, de ma is: hogyan ígérhet meg valamit, ha előre sejthető, hogy nem fogja betartani? „A keresztszülők nem tudják megtartani az ígéretüket, akkor miért kell kényszeríteni őket?”(153) Azok a lelkészek, akik ezt említették, szeretnék a „lehetőség szerint” kifejezést beletenni a szövegbe. Van, aki bele is teszi azt a kis szót, hogy „igyekszem…”. A személyes döntés, a pillanat eltökéltsége vált csupán a liturgia mércéjévé. Többen a konfirmációi oktatásra való beíratást szeretnék már itt aláíratni a szülőkkel. Van olyan lelkész, aki aláírat egy papírt a gyülekezet előtt, amelyikben megígérik, hogy majd hittanra járatják a gyereküket.[18]
A mai lelkészek másik jellemző gondja, hogy hogyan lehetne a családot bent tartani az istentiszteleten: „Mi mindig kérjük, hogy maradjon ott a család, de sokszor kimennek a gyerekre hivatkozva.”[19] Találkoztunk egy-két olyan gyülekezettel is, ahol annyira elöregedett a település, hogy nincs már keresztelő (183, 203, 242, 243, 343).
Az előkészítő beszélgetés kérdése szinte mindenütt felmerült: van olyan lelkész, akinél legalább négyszer el kell jönni a templomba a keresztelés előtt. Az egyik lelkész azt kéri, hogy félévig járjon a család a templomba a keresztelés előtt (22). Máshol a gyülekezeti tagoknak kétszer van előkészítő, akik nem járnak templomba, azoknak pedig 12 alkalommal kell beszélgetésen részt venniük (45). Több helyen tartanak képzést a keresztelő előtt, vagy tervezik ezt (353, 14). „Egy felkészítő tanfolyamszerű program kellene, ahol számot adnának arról, hogy értik a keresztséget és felkészültek a fogadalomtételre. Morális és teológiai felkészítés kellene. Morálisan tudniuk kell, hogy mire tesznek fogadalmat, tehát ne hazudjanak! És teológiailag azt kell megérteniük, hogy mit ígérnek Isten előtt, és hogy legyenek elfogadóak. Isten már befogadta a gyereket (14). A lelkészek 59%-tól egészen 90%-ig terjedő csoportja csupán felveszi az adatokat, és ezzel kapcsolatosan kezdeményez beszélgetést. Csupán átlagosan 7%-ra tehető azon lelkészek aránya, akik családlátogatást is tesznek a keresztelő előtt. Körülbelül 4%-uk pedig kifejezi ennek a szükségtelenségét.
A másik gond a cigány családok gyermekeinek megkeresztelése. Külön időpontban legyen? Együtt legyen? Mit tegyenek a viselkedési különbségek miatt?[20]
A „Hányszor önti le?” kérdés kapcsán többször nevetés és fölháborodás is volt a válaszokban. Itt különbség mutatkozik az idősebb és fiatalabb lelkipásztorok között. Az idősek válasza: háromszor. Sehol nem hangzott el azonban emellett teológiai érv. Körülbelül 76%-ra tehető azoknak a lelkészeknek a száma, akik háromszor öntik le a gyermek fejét. A lelkészeknek átlagosan 26%-a csak egyszer önti le őket.[21] Néhány lelkész úgymond „nem akarja megijeszteni a gyermeket”, és ezért nem önti a fejére a vizet, hanem háromszor meghinti (5), vagy vizes kézzel megsimogatja (103).
Ki tartja a gyereket? Van ahol 15-20 keresztanya is van, az egyik az áldásnál tartja, másik a leöntésnél, és még találnak hasonló funkciókat.[22] Egy olyan gyülekezettel is találkoztunk, ahol a lelkipásztor azt kéri, hogy az édesapa tartsa a keresztvíz alá a gyereket (72).
A fehér ingecskének érdekes református továbbélése a kis kendő, amelyet sok helyen ajándékba kap a keresztelő család. Több helyen a Nőszövetség hímez keresztelői kendőt,[23] máshol Bibliát, énekeskönyvet vagy gyermekeknek szóló imádságos könyvet kap a kisgyermek.
Ilyen mondat is elhangzott: „az okosak, akik értenek hozzá, azok fölöttünk vannak… mi csináljuk”, vagy: „az egész túl szertartásos, barátságosabbá, színesebbé kellene tenni” (273). De még többen ezt mondták: „A keresztelés tényével van a gond.”[24]
8.5. Úrvacsora
Az úrvacsorában az első ábrát tekintve ugyanaz az irány mutatkozik meg, mint egyebütt: a változtatási készség csökkent. A „talán” válaszok száma viszont megnőtt. Érdekes változás 1968 óta, hogy az a válasz, hogy „nincs szükség úrvacsorai kérdésekre” szinte teljesen eltűnt. Találkoztunk egy olyan gyülekezettel, ahol télen, amikor a gyülekezeti teremben tartják az istentiszteleteket, akkor nem tesznek fel kérdéseket az úrvacsoraosztás előtt, hanem csak egyéni csendességet tartanak (77). Az egyik lelkész szerint „nincs szükség a kérdésekre, mert azoknak csak hitvalló jellege van”, de úrvacsoraosztáskor felteszi az új ágenda kérdéseit. (282) Az emberek annyira megszokták azt, hogy az úrvacsorához hozzátartoznak a „kérdések”, hogy ez a liturgiai rész valami legősibb kötelezettségnek tűnik számukra. Ez a formalista tradicionalizmus ott mutatkozik meg a legjobban, ahol saját elhatározásra megváltoztatja a lelkész a kérdéseket: ő nem „konzervatív”, és mégis kérdéseket tesz föl. Hagyománytalan hagyományőrző módon a saját szavaival írt mondatokat teszi a régiek helyébe. A 2012-es válaszokban megjelenik egy új válasz: jó lenne a régiekhez visszatérni. A lelkészek jelentős része, átlagosan 22%-a a lelkészeknek alapvetően nem találja helyesnek az új ágenda liturgiáját. 1968-ban is, ma is sokkal többen szerették volna az úrvacsorát megváltoztatni, mint a keresztelést.
Az úrvacsora gyakorisága:
A legtöbb városban havonta van úrvacsoraosztás. Az egész felmérésnek jellemzője, hogy alapjában véve a lelkészek alapjában véve éppen azzal a renddel vannak megelégedve, amelyet ők gyakorolnak. Nagyon sok esetben elfogadják az adott tradíciókat, és ragaszkodnak hozzá, ráadásul megfontolás nélkül. Ez az egyetlen kérdés, ahol jelentős eltérést láthatunk az általános iránytól. Azok a lelkészek is, akik a gyülekezet elvárása szerint évente 5-6 úrvacsoraosztást tartanak, azt állították, hogy ez a gyakorolt rend szerintük nem jó, gyakoribb úrvacsora lenne a kívánatos.[25] A fenti két ábra mutatja az úrvacsorák számának jelenlegi alakulását, alatta a lelkészek szerinti helyes gyakoriságot mutatjuk meg. Körülbelül 83%-ban azt állították, hogy legalább havonta kellene élni az úrvacsorával. Csupán 4%–19%-ban állították azt, hogy náluk minden hónapban osztanak úrvacsorát, de 27%–41%-uk szerint lenne ez helyes. Az egy újabb kutatás tárgya lehetne, most csupán sejtjük, hogy a belmisszió, az ébredés hatása az oka az úrvacsorák számának növelési igényének. Annak ellenére így lehet ez, hogy az ébredés alapvetően laikus mozgalom volt, és a liturgia iránt egyáltalán nem volt fogékony. Minden bizonnyal a bűnbánat gyakorlásának hangsúlyozása miatt v0lt ez, más oldalról pedig az ébredés külföldi hatásait mutatja.[26]
Ebben a kérdésben nagyon erősen esik latba a település jellege. Falvakban még sok esetben ugyanaz a gyülekezet elvárása, mint száz éve: elég 5-6 úrvacsora évente (60, 69, 83). 1968-ban a válaszokban még csak elő-előjön a város-vidék modell különbsége. „A városban lehet, hogy kell többször is, de vidéken a megszokottnál maradunk.” – olvashatjuk többször.[27] Azért akadtak 1968-ban is olyan lelkészek, akik Kálvinra hivatkozva a heti úrvacsoraosztást sem tartanák elképzelhetetlennek (pl. Egerlövő, Felsőregmec, Sátoraljaújhely). A nagybózsvai lelkész írja: „Kálvinnál ezt olvastam: »minden jó rendben lévő egyházban annak a szokásnak kell lennie, hogy az úrvacsora annyiszor osztassék ki, ahányszor a nép képessége megengedi.« (Kálvin: Kisebb Művei 153. lap Paróch. Kvtár)”.
Itt is elhangzik a szokásos érv: „Ha túlságosan sokszor van, elkopik.” Ha sűrűn úrvacsorázunk, elveszíti a méltóságát.[28] 7% és 24% között van azon gyülekezetek száma, amelyekben 8–11-szer van úrvacsoraosztás, míg azok aránya, amelyek 5–7 alkalommal terítik meg az úrasztalát, 11% és 83% között helyezkedik el. 4% és 19% közötti azoknak az aránya, amelyeknél 12-szer osztanak úrvacsorát, és 2% és 63% között vannak azok, amelyeknél 12-nél többször. Ezek az óriási eltérések az egyes településtípusok közötti gyökeresen eltérő úrvacsorázási szokásból fakadnak.
Ki döntsön?
1968-ban sokkal jobban elfogadták ebből a szempontból a hagyományos szokásokat. Kötelezőnek, általánosnak tekintették, hogy a reformátusok ennyiszer, ekkor és ekkor osztanak úrvacsorát. Jó példa erre a konfirmáció, amikor az ünnepség után nem volt szokásban úrvacsora, és jelzik a lelkészek: nem helyes, hogy az újonnan konfirmált ifjú nem vesz úrvacsorát, vagy ha vesz, nem a gyülekezettel. A konfirmációi fogadalomtételt meg kellene erősíteni úrvacsora vétellel, azonban ez nem lehetséges, mert akkor nincs úrvacsoraosztás. Az fel sem merült bennük, hogy egyszerűen bevezethettek volna egy úrvacsorát.[29] 1968-ban a lelkészek többsége úgy gondolta, hogy maradjon az 5–6 alkalommal történő úrvacsora vétel. A gyülekezet aktív döntésének a fontossága nem merült fel jellemzően az 1968-as válaszokban. 2012-ben a válaszolók átlagosan több mint 30 %-a úgy gondolta, hogy a gyülekezetnek magának kell döntenie arról, hány alkalommal szeretne úrvacsorát venni.[30] Kérdés persze ki dönt a gyülekezetben, vajon ezt szavazással szeretnék-e megtudni? Mindenesetre mára sokkal jellemzőbb, mint 1968-ban, hogy ezt a kérdést továbbítják a presbitériumnak. A nyírmadai gyülekezet lelkésze már 1968-ban így ír: „A döntés a gyülekezet hatáskörében maradjon. Nem presbiteri határozat, hanem gyülekezeti értekezlet döntsön az úrvacsoraosztások számáról.”[31]
Ki úrvacsorázhat?
Sokak kérdése az úrvacsora vételének legitimációja. Ki vehet úrvacsorát, vajon az, aki a templomhoz kötődik? A helyi egyháztagok? Olyan gyülekezet is akad, ahol csak az úrvacsorázhat, aki a bűnbánati héten részt vett (266, 386). Általánosan megállapítható, hogy erősödő gond az egyházfegyelem. A keresztelésnél is, az úrvacsoránál is – míg 1968-ban nem is szerepel ez a kérdés – ma mindenütt egyre jelentősebb dilemma: ki vehet úrvacsorát? Sok helyen kifejezetten hívják a nem reformátusokat is az úrasztalához, de volt lelkész, aki nem kívánt erről a kérdésről nyilatkozni, mivel egyházfegyelmi – peres eljárása volt az úrvacsorázás ügyében. Van, ahol a katolikusok csak áldást kapnak, a lelkész előtt meghajtják a fejüket, keresztbe teszik a kezüket, ezzel jelezve, hogy nem a jegyeket, hanem az áldást kérik (286). A megkérdezett gyülekezetek 92%-ában bárki az úrasztalához járulhat. Akadnak azonban olyan lelkészek, akik az úrvacsorával való fegyelmezést alkalmazzák. 3% és 13% között van azoknak az aránya, akik azt mondták, hogy csak gyülekezeti tagok jönnek, vagy jöhetnek a jegyek vételére. Nyilván ebben számos kis gyülekezet is benne van, ahol eleve nem szokott más részt venni az istentiszteleten. Egy sajátos megoldásról hallottunk, hogy ünnepeken külön istentiszteleteken tartanak úrvacsorát. Sátoros ünnepeken korábban tartják az úrvacsorás istentiszteletet, kisebb ünnepeken pedig a bibliaórán – mondván, „ne legyen hosszú azoknak, akik ritkábban jönnek templomba, és ne kelljen elküldeni azokat, akik élettársi kapcsolatban élnek.” (63)[32]
A bűnbánati hét kiveszőben van. Ahol megtartják, ott többnyire három napos lett a „hét”. Sok helyen egyetlen bibliaóra oldja meg ezt a kérdést. „Mivel nem jönnek a hívek, a végén már nem is hirdetjük meg a lehetőséget” – mondják.(394) A gyülekezetek között 16% és 41% között van azoknak az aránya, ahol egyáltalán nincs előkészítő istentisztelet[33], átlagosan 11%-ukban mondták azt, hogy hat estén át van bűnbánati alkalom. A legmagasabb azon gyülekezetek száma, ahol háromestés előkészítő istentiszteleteket tartanak (7% és 24% között).[34]
Az úrvacsorai prédikáció kiveszőben van. A gyülekezetek 89%-ában elmarad ez a rész. Ennek oka valószínűleg az a vágy, hogy az istentisztelet egységes egészet alkosson az istentisztelet; ha már elhangzott egy igehirdetés, nincs szükség még egyre. A bezáró beszédet viszont nagy többségében megtartják: átlagosan 80%-ban. A záró ima szövege már csak 30%-ban állandó. Van olyan gyülekezet, ahol ezen az alkalmon az egész istentisztelet az „úrvacsoráról szól” (1). Sok helyen azért hagyták el az úrvacsora előtti igehirdetést, hogy az emberek ne menjenek ki a „szünetben” (32).[35]
Abszolúció
A lelkészek 9–19%-a mondja azt a votumot, hogy „méltatlan bár de hivatalos…”, 61%–72%-a így kezdi az abszolúciót: „méltatlan bár, de elhívott…” A megkérdezéskor sokan elgondolkodtak a válaszon, mert nem voltak biztosak magukban. A hivatalos szó régen azt jelentette, hogy valakit valamire egyszerűen meghívtak. Minden bizonnyal kevesen értik, hogy a belső elhívás helyett a külső elhívás alapján hirdethet bűnbocsánatot a liturgia vezetője. Ezt az értetlenséget fokozza, hogy az 1985-ös rendtartásban az „elhívott szolga” kifejezése szerepel. Többen szóvá tették azt is, hogy „felesleges” ez a mondat. Ez a vélemény ugyanabba az áramba sorolható, amelyben a bűnösségről való beszédet tartották sokan túlságosan erőteljesnek. Ők adják azt a 4–8–11–18%-ot, akik teljesen elhagyták ezt a kifejezést. Létezik még néhány egyéni változat: pl. „kegyelemből elhívott szolgája” (74), „elhívott és felszentelt” (5), „méltatlan bár, de hitem szerint elhívott szolgája”(350). A bűnbocsánathirdetés a gyülekezetek döntő többségében mindig ugyanúgy hangzik el.
Az úrvacsorázás módja
Tiszáninneni gyülekezetekben, amint korábban említettük, szokásban van, hogy 12 férfi áll ki az úrasztala elé – mint a tanítványok –, ők kapnak először a jegyekből. Az első asztal álló úrvacsorázása utána mozgó folytatás a gyülekezetek 3%-ban gyakorlat. Alább részletesen leírom ezt a hagyományt. Egy Budapest közeli gyülekezetben ma is él ez a hagyomány: Diósjenőn. A gyülekezetek 33%-ában álló úrvacsorázás van, 58%-ában pedig mozgó.
Kehely
Az úrvacsorai nagykehely – kiskehely használatának a kérdése nagyon színes képet mutat. A községekben és városokban 87–63% azoknak az aránya, ahol közös kelyhet használnak az úrvacsorázáskor. Ugyanez az arány 52% a megyei jogú városokban és 11% Budapesten. Ugyanakkor több helyen vásároltak már kiskelyheket, azonban mégsem használják azokat (286, 351, 380, 403).
Sorrend
Az úrvacsorát vevők sorrendje régen nagyon erősen megszabott volt: férfiak, nők, legények, lányok. Mára ez jelentősen megváltozott. Jelenleg a nagyvárosi gyülekezetek 87-89%-ban a templomi ülőhely sorrendjében mennek a hívek az úrasztalához. A kisvárosokban és a községekben pedig 22%-ban és 40%-ban járulnak ülőhelyeik szerint a gyülekezeti tagok az úrasztalához. 17%-ban a községekben, 5%-ban a városokban kor szerint besorolják magukat, illetve eleve eszerint ülnek a padokba is, és így vesznek úrvacsorát. Abony egy érdekes kivétel, ott ugyanis az asszonyok vesznek először úrvacsorát, úgymond udvariasságból. Számos általunk megkérdezett helyen a presbiterek mennek először az úrasztalához. Ez az arány a falvakban 23%, a városokban 16%, a megyei jogú városokban 9%. Olyan gyülekezet is akad, ahol ők úrvacsoráznak utoljára.[36]
Ágendák ma
Az ágendák használatában nagy különbség mutatkozik az egyházkerületek között. Tiszán-innen szinte mindenki azt mondta: vissza kell térni a régi úrvacsorai ágendához. Ott használják legtöbbet az úgynevezett „zsinati ágendát”. Göncön ezt mondta a lelkész: „A gönci nép nem fogadja el az egyháztagok szolgálatát az istentiszteleten, ott csak a lelkész szolgálhat. Mégis, az úrvacsoránál van négy egyházfi, akiket évente választanak, és a kelyhek újratöltését ők végzik az úrasztalánál. Az úrvacsoraosztás a tiszáninneni liturgia szerint megy, amely abban különbözik a Ravasz-félétől, hogy közben egy külön imádságot mond a lelkész a kenyér és a bor kiosztása előtt. Először a presbiterek állják körül az asztalt, ekkor a lelkész imádkozik, amire a helyükön ülők is felállnak. Utána kezdődik a mozgó úrvacsoraosztás. A lelkész imára hívása így hangzik: »Mielőtt vennénk a kenyeret, adjunk hálát az Istennek, ahogyan Jézus Krisztus is tette! Mielőtt vennénk a poharat, gyertek, adjunk hálát Istenünknek!« A fohász így hangzik: »Istenem! Hálát adok Neked, hogy az úrvacsorában kegyelmeddel erősíted gyönge szívemet és mindig mélyebb közösségre vonsz Jézus Krisztussal s az Ő erejét dicsőíted meg az én erőtlenségemben, az Ő tisztaságával és érdemével fedezed el emberi gyarlóságomat s az én életemet is az Ő áldott Szentlelkének igazgatása alá rendeled. Ó segíts, hogy e királyi vendégségnek méltatlanságomban is méltó résztvevője lehessek. Ámen.« Majd: »Istenem! Köszönöm, hogy Krisztus nem csak étele, hanem itala is az én éhes és szomjas lelkemnek. Add, hogy az úrvacsorában mindig erősebb és valóságosabb legyen Krisztussal való egyesülésem, Benne való gyökerezésem, Belőle való táplálkozásom. Ámen«”. Ezekből a mondatokból jól látható, hogy Göncön is elevenen él a puritán hagyomány. Ugyanezt olvashatjuk a bükkábrányi lelkész írásából 1968-ból: „Közismert dolog, hogy főként Tiszáninnen, az úrasztalához való meghívás után olvassák két részben a szereztetési igéket, s az első – általában presbiterek – körénél mondják a szereztetési igéket, utána kenyér, majd a bor vétele előtti imádságot.” A bőcsi lelkész felmérésünk kérdésére ezt mondta: „A tiszáninneni rendtartásban a jegyek fölötti hálaadó ima után a 438. ének 6. versét éneklik két részletben. A presbiterek álló úrvacsorája után a férfiak és asszonyok mozgó úrvacsorában részesülnek. Majd a lelkész az orgona alatti karzathoz megy és az ott lévő betegeknek adja a jegyeket. (Régen ez az utálatos személyek helye volt és azoké, akiknek nem volt rendes cipőjük.) Ezután a lányok úrvacsorájával folytatódik az istentisztelet, majd az egyik kurátor bekiabál, hogy a 26. zsoltár 6. és 7. versét énekeljék, a másik meg elkezdi az éneklést, és »szárazon« éneklik.” Hangácsról Papp Géza írta 1968-ban: „Ez az úrvacsorai ágenda a Tiszán-inneni terület szövetséges egyházmegyéi területén alakult ki a XVII. század közepén… 1814-ben jelent meg az új tiszáninneni egységes úrvacsorai ágenda. Sok tekintetben megőrizte a Liturgia Sacrae Coenae-ben foglalt formát. Ez érvényben volt 1931-ig, az ’Istentiszteleti Rendtartás’ érvénybelépéséig. Ekkor az ’I. R.’ 24-25. oldalán 7. sz. alatti ’beilleszthetőnek’ mondott betoldással alkalmazták a lelkipásztorok. Sajnos, az ott megadott kenyér és pohár feletti hálaadó imádságok olyan szerzőtől valók, aki azt maga sohasem használta, s mellőzték a tiszáninneni gyakorlatban kialakult sok nyomtatásban és kéziratban is fennmaradt sok szép imádságot. Úrvacsorai ágendáink közül ez az egyetlen magyar református eredetű, s egyben a legbiblikusabb forma.”[37] A puritán hagyományokra épülő tiszáninneni ágenda így néz ki:
- Apostoli köszöntés és fohász
- Szertartási beszéd, a szereztetési igék előrehozásával. (A szereztetési igék elmondása közben, akár textusként, akár a beszéd közepén vagy a végén olvassa azt, a lelkipásztor a jegyeket nem emeli fel az asztalról.)
- A bűnvalló imádság
- Vallástétel az Apostoli hitforma elmondásával
- Vallástétel a három kérdésre való hallható szóval adott válaszadással
- Bűnbocsánat-hirdetés
- Meghívás
- Az asztal körül megáll az ún. „első asztal” népe, rendszerint a presbiterek és idősebb atyafiak) Imádság a kenyér felett, (a kenyérnek a tányérral együtt való egyidejű felemelésével). A kenyér osztása. Imádság a pohár felett (egy pohár egyidejű felemelésével). A pohár adása, (az első asztal helyére menése után folyamatosan, akár csoportonként, ha két lelkipásztor osztja a jegyeket, akkor folyamatosan a teljes gyülekezet a szokásos sorrendben járulnak az úrasztalhoz).
- Bezáró beszéd
- Hálaadó imádság
- Úri imádság
- Megáldás
Záró ének
Úrvacsorai kérdések
Többen mondják: „Modernebb szöveg kellene, de nem az új. Közérthető legyen, de ne monoton.” „A kérdések legyenek rövidek – a fiatalok miatt. Személyessé, érthetővé kell tenni a kérdéseket.” „Egyszerűsíteni kell.” Elhangzik a modernitás parancsa többek szájáról: aktualizálni kell. A megkérdezett gyülekezetek majdnem felében (48%, 47%, 39%, 40%-ában)[38] a régi ágenda kérdéseit teszik fel, és hasonló arányban (40%, 44%, 39%, 41%-ban) az új, ’85-ös ágenda kérdéseit. 4% mondta azt, hogy a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata ágendájának kérdéseit és liturgiáját használja. A településtípusok sorrendje szerint 3%, 3%, 9%, 11% azt mondta, hogy ez változó. Részben azért, mert több lelkész van, és nem egyformán használják a rendtartásokat, részben azért, mert az ünnepek egyik napján ezt, a másikon azt mondják el.
1968-ban általában azt írták a lelkészek, hogy jók a kérdések, maradjanak így és ebben a sorrendben, csak terjengősségükben, hosszúságukban, nyelvezetükben volna szükség a változtatásra. A terjedelmesség részben gyakorlatias szempontok miatt került bírálat alá, hivatkoznak a buszokra, a sok istentiszteletre, szórványokba szaladásra, hideg templomra, vagy a nehézkes állásra. Másrészt és ugyanilyen súllyal szerepelnek a nyelvi szempontok, hogy az átlagember számára érthető nyelvezet olyan mértékben megváltozott 1927 óta, hogy ma nem használhatók ugyanazok a szavak. Ezért kérték a szöveg rövidítését. Akkor nem szeretett volna senki semmi mást. Egy olyan lelkész mégis akadt, aki a harmadik kérdést, a feltámadásra vonatkozót elhagyná mondván, ez már szerepelt a hitvallásban is.
A maiak is hasonló kérdéseket vetnek fel: többen állítják, akik az új ágendát használják, hogy a régi jobb volt, és csupán azért használják ezt az újat, mert a nyelvezete érthetőbb, mint a régié. Valójában jobbnak tartják a régi kérdéseket.
A legújabban megjelent ágenda a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának megbízásából Csiha Kálmán szerkesztésében 1998-ban jelent meg.[39] Ez szintén a régi kérdéseket veszi elő, és így az az érdekes helyzet állt elő, hogy „a legújabb a régebbi”. Csiha Kálmánék egy kicsit maivá tették a Ravasz-féle ágenda úrvacsorai kérdéseinek a szövegét, de nagyon finom hozzátétellel (pl. az első ember esete folytán helyett: az első ember bűnesete folytán.). Tehát az idő múlásával a szöveg formális érthetősége vált a legfőbb kérdéssé.
1968-ban voltak bátor lelkészek, akik felvetették azt a kérdést, vajon milyen megfontolások vannak azon kérdéssor mögött, amelyet Ravasz László javasolt 1950-ben megújított liturgiaként, és amely köztudottan csak kézirat maradt. Azt akkor a zsinat nem fogadta el. Szerintük az lenne most, tudniillik 1968-ban is a helyes út. Ilyen hozzászólást olvashatunk a bátor dr. Nagy Sándor Béla, sátoraljaújhelyi lelkész tollából.
A 2012-es felmérés alkalmával többször is találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy az úrvacsorai gyónó kérdések helyett saját kérdéseket írnak lelkészek. Ez a „költői hajlam” kiterjed az Apostoli Hitvallásra és egyéb kötött liturgikus szövegekre is kiterjed többeknél. Budapesten, a Kálvin téren a Ravasz Lászlótól örökölt rövidített kérdéseket teszik fel, tehát azokat, amelyeket ő 1950-ben javasolt a konventi bizottságban, nem azokat, amelyek az ágendában szerepelnek.
Budapest-Kispest-Rózsatéren egy-egy Igét tesznek fel kérdésként, ezek a bibliai idézetek követik a régi kérdések logikáját, a Heidelbergi Káté hármas beosztását (kérdések bűnös voltunkra, szabadításunkra és megszentelődésünkre vonatkozóan).
8.6. Konfirmáció
A fenti grafikonok szerint itt kivételesen nem a változtatás igényének a csökkenése a jellemző. A bizonytalanok száma ugyanúgy növekszik, azonban egy elég jelentős elmozdulást láthatunk: a konfirmációi szertartással kapcsolatosan sokan vetnek fel kérdéseket, bár a megkérdezett lelkészeknek több mint a fele most is jónak tartja a konfirmációt úgy, ahogyan van. A két kérdésre adott válasz feltűnően hasonló, amiből az következik, hogy a válaszadók nem tudtak különbséget tenni, vagy talán nem is gondolkodtak azon, hogy másképpen közelítsék meg a szertartást és annak a tartalmát. Az Északpesti Egyházmegyében a lelkészgyűléseken az elmúlt években sorozatosan feldolgozták a konfirmáció témáját. Ha csak ezt a megyét figyeljük meg, akkor feltűnő, mennyivel többen voltak elutasítóak az eddigi gyakorlattal szemben. Ebből az következik, hogy a párbeszéd, a kérdések fölvetésének elmaradása okozza elsősorban azt, hogy a lelkészek többségükben kritika nélkül elfogadják azt, ami van. A Pest megyei válaszok ezért így alakulnak: az északpestiek 65%-a változtatna a konfirmációi liturgián, a fiataloknak felteendő kérdésen változtatna 57%. Ugyanez Délpesten 35% és 43%. Erős befolyással van a lelkészek véleményalkotására, mint mindenkire, a körülöttük levő tematizált kommunikáció. A konfirmáció valóban nagy kérdés ma a lelkészek számára, azonban elsősorban nem liturgiai megközelítésben.
Érdekes, hogy 1968-ban éppen a konformáció volt az, amelyikhez a legtöbb javaslatot fűzték. Mivel ezeket a javaslatokat, úgy tűnik, soha senki nem vette számba, a tanulságokon túl mintegy mementóként is érdemes ezeket elsorolnunk.
Többek felvetik azt a kérdést, vajon a konfirmáció inkább vizsga, számadás, vagy inkább fogadalomtétel, elköteleződés? Általános gyakorlat, hogy e két aspektust két külön szertartásba helyezik, szombaton este van a vizsga, és attól elválasztva vasárnap a fogadalomtétel. Pesthidegkúton ezt gyakorolták 1968-ban:
- Kijelentitek-e, Isten és a gyülekezet színe előtt, hogy a keresztségben vállalt kötelezettséget hitetek megvallása által önként magatokra veszitek? Felelet: Kijelentjük.
- Mondjátok el az egyetemes keresztyén egyház hitvallását, az apostoli hitformát!
- Hiszitek-e, valljátok-e, hogy Jézus Krisztus Isten Szent Fia, a Világ Megváltója a ti személyes Megváltótok is? Felelet: Hisszük és valljuk.
- Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ennek a Jézus Krisztusnak igaz követői, református anyaszentegyházának holtig hűséges és áldozatra kész hívei igyekeztek lenni? Felelet: Ígérjük és fogadjuk.
A Budapest-Pestlőrinc-Kossuth téri gyülekezet javaslatában arra hivatkozik, hogy dogmatikai mélységeket nem biztos, hogy ért ez a korosztály: „Hiszitek-e, valljátok-e, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a ti Megváltótok? Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy Jézus Krisztust a Református Keresztény Anyaszentegyház rendjében követitek mindhalálig?”
Budapest-Kispest-Rózsa téren kérik, hogy a fogadalomtétel után térdeljenek le a konfirmandusok, és személyes igei áldást vegyenek.
Budapest-Pasaréten egy presbiter vagy a gondnok néven szólítja a konfirmandusokat, akik nevük hallatára egymásután felállnak, miközben a gyülekezet ülve marad. „Lelkipásztor: Isten és a gyülekezet előtt kérdezem: 1. Vallást tesztek-e arról, hogy hisztek Istenben, az Atyában, a Mindenhatóban, az ég és föld Teremtőjében, és a Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, és a Szent Lélekben? Továbbá: Szándékotok és elhatározásotok-e, hogy Isten kegyelméből a hitvallás mellett kitartotok, a bűnt megtagadjátok, a megszentelődésre (szent életre) törekesztek, és Megváltó Uratokat jó- és balsorsban mindhalálig hűségesen követitek? Végül: Ígéritek-e, hogy Isten országa terjesztésén, különösen pedig Magyar Református Egyházunk fölvirágoztatásán, egyházi törvényeink értelmében, tehetségetekhez mérten buzgón munkálkodtok? Az előbbi presbiter, vagy gondnok ismét néven szólítja a konfirmandusokat, akik a nevük hallatára egymásután jól hallható »Igen«-nel válaszolnak.”
Hódmezővásárhelyi javaslat: „Kijelentitek-e, hogy mint megkereszteltek, egyházunkhoz tartoztok és hisztek a Szentháromság Istenben?”
Több gyülekezetben (pl. Hajdúnánás) elhangzott, hogy csak a Heidelbergi Káté első kérdését hagynák meg.
Többen szükségesnek tartanák egy áldás- vagy könyörgésformula bevezetését, amelyben a gyülekezet a fogadástevők számára Isten lelki és testi áldását kéri, annak hűséges beteljesítésére (pl. Hajdúszoboszló). Mások azt is mondják, hogy az egyházközösség világi képviselőjének kellene néhány üdvözlő szót mondania, s kezet fognia az új egyháztagokkal. Van, aki ugyancsak ide, a végére, még egy kérdést javasol: „Igyekeztek-e arra, hogy mint jó református emberek az Isten igéjét rendszeresen hallgatjátok, az úrvacsorai közösségből nem maradtok ki, az egyház anyagi terheinek a hordozásában anyagi bevételeteknek a mértéke szerint részt vesztek? Igyekszünk!”
A végén az áldás a legtöbb helyen kézrátétellel történik, néhol a konfirmandusok letérdelnek. Több gyülekezetben személyre választott Igével áldják meg a fiatalokat. Van olyan gyülekezet, ahol minden gyereket azzal az Igével áld meg a lelkipásztor, amelyet ő maga választ ki mint élete vezérigéjét. Ezt az Igét mondja el a lelkipásztor, kezét a konfirmandus fejére téve. „Az a tapasztalat, hogy ez az Ige egész életében valóban emlékezetessé válik. Például esketésnél, keresztelésnél vagy életük egy-egy fordulópontján érdemes ennek az igének az alapján szolgálni” – írja a nagyéri lelkész.
8.7. Házasságkötés
Emelkedett azoknak a száma, akik azt javasolják, hogy maradjon az eskü szövege így, ahogyan eddig volt. A bizonytalanok száma ebben a vonatkozásban csökkent, és azok száma is, akik nemmel válaszoltak. Nagy vonalakban azt mondhatjuk, ha a hibaszázalékot is figyelembe vesszük, hogy ebben a kérdésben 1968 óta nem változott a lelkészek álláspontja. A házasságkötés szertartása ismét olyan terület, ahol azt tapasztalhatjuk, hogy a hagyományőrzés, sőt a megfontolás nélküli tradícióőrzés sokkal erősebb, mint ahogyan ezt az 1968-as iratok alapján látjuk. Ezt a tradicionalista jelenséget nem csupán negatív oldalról vizsgálhatjuk, hanem láthatjuk úgy is, mint lehetőséget. Az ösztönös hagyományőrzés miatt mennek el a párok sok esetben a templomba, akik még elmennek… Ebből a formai vágyból mégis valami tartalmi többlet születhet.
Azokat, akik az esküvel kapcsolatosan változást akarnak, általában maga az „eskü” szó zavarja. Hivatkoznak a Hegyi beszéd mondatára: „teljességgel ne esküdjetek” (Máté 5,36). A javaslatok között több helyen szerepel, hogy az „eskü” szó helyett kerüljön a szövegbe az a szó, hogy fogadalomtétel, elpecsételés vagy megáldás. A másik érv az eskü szó használata ellen a válás. Az újraházasodásnál kellene a fogadalomtétel szót használni – mondják néhányan. 1968-ban a Debrecen-Mester utcai gyülekezet lelkésze ezt írta például: „Az Isten engem úgy segéljen: átkozódás jellegű, mindenképpen mellőzendő.” A kunhegyesi lelkész pedig ezt írta: „Eskü nélkül csak templomi pohárköszöntő az esküvő.” Mások is az „eskü” szó mellett érvelnek, itt főleg esztétikai és hagyományőrző megfontolásokat említenek.
A fent kifejtett spontán tradícióőrző jelenség következménye az is, hogy a „legyen-e másik esküszöveg” kérdésre igennel válaszolók aránya 24%-ról átlagosan 14%-ra csökkent, ugyanakkor 69%-ról átlagosan 77%-ra emelkedett azoknak a száma, akik azt javasolják, hogy maradjon az eskü szövege úgy, ahogyan az eddig volt. A bizonytalanok aránya ebben a vonatkozásban 1%-kal, vagyis hibaszázalék alatti mértékben változott.
Azt is kérik egyesek, hogy a Szentháromságra vonatkozó rész maradjon ki (1968-ban a kisvárdai pap például arra hivatkozik, hogy ez a szöveg trinitárius-unitárius időkben lett beletéve, akkor ez fontos kérdés volt, ma már elég, ha Istenre esküszünk, mert így csak bonyolódik a szöveg). 1968-ban felmerült az is, hogy hagyjuk el a „vele szentül élek, vele tűrök” mondatrészt, mondván, „ne legyen fenyegetés”. A bagaméri lelkész 1968-ban felteszi a kérdést: „Ki döntse el, hogy melyik esküformát mondja el a pár, a lelkész, esetleg a presbitérium döntsön??? Nem lehet ebben a kérdésben illetékes egyik sem.” Ugyancsak 1968-ban a kisvárdai lelkész javasolja, hogy valami látható jelet bele kell tenni az esküvői szertartásba, például a gyűrűfelhúzást.
Több vegyes vallású esküvőről is beszámolnak: volt zsidó, muszlim (kazahsztáni), buddhista vőlegény vagy menyasszony is. Elmondják, hogy ilyenkor a teremtő Istenre esküdött a másik fél. Ma nyugat-európai mintára előfordul az is, hogy az ifjú pár írja meg az eskü szövegét.
A mai lelkészek felvetik az együttélés problémáját: sok esetben úgy jönnek el a párok, hogy nem tudják, mit jelent az eskü komolysága. A jegyesoktatás kérdését többen felvetették, ami megint nem liturgiai kérdés.
Egyik lelkész így érvelt: „Ha Mátyás királynak és Beatrixnak jó volt, akkor nekünk sem kell más.” (166) A sátoraljaújhelyi lelkész 1968-ban így ír: „Az Egyetemes Konvent által 1950-ben kiadott Tervezet ugyancsak az alternatív házasságkötési liturgia bevezetését javasolja. A Tervezet 47. oldalán olvashatjuk annak a fogadalomnak a szövegét, amely az eskü szövegét pótolhatja. A magyarázó részben pedig a Tervezet az alábbiakat közli: »A református ágendák mindenütt fogadalmat tétetnek a házasulókkal és nem esküt. Ott, ahol a presbitérium ezt jónak látja, s a köztudat nem tesz értékkülönbséget eskü és fogadalom között, sőt belátja, hogy Isten igéje szempontjából helyesebb elkötelezés a fogadalom: az eskü szövege az itt közölt fogadalommal helyettesíthető. «– Helyesnek tartanám, ha a revízió során ezt a csaknem két évtizeddel ezelőtt előterjesztett javaslatot sikerülne az új Istentiszteleti rendtartásban jogerőre emelni.”[40]
8.8. Temetés
A temetés az egyike azoknak a területeknek, ahol a legtöbb változás állt be az elmúlt 40 évben. 1968-ban még sok esetben háztól temettek. A Ravasz–féle ágenda még tartalmazta azt a hagyományt, mely szerint különböző társadalmi rangú embereknek különféle temetési szertartás járt. Volt olyan temetés, ahol csak liturgia volt, és olyan is, ahol igehirdetés is volt, valamint olyan is, ahol nekrológ is volt. Ezek alapján a temetés lehetett: orációs – ilyenkor volt prédikációs istentisztelet a templomban –, lehetett gyászbeszédes temetés – ilyenkor csak a háznál és a temetőnél volt szertartás, vagy lehetett „egyszerű temetés”.[41] Minden bizonnyal az is előfordult, hogy nem a társadalmi helyzet volt meghatározó, hanem egyszerűen a háború és egyéb külső kényszerek miatt tettek különbséget a temetési szertartások között. Még 1968-ban is felveti az egyik lelkész: „Ha háborúban csak a halott és én vagyunk jelen a szertartáson, mitévő legyek?”[42] Ebben a kérdésben is jól mutatkozik az, hogy a Ravasz–féle ágenda úgy igyekezett liturgikai elvek mentén gondolkodni, hogy megtartotta a gyülekezeti valósággal a kapcsolatát, az 1985-ös ágendáskönyvnél ezzel szemben sem egységes liturgiai elv nem lelhető fel, sem a gyülekezeti gyakorlat szabatos leírása. Viszont, mivel az 1985-ös ágenda annyira megengedő jellegű, hogy azt sugallja, gyakorlatilag bármilyen liturgia használható, ezért sokak számára a változás szüksége szinte teljesen okafogyottá vált sokak számára. Mégis maradt mintegy 7%-nyi lelkész, akik szeretnének valami változást a rendtartás e részében. Az 1968-as felmérésből nem vált számunkra világossá, hogy mit is akarnak változtatni azok, akik ezt nyilatkozták. Volt, aki azt írta: „Ne legyen tizenvalahányféle temetés.” Többen jelezték akkor beadványukban, hogy szeretnék, ha csak az igehirdetéses maradna meg a temetés liturgiájában. A helyzetre jellemző, hogy a mai válaszok között nagyon kevés ilyen vágy fogalmazódik meg, többnyire azt mondják: „ahogyan én csinálom, az pont jó” (44, 103). Az persze nem mindig derült ki, hogy hogyan is csinálják. Van, amikor tartanak nekrológot is.
Ennél a kérdésnél is, mint szinte valamennyinél, azzal a jelenséggel találkozunk, hogy a bizonytalanok száma megnőtt.
Hallottunk olyan szokásokról, amelyek említésre méltóak: több helyen, pl. Bárándon a temetésre hívó harangozás utolsó öt percében csak a nagyharang szól, ennek ma már nincs jelentősége, de régen, amikor háztól temettek, fontos volt, mert a kántornak jelezte, hogy elindult a lelkész a temetőbe.
A mai lelkészek több társadalmi és jogi kérdést is felvetnek, pl. azt, hogy szabályozni kellene a palástviselési jogot, a harangozást, és panaszolták, hogy sok a polgári temetés.
A temetési igehirdetéssel kapcsolatosan két végletes álláspont van. Az egyik szerint a temetői igehirdetés evangélizációs alkalom. A másik éppen az ellenkezőjét mondja: egyáltalán nincs itt valamiféle „térítő beszédre” mód. Nagy István igyekszik e két szélsőség között megmaradni: „…speciális missziónak kell tekintenünk a temetést. Gyászistentisztelet, azaz lehetőség, hogy a gyászt istentisztelet keretében, liturgikus keretek, eszközök segítségével éljék meg a gyászolók.”[43] Azt a legtöbben megállapítják, hogy ennek a beszédnek nem szabad hosszúnak lennie (57, 380).[44] Kérik, hogy legyen többféle liturgia, mert egészen más egy közeli egyháztag és egy egyházba nem járó ember temetése (201, 288, 317, 402).
Néhányan felvetik a kérdést, mi helye van a gyülekezeti éneklésnek a temetésen, hiszen általában valós gyülekezet nincsen jelen.[45] Van olyan lelkész, aki gyenge hangja miatt éneklés helyett zsoltárokat olvas a hantolás alatt. Az 1968-as változtatást kérők között többen azt szerették volna elérni, hogy ne csupán a Korinthusiakhoz írt első levél 15. része legyen felolvasható a sírliturgiában. Az új ágendában ez már nem kérdés, mert mindenre, így erre is többféle variáns található. Most olyan lelkész is akad, aki kihagyná az Apostoli Hitvallást. (415)
Felvetik azt a liturgiára vonatkozó kérdést, hogy miért van két áldás a szertartásban. (350) Némely lelkész földet dob a koporsóra.
1968-ban a legtöbb hozzászóló a búcsúztatóval kapcsolatban fejezte ki elégedetlenségét. „Búcsúztatás csak imában legyen”– javasolják többen is. Ugyancsak többen kívánnák, hogy hivatalosan (!) is töröltessék el a búcsúztatás. Erre az új ágenda egyenesen megadja a választ: „Minden temetési szertartás középpontjában a feltámadás evangéliumának a hirdetése álljon. Igehirdetés nélküli egyházi temetési szertartást végezni nem szabad.”[46]
Major Zoltán a következőt írja 1968-ban: „A temetési liturgiával kapcsolatban az volna a tiszteletteljes javaslatom, hogy radikálisan szakítsunk a mostani gyakorlattal. Nemcsak a búcsúztatást tartom teljesen törlendőnek, hanem magát a temetési beszédet is, mely mindenféle újra és újra való tisztázás, elvi-teológiai alapvetés, zsinati tanítás ellenére is megmaradt a halott jellemzésére, vagy méltatására. Tulajdonképpen az egész beszéd gyászbeszéddé, búcsúztatássá lett. Igaz, hogy ez igen vonzó, hatásos dolog különösen falun, ott sokan meghallgatják, de visszaélés a lehetőséggel, a helyzettel. Mindnyájan tudjuk, hogyan lenne helyes, mégsem úgy csináljuk. Nem vagyunk képesek visszatérni az Ige által parancsolt tulajdonképpeni feladatához, hogy az Igével vigasztaljunk és maga Isten Igéje vigasztaljon, vagy tanítson. Véleményem szerint a temetési szolgálat éneklésből, igeolvasásból és kötött imádságból álljon. Én magam is így képzelem el saját temetésemet és néhány püspökünk végrendeletileg példát adott nékünk erre.”
Victor István hejcei lelkész írta 1968-ban: „Nem szorosan liturgiális javaslat: határozottan el kell tiltani a temetéstől mindent, ami annak istentiszteleti jellege ellen van. Elsősorban a búcsúztató minden formáját, aztán a helyenként szokott különböző díjazástól függő különböző »díszleteket« (egy- vagy kétpapos temetés, különböző drapériák használata, különbség a kántori szolgálatokban, harangozásban stb.). Ne keveredjék temetési liturgiánk a temetkezési vállalat díszletező munkájával.”
A nagygéci lelkész javaslata: „Halottak napjának az alkalma legyen igehirdetési, tanítási alkalom, mivel soha olyan gyülekezettel nem találkozik a lelkész, mint halottak napján. Ezt a félreértelmezett ünnepet meg kell tölteni református tartalommal.”
A zsarolyai lelkész: „Amik temetési szolgálatainkat terhelik, azok nem liturgiai rendünk számlájára írandók. Hogyan is lehetne e terheltségen liturgiális módosítással változtatni? Amíg a fájó emberi szívek mellett nem Isten szíve fájdalmával beoltottan állunk meg, ami nem zárja ki a prófétai bátorságot sem, addig elégtelen lesz minden liturgiai reform.”
A virrasztó istentisztelet szokása állami rendelkezésből következően is teljesen kihalt, néhol a templomban istentiszteletet tartanak, amely a virrasztás helyébe lépett.
[1] A confessio generalis az istentisztelet elején szerepelt, annak elengedhetetlen része volt. Csak az 1800-as években kezdődött meg az a folyamat, amelyben a rendtartással kapcsolatos kérdések mindig arra irányultak, amit el lehetne hagyni a liturgiából. Így csupaszodott minden egyre jobban, szinte csak egy rétori teljesítménnyé változtatva az istentiszteletet. A protestáns istentiszteleti élet kialakulása, amint már említettük, nagyban összefügg az úgynevezett „pronaus” istentiszteletekkel. Ennek az istentiszteleti formának vissza-visszatérő eleme a Tízparancsolat, a confessio generalis és az absolutio. „Mai fogalommal élve a pronaust egyfajta igeliturgiának tarthatjuk.” Ezért van az, hogy a bűnvallás elhelyezése az istentiszteleten nagyon sokféle lehetett, Zwingli például az istentisztelet közepére helyezi. A mai református gyakorlatban ezért a bűnvallás liturgiája teljesen egybemosódott az úrvacsora ágendájával. Vö. Fekete Csaba, 2000., Pap Ferenc, 2007.
[2] RL C/141. fond. Ravasz László iratai. Prédikációk. (Elhangzott 1950. november 19-én a Kálvin téren.)
[3] Fekete Károly, 2009.154.
[4] Példák: „Kálvin bűnvallása nagyon megterhelő.” (31) „Az örömöt kellene hangsúlyozni. Most túlságosan a bűnbánat van előtérben.” (5)
[5] 1929-ben jelent meg Erdélyben, Kolozsváron, melynek címe: A mi istentiszteletünk, az erdélyi református egyház istentisztelete. Ők bevették kötött elemként Kálvin bűnvalló imádságát az ágendába. Ez Gönczy Lajos, Imre Lajos és Makkai Sándor munkásságának köszönhető változtatás volt.
[6] „Elcsépeltté válik, …ellaposodik, felszínessé válik, lélektelenné válik … az istentisztelet és amit túl gyakran mondunk …az úrvacsora ünnepi jellege megkopik, ha havonta van, sablonossá válik… gépiessé válik …” (283, 284, 393, 408, 374, 273-as gyülekezetek stb.)
[7] Magyarországon a Tízparancsolat felolvasása sohasem volt hagyomány. Nem tudjuk, miért, de ez a kálvini liturgiai elem itt nem vert gyökeret. Kálvin genfi liturgiájában a bűnvallás előtt elhangzott a Tízparancsolat az istentisztelet elején. A Book of common prayer 1552 óta használatban van Angliában, az anglikán egyházban, ez a Miatyánkkal kezdődik, majd a kollekta után a Tízparancsolat jön, amelybe a gyülekezet beleszövi azt az imát, hogy „könyörülj rajtunk Istenünk, és vésd a szívünkbe ezt a törvényt.” A Tízparancsolat helyett szerepelhet a szeretet parancsa is. Vö. Pásztor János 2002. 125.
[8] „A bűnbánati részt jó lenne kidolgozni, mert a gyülekezeti tagok igénylik a segítséget a bűnvalló imádságokhoz, úgy érzik kevés az, hogy a lelkész imádságára áment mondjanak. És új énekek is jók lennének a már meglévők mellett, amik életszerűbbek, örömtelibbek, mert depresszív az istentisztelet.” (402)
[9] A korai protestáns szertartásokban általában szerepel a Credo. Luther szertartásában is megtalálható a prédikáció előtt. A Tigurumi ágendában, amelyet 1559-ben küldött Bullinger Huszár Gálnak, az istentisztelet legvégére került, az áldás elé. Az úrvacsora liturgiájában mindenütt szerepelt hitvallás. Zwingli a gloria és a Miatyánk közé teszi a szereztetési igék felolvasása előtt. Kálvin közvetlenül a szereztetési igék elé helyezi a strasbourgi liturgiában. Ugyanitt van a pfalzi ágendában is. Samarjainál az úri ima és a feloldozás között van. Ugyanitt szerepel Kiss Gergely ágendájában, míg Komáromi Csipkés Györgynél a bűnvallás és a három gyónó kérdés között található. Későbbi ágendák teljesen kihagyták, és a feloldozás vette át a hitvallástétel szerepét. Korábbi ágendákban sem szerepel mindenütt a Credo, viszont Fekete Csaba joggal állapítja meg, hogy bizonyos nagyon elterjedt, nagyon egyértelmű tételeket nem láttak szükségesnek beleírni az ágendákba. (Fekete Csaba 1997.) Ezért nagyon kétséges az, amit Benedek Sándor leír egy-egy kora reformációi, istentiszteleti menetként. (Benedek Sándor, 1971.) Szerinte ezekben a liturgiákban a Credót elhagyták. Vö.: Samarjai János, 1636.
[10]„A tanítás fontossága miatt jó lenne” (255) „Havonta egyszer” (281) „Elcsépeltté válik” (325) „Valamilyen hitvallás legyen” (13, 282, 410) „Nem kell feltétlenül, de nem árt” (75, 59)
[11] Pásztor János, 2008.133.
[12] Semmilyen egyháztörténeti nyoma nincs annak, hogy a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás protestáns gyakorlatban Magyarországon jelen lett volna. Egyetlen kivétel a Komjáti Graduál. (1574 RMNy 353) Az Öreg Graduálban az Athanásziosz-féle és az Apostoli Hitvallás szerepel csupán. Általában is a protestáns tradíció inkább az Apostolicumot részesítette előnyben, ennek egyik oka talán az, hogy a hagyományos kathekézishez ez kötődött jobban: A Heidelbergi Kátéban, de más hitvallásokban is ez szerepel. Talán a misével való szembenállás kifejezése is közrejátszott az Apostolicum kizárólagos használatában. A Debrecen-Árpád téri gyülekezet most is mondja a hirdetések után az áldás előtt minden vasárnap az Apostoli Hitvallást és néha a Níceait is. Amint mondják, így sokkal fontosabb, mint a Miatyánk, mert ezzel figyelmeztetik magukat, arra, hogy kik ők valójában, és erősítik is magukat, valamint a vendégek is tudják, hogy mit hisznek.
[13] Fekete Károly, 2009.167.
[14] Fekete Csaba tud a debreceni lelkészek között egy kezdeményezésről az első világháború előtt: ahol még mindig nincs bibliaolvasás a templomban, vezessék be! Számos helyen egyáltalán nem olvastak szentírási részt, csak egy rövid vers alapján szólt a prédikáció. A puritanizmushoz vezethetjük vissza az olvasmányok lectio, epistola, capitulum eltörlését, mivel ők erősen küzdöttek a postillázás, a perikópa rendszer ellen. A liturgia egyáltalán nem volt számukra fontos. Dunántúlon nagyon sokáig tartotta magát a „postillázás”. Torkos Jakab dunántúli püspök 1747-ből ránk maradt vizitációs jegyzőkönyvéből kiderül, hogy még akkor is sok lelkész perikópa-rendszer szerint prédikált. „Köznapi bibliaolvasás a szatmári ref. egyházmegyében nincs gyakorlatban, az egyh. kerület nagyobb helyein azonban bibliamagyarázat hétköznap is gyakoroltatik.” Liturgia Claudiopolitana, szerk. Fekete Csaba, 2003.52. Vö.: Fekete Csaba, 2009. 349.kk
[15] A német protestáns gyakorlati teológusok egy része hangsúlyozza, hogy a lekció a textussal van kapcsolatban és a prédikáció előkészítésére szolgál, mások önálló liturgiai elemnek tekintik. Ez utóbbit erősíti az 1927-es Ágenda: „mint szertatásunk egész priusa megszólal… azzal, hogy mi az istentiszteleten rendesen Írást olvasunk, kifejezzük a történetiséget, és azt, hogy Isten szeret elébb.” Czeglédy Sándor, 1959. 37.
[16] RL C/141. fond. Ravasz László iratai. Prédikációk. (Elhangzott 1950. november 19-én a Kálvin téren.)
[17] Ágenda, 1927.13. és 24.
[18] (51, 174) „Az emléklapra ráírják a konfirmáció esedékességének időpontját” (403)
[19] (30, 44) „Rászólok, ha ki akar menni valaki.” (354)
[20] „Leginkább a cigánylakosság kereszteltet babonás félelemből, és van, hogy a keresztszülők sem mennek el a keresztelőre.” (332)
[21] „Nincs teológiai érvem, csupán olyan szépen néz ki a háromszori leöntés” (405) Van, aki négyszer önti le a keresztelendőt, először amikor a gyermek nevét mondja, majd az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevének kimondásakor. (336)
[22] (166, 201) „A főkeresztanya tartja a víz alá a gyereket. Ha fiú a gyerek, akkor csak a főkeresztanya viheti a hazafelé vezető úton, hogy hűséges legyen, ha felnő. Ha lány, akkor minden keresztanyának kell vinni egy darabon, hogy kapós legyen.” „Az 1780-as évektől kezdődően alakult ki a sok keresztszülő szokása. Talán amiatt, mert más falukból szereztek férjet a lánynak és nem lehetett kihagyni senkit a rokonok közül. Zengővárkonyban a Lukács napi vásárban volt a szerelmesek sátra, ahol társat kerestek a lányoknak, nehogy katolikus legyen a párja.” (255) „Húsvéthétfőn van a keresztjárás, amikor nem mennek az emberek templomba, mert olyankor látogatják meg a keresztgyerekeket.” (156 és környéke)
[23] Az összes megkérdezett gyülekezet közül 24-ben szokás, hogy keresztelői kendőt adnak ajándékba. Régen a bába ezzel törölte le a keresztvizet a baba fejéről. Ez ma már teljesen kiment a szokásból, de van ahol a lelkész vette át ezt a szerepet. (Pl. Balkány Itt külön megkérik a szülőket, hogy ne mossák ki a kendőt, hogy benne maradjon a keresztvíz.) Inkább a városokra jellemző a keresztelői kendő szokása. Talán a Nőszövetség városokban elterjedtebb. Alsónémediben a gyülekezet neve, a gyerek monogramja és egy kehely is rá van hímezve. Nagykőrösön csak monogram, Makádon meg horgolják bele a kelyhet. A többi helyen nem mondták, hogy mi van rajta. A 24 település: Hévízgyörk, Aszód, Makád, Alsónémedi, Szigethalom, Magyarbóly, Kecskemét, Nagykanizsa, Nagyrábé, Alcsút, Kocs, Szeged-Honvéd tér, Hódmezővásárhely-Ótemplom, Balmazújváros, Balmazújváros-Németfalu, Debrecen-Árpád tér, Iszkaszentgyörgy, Zalaegerszeg, Kiskunhalas, Rákosliget, Nagykőrös, Siófok, Buda, Angyalföld.
[24] (202, 228, 353, 371, 422)
[25] Példák: „Jó lenne havonta, de akkor sok lenne a bűnbánati alkalom, amire nem biztos, hogy elmennének az emberek.” „Ha rajtam múlna, minden vasárnap lenne úrvacsora.” (18, 64, 58)
[26] Azok az idős emberek, akik még élnek, és átélték az ébredést, beszámolnak arról, hogy egy-egy tábor, evangelizáció, csendeshét végén mindig volt úrvacsoraosztás.
[27] „A faluban elég az ünnepeken, városban lehet havonta is” (2, 4, 38)
[28] „Az egyik lelkész előző, városi helyén minden vasárnap esti istentiszteleten volt úrvacsora, és ő úgy tapasztalta, hogy ott devalválódik az értéke.” (84) „Ne legyen sokszor, maradjon különleges alkalom, meg kell adni az úrvacsora méltóságát!” (89, 374) „Így lelkiismeretesen fel lehet készülni rá.” (95)
[29] Erről a kérdésről az exkurzusban beszélnek. (Népiskolai Szervezet 77.78 §-ával határozta meg, hogy a konfirmáció a tanév végén legyen.)
[30] Különösen 1968-ban számos lelkész írta ezt, „döntsön a gyülekezet”. A mai lelkészek is sokan gondolják így: pl. 12, 31, 72, 74, 108, 110, 121, 151, 187, 204, 225, 266, 296, 318, 350, 387, 394, 420.
[31] Nyírparasznyáról származik egy levél három lelkész aláírásával és pecsétjével, akik nyírmadai, vajai illetőségűek. 21 egyházmegyéből 94 válaszadó mondja ezt, a legkevesebb: 1 (Budapest-Dél, Debrecen) a legtöbb: 9 (Zemplén, Baranya). A legtöbben azért akarják, hogy a gyülekezet dönthessen, mert tetszene nekik a havonta való úrvacsorázás. De néhány olyan gyülekezet is akadt, amelyik sokallotta még az öt alkalmat is, mert hideg van, és kevesen vannak és az egész hetes bűnbánati hét nem oldható meg, ha sűrűn van úrvacsora. A bagaméri lelkész írta: „Amilyen mértékben mélyül el kegyességünk, olyan mértékben növekszik az úrvacsora utáni vágy.” „A presbitérium és a missziói bizottság kívánatosnak tartja, hogy legalább egy úrvacsorai alkalom legyen minden hónapban.” – Ez az egyetlen hely, ahol egy lelkészházaspár mindkét tagja aláírta a válaszokat. Harkány – „Azt, hogy egy-egy gyülekezetben hányszor osszanak úrvacsorát, azt kategorikusan megállapítani nem lehet. A hatszori, úgy vélem a legkevesebb lehet. Ha lenne olyan gyülekezetünk, amelyben minden vasárnap kiszolgáltatnák az úrvacsorát, nem tartanám azt túlzásnak.” Olaszliszka – „Ha igényli egy gyülekezet, az tarthat más alkalommal is, hiszen az úrvacsorázó közösség a gyülekezetből tevődik össze, a szokásos alkalmak feltétlen jellegűek, a más alkalmak pedig a gyülekezet vágya, ha írható, joga is.” „Megfontolandónak tartom a külön úrvacsorai istentiszteletek bevezetését. Gondolni kell arra is, hogy lelkészhiány miatt egy lelkésznek több gyülekezetben is kell úrvacsoraosztást végeznie, ami főleg sátoros ünnepeken fizikailag szinte megoldhatatlan feladat.” Eperjeske – „A gyülekezet kívánságára és a presbitérium jóváhagyása mellett úrvacsoraosztás más alkalommal is tartható.” Hejce – „Vagy merjünk nekivágni az igeileg helyes minden vasárnap való úrvacsoraosztásnak, vagy maradjunk a hagyományoknál.” Tiszanagyfalu – Legyen külön istentisztelet az úrvacsorához. „Úrvacsorai istentiszteletre csak azokat hívnánk és várnánk, akik a kommunióban részesedni kívánnak. E sákramentum szentsége és drága értéke megengedi, ha nem egyenesen megköveteli, hogy önálló istentiszteleti egység legyen és ne függesztékként szerepeljen a »nagy« istentisztelet után, mintegy »ez is van még« degradáltságban.”
[32] „A vendégek jöhetnek, nem kérjük számon, hogy élhetnek-e az úrvacsorával. De kihajintanák azt, aki konfirmáció nélkül merne az úrasztalához menni az ottaniak közül.” (166) „Van, hogy az sem mer kimenni az úrasztalához, aki nem volt bűnbánati héten, mert fél, hogy megszólják.” (266) „Egyszer már előfordult, hogy nem adott valakinek úrvacsorát, mert nem volt megkeresztelve.” (287) „Ismerik egymást az emberek, s ha valaki ki akarna menni, pedig nem vehet úrvacsorát, arra rászólnának a gyülekezeti tagok.” (354) „Idegenek nem jönnek. A hívek, meg nagyon komolyan veszik, hogy voltak-e bűnbánati héten.” (386) „Az úrvacsorázhat, aki megtért.” (63) Az egyik névtelen lelkész – „Szószékcserés istentiszteletet tartott egy faluban, ahol úrvacsoraosztás is volt, de ő nem vehetett úrvacsorát, mert nem abban a gyülekezetben konfirmált és nem volt benne az ottaniak által vezetett füzetben, amibe azok nevét írják, akik úrvacsorázhatnak.”
[33] (81. ábra) Az itt nem szereplő ábrák a függelékben találhatóak!
[34] „A bűnbánati hét gyakorlata nem biztos, hogy jó. Át kellene formálni – kellenének meditatív anyagok, valami olyan, mint a Miatyánk-imakertben van, a gyónás helyett valami református.” (333) Egy olyan gyülekezettel is találkoztunk, ahol a bűnbánati héten nemcsak az esti istentiszteletek szolgálják a felkészülést, hanem a minden reggel megtartott áhítatok is. (304)
[35] (82. ábra)
[36] Vác-Felsőváros, Gyöngyös
[37] Ez az ágenda megfelel az ún. Pataki Ágendának, Liturgia Sacrae Coenae, amely 2003-ban hasonmás kiadásban megjelent Fekete Csaba munkája nyomán, ld az irodalomjegyzéket.
[38] 83. ábra ld. a függelékben.
[39] A Magyar Református Egyház istentiszteleti rendtartása, 1998.
[40] Az istentiszteleti rendtartás tervezete megjelent a Református Egyetemes Konvent kiadásában. Dátum nem szerepel a kiadványon, minden bizonnyal 1950 a helyes évszám, csak a nyomda nevét láthatjuk: Sylvester Rt. A Ráday Levéltárban bukkantam erre az iratra Ravasz László liturgiai dokumentációjában: RL – C/141. fond. 21–23.d..
[41] Ágenda, 1927. 68–69.
[42]A kölcsei lelkész: „Kívánom, hogy az olyan halott eltemetésére nézve is legyen egyházunknak rendje, akinek eltemetésénél senki, sem rokon, sem ismerős, sem a koporsóját emelő temetkezési vállalat munkásai nincsenek jelen. (1944 bombázásai idején magam is kényszerültem ilyen helyzetbe. Még kántor sem volt. Igét nem hirdettem, mert hallgató nem volt. De imádkoztam szégyenletes szeretetlenségünket megvallva és kegyelmet kérve.)”
[43] Nagy István, 1999.35.
[44] Olyan lelkész is akadt, aki azt kifogásolta, hogy a nagyvárosokban kevés időt hagynak a ravatalozóban. (266)
[45] Felmérésünk során találkoztunk olyan gyülekezettel is, ahol 20-25 fős temetői kórus énekel a temetéseken. (326) Egyes helyeken éneklapokat adnak a temetésen (130), máshol külön énekeskönyv (329) vagy cd van.
[46] Istentiszteleti rendtartás, 1985. 378.