Bizonyára sokféle következtetést lehetne levonni ebből a liturgiai felmérésből. Az is nyilvánvaló, hogy nehéz tudományos távolságtartással kezelni azokat az adatokat, amelyek mindennapi életünket és kötődéseinket is befolyásolják.
Most mégis arra vállalkozom, hogy mai liturgiai gyakorlatunkat leírjam, és kritikai megjegyzésekkel lássam el az időfelfogásunk metszetében. Azt vettem észre ugyanis a liturgiai adatok feldolgozásánál, hogy az istentiszteletet elsősorban mint egy ismétlődő, transzcendens tartalmakkal bíró rendezvényt fogják fel a lelkészek. Ez nem az egyes lelkészek egyéniségéből adódó hiba, hanem egy teljesen általános értelmezés, amely részben a szekularizáció, a laicizálódás beszüremkedése, részben és ezzel összefüggésben keresztyén gyökereink elcsökevényesedése miatt van.[1] Ennek igazolására hadd álljon itt néhány idézet a felmérések közben lezajlott beszélgetésekből: „Nem lehet hosszabb az istentisztelet, mert a menetrend szerinti járat a templom előtt áll, ha ezt a megadott időpontban nem érik el az idősebbek, akkor egyáltalán nem jönnek el…”[2] Ez a mondat valamiféle közszolgálati feladat ellátása iránti felelősségtudatot tükröz vissza. Jogos is ez az érzület, hiszen a körülöttünk levő társadalom ezt sugározza, mi pedig ezt tükrözzük vissza: az egyház fontos közfeladatokat ellátó intézmény, az istentisztelet is ennek a köznek a része, elengedhetetlen társadalmi funkciói vannak.[3] A modernitásban élő társadalom nem is tud másként értelmezni eseményeket, szervezeteket, mint praktikusságukban. Mindennek a mélyen fekvő oka az, hogy az időt ezzel ellentétben nem funkcióként, hanem folyamatként értjük. Az egész földi életet és mindent, ami az emberrel történik, egy nagy időfolyamban látunk. Ezt a folyamot úgy látjuk, mint ami kicsi részecskékből áll. A posztmodern időben különösen is azt látja fő dolgának a nyugati ember, hogy minél hatékonyabban használja fel a kis időszeleteket, és minél több ilyen idődarabocska kerüljön a birtokába. Ebben a felfogásban azonban az istentisztelet egyre szekulárisabb értelmezést kap, és nem nevezhetjük mély értelmében istentiszteletnek liturgiánkat. Csak a maitól jelentősen eltérő időfelfogásban beszélhetünk igazán istentiszteleti liturgiáról. Nagy utat kell bejárnunk ahhoz, hogy egyáltalán megsejtsük az okát annak a közfelfogásnak, amelyben élünk. Ezen az úton szeretnék most végigmenni. Elkezdem az időfogalom megváltozásával, majd beszélek a hagyomány, a történelem, a rítusok értelméről az idő függvényében. Egy hosszú szellemi kitérőt teszünk, amely a végén összetalálkozik majd a mai liturgiai helyzet felmérésével.
9.1. Az időfelfogás megváltozása
Vajon mi is változott abban, ahogy a mai ember az időhöz viszonyul? Nyomokban, jelenségekben, különösen az órák, az időmérés változásában érzékelhető, hogy jelentősen más ma az időfelfogásunk, mint korábbi időszakokban. A vonalat a reneszánsz korig húzzuk vissza. Az 1300-as években megjelentek a toronyórák.[4] A nyugati ember történetében először ekkor mutatkozott számszerűnek az idő. Ma már elképzelhetetlen, hogy korábban nem volt ekkora igény az időmérésre. Csupán a nagyobb egységeket adták meg: ünnepek szempontjából, a mezőgazdaság szempontjából voltak fontosak a terminusok. A természeti népeknél az idő mérése szokásokhoz kötődik: a feladatok sorrendiségében és egymáshoz valóviszonyulásukban mérik az időt.[5] Evans Pritchard írt híres tanulmányt a nuerekről, akik nem ismerik az idő fogalmát. Náluk csak sorrend létezik.[6] A reneszánszban az óralapon matematikai jelek jelennek meg, és ritmizálják, beosztják az időt. Nem sokkal később az élet állandó kelléke lesz a házi használatú óra. Megjelenik az emberi gondolkodásban a kisebb időegységek mérésének szükségessége. Egyre kisebb jelentősége lesz az időjárási jelenségeknek, nem a csillagok járásához viszonyítják az egyéni élet idejét, hanem egy műszer mérési adataihoz. Idézzük a Canterbury meséket, amelyben a kakast már az órához hasonlítják: „Érzékekkel és nem könyvből tudta azt, hogy megvirradt, hát jól kukorított, s olyan pontos, nem érhet föl vele óra, de még a klastrom tornya se.”[7] Mindez a polgárosodás, az iparos, kereskedő réteg megerősödésével válik fontossá. Mintegy száz év kellett ahhoz, hogy az óra a zsebekhez láncolódjon, annak tartozéka legyen. Később az ipari forradalom is döntő volt atekintetben, hogy eljött az a világ, amelyben a munka pontossága megkívánta a „magán idő” mérését is. Az idő számszerű és mechanikus valósággá lett, és ezzel párhozamosan individualizálódott értelmezése. Nem valami szellemi képesség, hanem kifejezetten a munka idejének, a hasznos időnek a mérése és a közlekedés fejlődése, a vasúti utak mérésének szükségessége miatt terjedt el az időmérő szerkezet. Egy új világ bölcsője volt ez, ahol az idő már nem kozmikus, nem évszakos jelentőségű, hanem a mindennapi élet perceivé lesz. Nincs szükség most már a természetes ciklikusságra, ami a földművelés elengedhetetlen eleme, a legfőbb érték az iparos munka, ennek az idejét kell megmérni. Szokás ezt a kettősséget feladatorientált időnek és óraidőnek hívni. E. Thompson egyenesen sziderikus időnek nevezi az óraidőt. Míg korábban a feladat köré csoportosult idő mérése volt szükséges, itt egy önálló entitás születik: az elvonatkoztatott idő. Ezt az időt lehet például spórolni. Ez az idő nem kvalitatív fogalom, hanem egyfajta neutrális valóság. Ahogyan a bolygók mozognak az égen, egyfajta sorsként ívelnek pályájukon, olyan szabályosan pörögnek most már a földi percek is. Newton volt az, aki az univerzumot az óramű metaforájával írta le. Európában az óra állandóan ketyeg, ez egy objektív, az embertől független dolog, míg a természeti népek, az általában primitívnek ítélt civilizációk egy-egy feladatban látják az idő múlását, pl. egy rizsfőzésre való idő, azaz kb. fél óra.[8] A 18. századi Chilében például Hiszekegyben mérték az időt. Magyarországon többnyire a Miatyánk volt az időegység.[9] Az 1647-es földrengésről azt mondták, két Hiszekegyig tartott.[10] Lewis Muphord egyenesen azt állítja, hogy az óra a gépek archetípusa, mert ebben a szerkezetben történik meg az a változás, hogy a munka kikerül az ember személyiségi köréből.[11] Az ember mint személy a munkafolyamat perifériájára került. Nem az számít, hogy ki végzi a munkát, hanem hogy egy adott idő alatt végzi. A hagyományos időben a feladat és a megteremtett érték, valamint a művészet összefüggtek. Ezért van az, hogy a görög szó (τέχνη) a technikát és a művészetet is jelenti egyben. Az idő új valósága azzal is összefüggésben volt, hogy a pénz és az áru mennyisége megszaporodott, egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a számszerűség a legfontosabb.[12] Egy síkra kell helyezni a dolgokat, tehát a darabáru és széles körben elfogadott ellenértéke, az egységes pénz, valamint az egységesített idő általánosan elfogadott volta a jövő iránya. Az általánosítás, egységesítés szellemében jelent meg a hétköznapi időmérés jelensége. Ez a mérés egyre kisebb egységeket vett számba. A természet meghatározottságában élő embernek nem volt szüksége arra, hogy rövidebb időszakokat számoljon. Ez a változás különböző mértékben jelent meg a különböző társadalmi körökben. A 17. században még munkanapokban számolták az alkalmazottakkal szemben támasztott követeléseket. A mezőgazdaságban nagyon sokáig használták azt a kifejezést, hogy például egy munka négy jó munkanap egy arató számára. A 19. századra már egyértelműen órában követelnek mindent a munkásoktól. Már a manufaktúrákban egyre világosabb lett, hogy az idő pénzt jelent, és másképp mérendő a munkások és a tulajdonos ideje.
Ennek a folyamatnak a kiindulópontját sokan keresik. Talán a reneszánszban tapinthatjuk ki azt, amikor Shakespeare jól megérezte, hogy „kizökkent az idő”, és ezzel összefüggésben színházzá is vált a világ.
Guy Dubord foglalta össze a legtalálóbban ezt a folyamatot. A következőkben összegezzük gondolatait: „Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a modern termelés uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg. Minden, amit az ember közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott.”[13] Ez a szerző az 1968-as párizsi események egyik szereplője volt, és bár a kor francia szellemének megfelelően nagy hatást gyakorolt rá a marxista filozófia, kevesen fejtették ki ilyen pontosan azt, hogyan változtatta meg a modernitás az emberek időszemléletét. Fogalmi meghatározásai miatt modellként az ő művét használom ahhoz, hogy az időfogalom modernkori átértelmeződéséről beszéljek.
Az új időszemlélet alapját a spektákulum társadalmának nevezi. Ugyanis a modernitás pörgő idejének az alapja egy hasadás, amelyet ő a nézőtér és a színpad közötti hasadásnak nevez. Csak az lesz valóság, ami megjelenik, ami látszik. Mindannak, ami ma a társadalomban történik, az az alapja, hogy a reprezentáció lett fontossá a valóságos és a megélt világ helyett. A modern és az utána jövő, posztmodernnek nevezett korban folyamatosan egyre inkább a film lett a művészetek fő műfaja. A film nem más, mint az idő művészete, hiszen egy adott idő-sűrítményt ad át az alkotás.[14] A film a látszat művészete is, hiszen a szemünk lassúsága miatt látjuk mozogni a filmet. Tarkovszkij a filmművészet kapcsán arról ír, hogy az idővel való modernkori küzdelem alapvető kifejezőeszköze a film, hiszen itt az idő megállításának, újrajátszhatóságának a kérdése merül fel. Jól látta, hogy ez a kérdés alapvetően az erkölcs világába vezet. Csakis az etika területén merülhet fel reálisan az, hogy a már elmúlt, megtett dolgok újra előjönnek és megoldást találnak: „Etikai értelemben visszafordítható az idő… valamely következmény ismeretében minduntalan az okhoz fordulunk – látszólag lelkiismeretünk segítségével visszaforgatjuk az idő kerekét. Morális értelemben fordított viszonyban áll az ok és a következmény, és az ember szinte visszatérhet a múltba.”[15] A létező világ, annak mindenféle kérdése képpé vált. A film magának a modern létezésnek a letéteményese lesz: a spektákulum dolga, hogy láttassa a világot. „A modern társadalom időtakarékossági szenvedélyéből következően – ez a szállítási időtől eltart a levesporig – egy átlagos amerikai 3-6 órát tölt a tévé előtt.” Ez az instant idő, amikor sűrítetten, megemésztve kap ismeretet, az időfogyasztás képzetének lehet birtokosa. Itt, a spektákulum idejében „a néző a forgószínpad közepére láncolva nem tapasztalja az életét, csupán nézi”.[16] Pszeudovallásos minden, ami a mai korban történik, hiszen alapvetően transzcendál, azaz egy nem látható, nem érzékelhető világot tesz láthatóvá, a földre hozza a Paradicsomot tárgyak formájában.
Ennek a folyamatnak az első lépése, hogy izolálja az embereket, nézőkké teszi őket, mindenki csak reprezentálja státuszát, de nincs saját valóságos identitása. Minden ember képvisel valamit: egy munkahelyet, egy hobbivilágot és ezer formát, amelyet éppen leosztott neki a spektákulum. Minél jelentősebb a gazdaság bősége, annál jelentősebb a spektákulum: árubőség, színjátékválasztékok közepette fantomküzdelmeket nézhetnek az „illuzórikus szerepekben élő bamba együttműködők” – fejezi ki Dubord.[17] Ebben a szétszakadozottságban van magánélet, gazdasági élet és politikai élet, ezek mind más-más terekben és időkben zajlanak. Megszületnek az összkomfortos, fogyasztható időtömbök, hitelre is vásárolható wellness hétvégék és nyaralások. Fogyasztható pszeudociklikus szórakozási idők ezek. Ennek az időtömbnek legjelentősebb tagja a már említett film.
Dubord megfigyelése szerint a hatalom mindig is igényli azt, hogy emlékezzenek rá, szeretné, ha maga jelölhetné ki a folytatás útját, ha a „visszafordíthatatlan idő” birtokosa lenne (akár egy-egy dinasztiában, akár a vallásban, akár épületekben). A középkor alkonyán azonban megváltozott a „visszafordíthatatlan idő” fogalmának társadalmi képe. Előtérbe került az az életérzés, hogy mindent magával sodor a halál, és minden a romlásba zuhan, ezért semmi sem biztos.[18] Korábban hovatartozás szerint vált az élet stabillá, a király, a nép közössége adta meg az idő egységét. Aki az adott közösséghez eltéphetetlenül odatartozott, annak volt jövője.[19] Az idő visszafordíthatatlanságát később azonban már nem birtokolja az uralkodó dinasztia. Az újkor hajnalától maguk a dolgok jelentették a stabilitást. Ezzel együtt járt, hogy a kereskedelem hihetetlen expanziója szükségessé tette a világidő közös mérését. Ez a folyamat messze elvezette az európai kultúrát a természeti népektől. Az az életérzés, hogy „ide tartozom, a halhatatlan törzs tagja vagyok”, elmúlt. Helyette ezt mondhatja a mai ember: „ezt birtokolom, ezzel élek, tehát remélem, hogy megmaradok”.
Ahhoz, hogy a tárgyak átvegyék a visszafordíthatatlan idő szerepét szükség volt arra, hogy az egységnyi idő felcserélhető legyen. Az idő is áruvá vált. Kialakult az, amit Dubord pszeudoidőnek, fogyasztható időnek nevez. Az időt itt lényegileg megfosztják minden minőségi elemtől, mennyiség csupán. Látszatértékek még rakódnak rá: lesz munkaidő, szabadidő, hétvége, hétköznap, szabadságok. A ciklikus idő bizonyos maradványai megmaradnak ugyan, de csak másodlagos értékűek: van ugyan nappal és éjszaka, azonban ezeknek sincs nagy jelentőségük, a munka szempontjából át lehet szervezni. A biológiai tényezők másodlagosak. A modern világban minden idő a termelés idejével összefüggésben alakul. Ez a főidő, és minden más idő ehhez képest az elvágyódás tárgya: ez a szabadidőtömb. Ennek az időtömbnek a fogalma összefügg az új személyiségeszménnyel: ebben az ember spontán, kreatív és művészi. Az idő fogalma, amely korábban egyértelműen a közösséghez tartozott, az egyéni élet színterére kerül. A premodern időben a közösség kultúrája bizonyos társadalmi szerepeket, bizonyos életrajzi mintákat „írt elő” s az egyén élete során ezeket valósította meg. A modernitás ezt felbontja, s az életút az egyén konstrukciója, s mint ilyen teljesítménye lesz. Ugyanakkor a modernitásban is megjelenik az egyéni életpálya, de olyan módon, mint egy individuális kronológia. Hármas felosztást kap az élet: gyerekkor, aktív felnőttkor és időskor. Az ember ehhez a „normális” életrajzhoz méri magát. Nincs meg már az a strukturált védettség, amit korábban a közösség adott (például nem az ember pontos kora volt akkor az érdekes, hanem a közösségben betöltött szerepe, amit a kor megadott). A modernitásban az egyén kronológiája jelenti az időt. Egyfelől jelen van a személy jelentőségének perifériára szorulása, hiszen az idő függetlenné lett tőle, másfelől felértékelődése is.
A spektákulum társadalmától elrabolták a valóság megélésének lehetőségét, az időt. Még az előttünk álló jövő képzete is kifordult önmagából.[20] „A biztosítótársaságok bűnös gondatlanságnak mutatják, ha nem ellentételezi valaki a halálából eredő veszteséget.”[21] Egyáltalán a halál sokkal alapvetőbben véget jelent, mint korábban. Mivel az egyéni élet kronológiája lett az idő mértéke, az ember a teljes véget éli meg például az öregségben, vagy ha élete vagy munkássága megszakad. Legitimitását veszti az, aki kiesik az élet menetéből. Alig van más, mint a puszta jelen, amely pedig nagyon illékony.[22] Könnyű meghúzni a vonalat az 1675-ben alapított Greenwichnek, az akkori világhatalom specializálódott csillagvizsgálójának megadott ideje és a globális időrács között. 1884 óta egységesen mérik a világidőt. Mára odajutottunk, hogy úgy mérjük az időt, mintha az egyetlen számjegy lenne.
Szinte egy időben Dubord-ral Magyarországon Hamvas Béla a következőket írja: „…az ember hajszája, mint akit a kígyó mart meg, reménytelen. Akármennyit és akármit fal fel, üres marad, és minden tette tantaluszi értelmetlenségben elenyészik. Nincs számára béke…, amit elér, csak látszat. A valóságot nem éri el soha. Nem tud megállni. … Nincs türelme, nincs szemérme ahhoz, hogy megvárja, míg részét kiosztják.”[23] Ugyanaz az életérzés. Míg a francia szerző a homogenizált időnek egy marxista-féle magyarázatát adja, a magyar világban a keleti misztikából merítve olvassuk ugyanazt. A két gondolkodó egészen más helyzetben, de ugyanarról az időérzékelés-defektusról ír: nincs megállás, szaladni kell az idővel, mert birtokolni kell az egész világot, mert minden részekre van szabdalva, és a modernitásban valami megmagyarázhatatlan, kvázivallásos futásban vesz részt minden ember a modernitásban.
Az idő pénz[24] – ebben a szólásban lehet a legtökéletesebben összefoglalni mindazt, ami az időfelfogással az elmúlt néhány száz év alatt történt. A pénz azt az eszközt jelenti, amivel az értékeket egalizálni kell. Minél szélesebb körben legyen elfogadott a kötött értékmérőeszköz! Ez történt az idővel is: széles körben ugyanazt és ugyanúgy számoljuk életünk múlásában, egalizáltuk az időt a pénz mintájára. S mindez a protestáns Angliában történt.[25] E. Thompson a Crowley Vasművek vezetőjének törvénykönyvét idézi: „néhányan úgy vélik, hogy joguk van a napot lopni, gondolván, hogy a szükségesnél kevesebb idő alatt képesek és készek annyit végezni, mint mások.”[26] Az akkori nevelési iratok tele vannak ezzel az érveléssel: ha egyszer az iskola kapuja becsukódott a diák mögött, a kötött idő világába érkezett meg. „Az iskolaigazgató újra csenget… majd kezének egyetlen mozdulatára az egész iskola egyszerre emelkedik fel ültőhelyéből, a második mozdulatra a diákok megfordulnak, a harmadikra lassan és csendben arra a helyre vonulnak, amely a lecke felmondására kijelöltetett.”[27] „Ha a léhűtő ahelyett, hogy munkára használná, kabátja alá rejti a kezét, csavargással tölti az idejét, ha lustasággal sorvasztja testét és tunyasággal tompítja szellemét – akkor a szegénységen kívül egyéb jutalmat ne várjon.”[28] „Az időtakarékosság sulykolása volt az iskolák fő dolga…”[29]
Gazdag variációkat olvashatunk itt az idő – megváltás metafora témájára: „…úgy használd föl (életed) minden percét, mint a legdrágább kincset, mindenkor töltsd ki úgy, ahogy kötelességeid parancsolják.” „Gondoljátok csak el, hogy az Idő megváltása minő nyereséggel jár, ha egy ember a kereskedéssel… vagy bármely más pénzkereső foglalatossággal nagy vagyonra tett szert, azt mondjuk, hogy a saját idejéből húzott hasznot … az örökkévalóság nagy súlya az élet rövid és gyenge cérnaszálán függ … a mi munkás napunk ma van. …(Itt van) a tevékenység ideje… mily kemény fémből van azoknak a szíve, akik elfecsérlik azt az időt, mely lelkük megmentésére nekik adatott.”[30] John Wesley is hangsúlyozza beszédeiben, mennyire fontos az idővel való gazdálkodás. Gondolataiban egyszerre megjelenik a földi élet végessége mint figyelmeztetés és a praktikus szempont.[31] Hannah More 1830-ban egyenesen ezt írja: „Amikor szombat este behívom munkásaimat, hogy kifizessem bérüket, gyakran eszembe jut az elszámolásnak egy nagyobb és jelentősebb napja.”[32] Az idő-pénz metafora már győzött mindenfajta más megfontolás fölött. A tapasztalat azt mutatta, hogy a munkások is jobbnak látták elfogadni ezt a rendszert, és most már a szabadidőért, az órákért és kifizetésekért küzdöttek csupán. Ezen az úton vált az idő az egyén kronológiájává, egy individuum perceivé. A születésnap, az egyéni élet állommásai lettek főünnepekké.[33] Ez a folyamat pedig szükségképpen vezetett egy újabb széttöredezettséghez, miután már nem a közösséghez tartozás adta meg az időbeni folyamatosságot, hanem az egyéni életmenet, ez az individuális kronológia is szétesett. A posztmodern korban már ez az életút sem standardizálódott: a család már nem ennek a folyamatnak a hordozója, hiszen bármikor bárki elválhat, újraházasodhat vagy szülhet öregségére. A munkahely, a pénzidő világa sem jelent már biztos ívet, és az emberi lét helyszíne sem standard, hiszen ott vannak az expetek, akiknek létformájukká vált az utazás. A mai társadalom kettőssége, hogy egyrészt az életrajzi szabály elvben megmaradt, az egyéni életút a fókusza minden értéknek, másfelől azonban a szabvány megtagadása is általánossá lett.[34]
Mégis akadnak pontok, ahol valamiféle érintetlenségben ott él ma is a feladatorientált idő. Ezt összefogó fogalommal otthonnak nevezhetjük.[35] A háztartás lehet az a pontja még a mai életnek is, amely elsősorban nem óramű szerint működik. Thompson megállapítása szerint a háziasszony az utolsó sziget, aki nem az óra rendje szerint „jár”.[36] A szoptatós anya időérzékelése nem működhet a gazdasági pénzidő szerint– bár erre is történtek kísérletek. A családban, a nevelésben szükségszerűen kialakulnak időszigetek. Tim Ingold megállapítja: annak ellenére, hogy a főáram valóban az, hogy a társadalom minden értéke a pénzidő alá illeszkedik, mégis fel lehet ismerni egy másik irányt is: a gépek mellett kialakult a készségek csökkenthetetlenségének a törvénye. Példának a vasutasok világát említi, ahova visszaszivárgott a feladatorientált idő.[37] Az embert – úgy tűnik– nem lehetett teljesen óraművé tenni. Az emberi lét mélyét nem tudják elérni ezek a műszerek.
Más pontokon is kicsúszik az időmérés valósága mögül egy másik, mérhetetlen világ: nem minden időegységet értékel egyformán a mai felfogás. A perceket, órákat, napokat körülbelül egységesen mérik mindenütt. Ebben a percben szinte pontosan meg tudom mondani, hogy a világ mely táján hány óra hány perc van. De minél nagyobb időegységekre gondolunk, annál kevésbé éri el az egységesítési szemlélet az adott helyszínt. A hónapokat másként számolják, az éveket meg egészen eltérően adják meg a világ különféle pontjain. A nagy időtávok, az ünnepek erősen kötődnek vallásokhoz, országokhoz, és a konzumvilág számára nehezen elérhetőek.[38]
Ezeknek az időszigeteknek a létezésén lehet vitatkozni. Annyi bizonyos, hogy amennyiben az istentisztelet nem tud ilyen menekülési hellyé válni, amennyiben a modern-posztmodern időfogalomból nem tud kilépni, semmiféle relevanciája nincsen. Liturgiáról nem lehet beszélni sem az idő – pénz metaforában, sem az idő–fogyasztás képben. Az istentisztelet minősítetten más idő, minősítetten az a hely, ahol nem létezik a munkaidő. Mégis az istentisztelet nem egyéni, szubjektív pihenőidő, hiszen a liturgia lényege szerint egy nagy közösségbe tagol. Nincs értelme liturgiáról beszélni akkor, ha arról van szó csupán, hogy néhány ember az adott pillanatban tesz valamit. Ha nem kötődik egy istentisztelet sem a többi közösséghez, sem az ősökhöz, hanem csupán a pillanat intuíciójára bízza magát, akkor az nem liturgia a szó valódi értelmében. A liturgia mindenképpen a múltból és a közösségből merítkezik: ez nem pénzidő, ahol a kronológia valamiféle megfogható értékben fejeződik ki, és nem is individuális idő, amelyben az egyén, a szubjektum a munka során elfojtott egyéniségét éli ki öntudatlan fogyasztóvá válva. A pszeudoidő fogalmának a lényege, hogy az emberi idő szétszaggatva él a társadalomban, és nem lehet az ember önmaga sem a munkában, sem a magánéletben, mert az egyikben szinte áruvá válik, a másikban pedig az egyikből eredő erős szomjúsága fejeződik ki, és észrevétlenül is álszerepekbe kerülve fogyasztói mentalitást ölt. Nemcsak az élete munkával töltött részében lesz a fogyasztói gépezet része mint termelő egység, hanem a másikban is, ahol elfogyasztja az előző egységben megtermelt javakat. Ha az egyház a szabadidős tevékenység része lesz, és az istentisztelet szórakoztatássá, a modernitás ízlésvilágának megfelelő kikapcsolódássá lesz, óhatatlanul maga is a fogyasztó gépezet részévé válik. Ha nem válik a gépezet részévé, nem kínál elég izgalmas kikapcsolódást, akkor pedig kiürül a templom. Csak akkor beszélhetünk istentiszteletről, ha a gyülekezet a pszeudo-időgépezetből szeretne kilépni, és időszigetként értelmezi liturgiáját azaz, valami lényegileg mást ad, mint amit bárhol máshol kínálnak.
Felmérésünkből az derül ki, hogy a lelkészek és gyülekezeteik nem érzékelik ezt az egyházi identitásunkat sorsszerűen eldöntő alternatívát. 1968-ban is és 2012-ben is a gyülekezetek nagymértékben az időhöz, buszokhoz, figyelemhez, emberi adottságokhoz kötődésében értelmezik magukat, és nem is tudják, mekkora jelentősége van ennek az önértelmezésnek. A liturgiai kérdésekben újból és újból a praktikus kérdések lesznek a fő szempontok: mikor alkalmas az idő, milyen a közlekedés, mekkora türelmük van, hideg van-e vagy meleg stb. Ez az út, ez a gondolkodás megítélésünk szerint vagy arra van utalva, hogy más fogyasztást kínálókkal szemben lemaradjon, és eltűnjék a piacon, vagy pedig egyre jobb minőséget produkálva egyházi szórakoztató iparággá alakuljon.
9.2. Az idő felfogásának útjai
Miközben a világ az egységesítés felé halad, és az időt mindenütt ugyanúgy számolják, a fizika tudományának világa másik irányba tesz fel kérdéseket: az einsteini rendszerszemléletű időfelfogás lett elfogadott. Csak a newtoni mechanika körén belül haladva igaz, hogy az út, a sebesség, a mozgás összefüggésében az észlelő szubjektuma mérvadó abban, amit tapasztal, és az időt mindenki egyformának érzékeli. Valójában az idő sem tartozik az abszolút fogalmak közé.[39] Miközben a konzumvilág óriási tempót diktál, elhiteti azt, hogy valami felé rohanunk, és az idő egy szinte tárgyiasult, elveszíthető valami, aközben a gondolkodás történetében egyre inkább a viszonylagos idő meghatározás felé hajlottak a filozófusok. „Az idő természetét firtató hosszas filozófiai vita középpontjában két szélsőségesen ellentétes álláspont állt – s áll talán még ma is. Egyfelől az az elképzelés, hogy az idő a teremtés objektív adottsága. Az idő – vélték e nézet képviselői – létmódját tekintve nem különbözik a természet tárgyaitól, attól eltekintve, hogy nem észlelhető. Talán Newton volt ennek az objektivista, már a legújabb kor kezdetén háttérbe szorult elképzelésnek a legkiemelkedőbb képviselője. A szemben álló táborban az az elképzelés uralkodott, hogy az idő az események egyfajta együttlátása, alapja az emberi tudat, illetve az emberi szellem vagy ész sajátos természete. Már Descartes is erre az elképzelésre hajlott, legmértékadóbb kifejeződésére pedig Kant filozófiájában lelt.”[40] Ezt a kérdést egyszerűen lefordítva így tehetnénk fel: az óra mutatójának állása azonos-e az idővel? Az óramutató egy szimbólum, amelyik egy adott társadalmi konvenció számára rejt üzeneteket. Valaki meglátja az órát, és szaladni kezd, de a másik embert semmiféle cselekvésre nem ösztönzik ezek a jelek. A kérdés, hogy az órának ez a szimbólum mivolta elválasztható-e fizikai jellegétől? Objektív vagy szubjektív valóság az idő? Éppen az idő fogalma mutatja meg tökéletesen az efféle kérdésekre a választ: a szimbólumok valóságot is teremtenek. Ezért éli meg a modern ember úgy, hogy az emberi természet sajátja az a belső hang, amely állandóan az időre kérdez rá. Ezt nevezi Norbert Elias ötödik dimenziónak. Az ember a valóságot úgy érzékeli, hogy az térben és időben zajlik. Mintha egy csigalépcsőn haladnánk, amelynek van kiterjedése is, de halad is. A lépcső legtetején lenézünk arra az útra, amelyet megtettünk, ez az ötödik dimenzió. „A megfigyelő látóterébe a négydimenziós történéssel együtt az ötödik dimenzió is belekerül, azaz az emberek, akik a történést időben és térben észlelik és dolgozzák fel… megfigyelőként látják magukat. A négydimenziós jelleg szimbólummá válik,… jelenlevőnek fognak fel valamit, ami egymás után történik.”[41] Előzőleg az idő mint természeti adottság volt jelen, képletesen felmentek a csigalépcsőn. Most egyetemes szimbólummá lesz, mert az ember bekerül a látótérbe, megjelenik mint észlelő, aki látja az előző négydimenziós világot. Az észlelő ember fontossága jelenik meg Durkheim gondolatában: „Ítéletalkotásunk hátterében bizonyos számú alapvető idea áll, amelyek egész szellemi életünket uralják. Ezek azok, amelyeket a filozófusok Arisztotelész óta az emberi megértés kategóriáinak neveznek… a gondolkodás láthatólag nem képes megszabadulni tőlük… márpedig amikor primitív vallási hiedelmeket módszeresen elemzünk, a fő kategóriákra természetes módon bukkanunk… A vallásos képzetek – kollektív képzetek… Nem tudjuk az időt elképzelni másként, minthogy elkülönítjük pillanatait… ezek nélkülözhetetlen viszonyítási pontok, a társadalmi életből vétetnek. A napokra, hetekre, hónapokra, évekre való tagolás megfelel a rítusok, ünnepek, és nyilvános szertartások periodikus ismétlődésének. A naptár a közös cselekedetek ritmusát fejezi ki, s ugyanakkor funkciója is az, hogy azok szabályszerűségét biztosítsa,… amit az idő kategóriája kifejez, az az idő, amelyet az adott csoport társadalmi időként ismer.”[42]
Az antropológusok között is vannak, akik Durkheimmel szemben az „objektivista” vonalba tartoznak. Marc Bloch Durkheimmel szemben azt állítja, hogy a megismerés nem csupán társadalmilag meghatározott valóság. Nem igaz az, hogy a különböző társadalmak végtelen variációjú időfogalmat hozhatnak létre.[43] Valójában összesen két időfogalom áll rendelkezésünkre: „egyfelől olyan fogalmak, amelyek hasonlóak a mi mindennapos lineáris időfelfogásunkhoz, másfelől pedig egy statikus időfogalom, amelyet gyakran ciklikusként emlegetnek.”[44] Idézi még Wittgenstein érvét: ha az oroszlánokkal tudna beszélgetni az ember, akkor sem értené meg őket. Ez azt jelenti, hogy csak olyan emberek között lehetséges a kommunikáció, így az időfogalom szerint való élés is, akik alapvetően hasonló eszmerendszer szerint élnek. Minden beszélőnek alapszinten ugyanazon a módon kell felfognia az időt. Marc Bloch arra a következtetésre jut, hogy azokban a kultúrákban, ahol számunkra nagyon eltérő időfelfogással találkozunk, mint például Geertz a Bali szigeteken, aki azt állította, hogy a mozdulatlan jelenben élnek,[45] az emberek valójában egy speciális, kettős kommunikációt gyakorolnak. Jelen van a rituális kommunikáció, ebből a szempontból hiányzik az időtartam képzete, de jelen van a hivatalos kommunikáció is. Tehát két naptárat használnak egyszerre. Az idő megismerése is kettős. „Létezik egy univerzális időfogalmakon és megismerésen alapuló rendszer, amelyet a hétköznapi kommunikációban használnak, ezt a termelőtevékenység szervezésére használják, másfelől egy kultúraspecifikus osztályozási rendszer.”[46]
Az időfelfogásunk tehát nem esetleges. Akármilyen szimbólumot, bármilyen kommunikációs rendszert nem lehet időérzékelésünk leírására létrehoznunk. A társadalmi konszenzustól az univerzális időmegértési alapstruktúráig számos hatás befolyásolja azt, ahogyan észleljük az időt. Az ember képes arra is, hogy egyszerre több ilyen időstruktúrában benne éljen. Az istentisztelet és a hétköznapi élet, a liturgia világa és a munka két merőben különböző időstruktúra.
[1] Vö.: Kósa László, 2011.155kk: „A középkori vallásosságtól és a történeti egyházaktól való távolodást hosszú történeti folyamatnak kell tekintenünk: amelynek vannak mérsékeltebb szakaszai, sőt olyan időszakai is, amikor a valláshoz való vonzódás megerősödik. … A vallás iránti közömbösség terjedésének tüneteit az egyház legbelső körében, a papság soraiban is tapasztalni lehetett…” (155.169.)
[2] További példák: „A busz 11 óra 3 perckor megy, tehát addig be kell fejezni az istentiszteletet, még úrvacsoraosztásnál is.” (71) „A gyülekezet tagjai különböző helyekről jönnek, és az istentiszteletet pontosan kell befejezni, mert mennek a buszok.” (286), (110) A sietés nemcsak a hívek számára fontos, hanem a lelkészeknek is, ha más helyeken is tartanak istentiszteletet, (pl. A 394-es és 2-es gyülekezetben azt mondták, hogy legfeljebb 45 perc lehet az istentisztelet a szórványok miatt). „Azért írom le az imádságot is, hogy tudjam, mennyi ideig tart.” (76) Hasonló a helyzet a felállás-leülés kérdésével: „Ha sok az idős ember, vagy nagy a hőség, akkor nem állnak fel az imádságnál” (65) „Padfűtés van. Ezért amikor már hidegebb az idő, végig ülnek az istentiszteleten, hogy ne hűljön ki a helyük, akkor állnak fel ismét, amikor működik a fűtés.” (103)
[3] Részlet a Magyarországi Református Egyház és a Magyar Köztársaság Kormánya közötti megállapodásból: „Felek attól a meggyőződéstől vezéreltetve, hogy a Kormány és a Református Egyház közötti viszony alapelveinek megerősítése szükséges, továbbá annak érdekében, hogy rögzítsék azokat a kormányzati és egyházi feladatokat, amelyek a Felek együttműködését meghatározzák, megállapodást kötnek egymással. Jelen megállapodás kitér a Református Egyház hitéleti, közszolgálati és közéleti tevékenységének állam általi anyagi támogatásával összefüggő kérdésekre, valamint azokra a garanciákra, melyek a jogok és kötelezettségek jóhiszemű gyakorlását hivatottak elősegíteni.” (A Kormány 1057/1999. (V. 26.) Korm. határozata)
[4] 1240-ből való az a tervrajz, amelyet Villard de Honnecourt építész rajzolt le egy ütős óráról. Ez az első európai adat a mechanikus órák születéséről. 1253-ból való a legrégebbi toronyóra, melyet a chartres-i székesegyházba helyeztek ki. (Horváth Árpád, 1982.16.)
[5] Thompson, Edward P., 1990.63.
[6] Ingold, Tim, 1990.191.
[7] Chaucer, Geofrey, 1987. Canterbury mesék (ford. Fodor András), Európa, Budapest, 512.
[8] Madagaszkárról írja ezt a példát Martin Nilson 1920-ban idézi Ingold, Tim, 2000.24.: „A kabilok semmit sem tudnak a szabványosított mérhető tárgyiasult időtartamról, mely a modern városi emberek életét irányítja. A szubjektív idő szakaszai nem egyenlők és nem egységesek. Az idő múlásának folyamatos áramlásában a hatékony változási pontok minőségbeli apró eltérések a felszínen érzékelhetők… az idő szigeteit, melyet ezek a határkövek jelölnek ki, nem úgy fogják fel, mint egy folyamatos vonal szakaszait, hanem mint egy önmagába zárt egységet.”
[9] Vö. Fónagy Zoltán, 2001.Az életritmus változása, in: História 2001./2.sz.: „A keresztény kultúrkörben a rövidebb időtartamokat leggyakrabban valamelyik közismert vallásos szöveg elmondásához szükséges idővel érzékeltették: egy miatyánknyi, egy hiszekegynyi, egy üdvözlégynyi időt emlegettek. Az alapvető élelmiszerek elkészítéséhez szükséges idő is kézenfekvő és viszonylag egységes viszonyítási alap volt sok civilizációban. A magyar paraszt »tyúkmonysültig« tartó időt emlegetett, amíg megsül egy tojás”
[10] Thompson, Edward P., 1990.63.
[11] Munphord, Lewis, 1967. The Myth of the Machine, Harcourt, Brace Jovanovich, New York: idézi: Ingold, Tim, 2000. Munka, idő, ipar 191.
[12] Vö.: Burke, Peter, 1999. Az olasz reneszánsz, (ford. Bérczes Tibor) Osiris, Budapest
[13] Dubord, Guy, 2006. 9.
[14] Tarkovszkij, Andrej, 2002.54.
[15] Tarkovszkij, Andrej, 2002. 45.
[16] Dubord, Guy, 2006. 45.
[17] Dubord, Guy, 2006. 35.
[18] Kicsiny Balázs részletesen elemzi ezeket a korabeli festményeket, értekezésének címe: Óramotívum és eszkatológia, a mérhető és mérhetetlen ábrázolása (pl. Alfred Dürer: Melancholia című alkotása). (www.mke.hu/res/tezisek_kicsiny.doc, megtekintve 2012. 12. 12-én.) Vö.: Huizinga, Johan, 1996. A középkor alkonya, Európa, Budapest
[19] Elias, Norbert, 1990. 186.
[20] Jean-Claude Carriere összehasonlítja a számítógépes krachtól való félelmet az apokalipszistől való rettegéssel. Carriere, Jean-Claud, 1999. 24.
[21] Dubord, Guy, 2006. 80.
[22] Carriere, Jean-Claude, 1999. 149.
[23] Hamvas Béla, 1950. 347.
[24] Franklin, Benjamin szava járása volt. In: Advice to a Young Tradesman, Written by an Old One (1748) „As you have desired it of me, I write the following hints, which have been of service to me, and may, if observed, be so to you. Remember, that time is money. He that can earn ten shillings a day by his labor, and goes abroad, or sits idle, one half of that day, though he spends but six pence during his diversion or idleness, ought not to reckon that the only expense; he has really spent, or rather thrown away, five shillings besides.” (http://www.angelfire.com/biz3/eserve/ayt.html – megtekintve 2013. november 22-én.)
[25] Vö.: Weber, Max, 1995. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Cserépfalvi, Budapest
[26] Ingold, Tim, 2000.206., Vö.: Thompson, Edward P., 1990. 99.
[27] Az 1700-as évek közepén Wiliam Turner tiszteltes, a Raikes iskoláit ajánlja, ahol pontosságra és rendszerességre tanítják a gyerekeket. E. P. Thompson, 1990. 98.
[28] J. Clayton tiszteletes írása 1755-ből, idézi Thompson, Edward P., 1990. 99.
[29] A Christian Directory nevű kiadványban 1673-ban ezt olvassuk: „A bölcs és tapasztalt keresztyénnek oly rendet kell teremtenie dolgai között, hogy minden közönséges kötelme tudja a helyét, s mind, akárcsak valamely óra vagy más gépezet részei, kapcsolódjon egymáshoz s a megfelelő helyen működjön” Thompson, Edward P., 1990.101.
[30] Ingold, Tim, 2000.206. Vö.: Thompson, Edward P., 1990. 1990. 102.
[31] 1786-os műve: A korai kelés kötelessége és előnyei, Jones Wesley: The Duty and advantage of early rising: „Ha túl sokáig párlódik a meleg dunyhák közt, a hús szinte szétfő…” Thompson, Edward, P.,1990.104.
[32] H. More: Works, London, 1930. II.42. idézi: P. Thompson 1990.104.
[33]Vö.: Bausinger, Hermann, 1989. Párhuzamos különidejűségek, a néprajztól az empirikus kultúratudományig, in: Ethnographia 1989/ 1–4. 24–37.
[34] Ingold, Tim, 2000.206.
[35] Ingold, Tim, 2000.207.
[36] Ingold, Tim, 2000. 206.
[37] L.S. Kemnetzer a 60-as években mozdonyvezető volt, tapasztalatai alapján írta meg tanulmányát 1977-ben: Another view of Time and Railroader – Anthropological Quarterly 5.25 –29.
(http://www.jstor.org/discover/10.2307/3317384?uid=3738216&uid=2&uid=4&sid=21102977684551- megtekintve 2013. november 22-én.)
[38] Lakoff, G. – Johnson, M: Metaphors We live by 1980. Chicago, University of Chicago – idézi Ingold, Tim, 2000.207.
[39] A Hawking–Hartle-féle kozmológiai modell pedig egyenesen azt állítja, túlmenve Einstein relativitás elméletén, hogy az emberi élet számára kozmikus környezetet nyújtó Föld, Naprendszer, Tejút, a „látható” kozmosz mérhető, és az emberi életben is jelenlévő idejét – az idő mindennapi mértékének és a fizikai hagyománynak megfelelően – valós számok írják le. Ezzel szemben a metastruktúra időbeli aspektusát képzetes számok jelölik, amelyet a „mi időnkkel” szemben „képzetes időnek” nevez. (Stephen W. Hawking, 2003.)
[40] Elias, Norbert, 1990.16.
[41] Elias, Norbert, 1990.17.
[42] Durkheim, Emile 2000. 349.
[43] Bloch, Marc, 1990.121.
[44] Bloch, Marc, 1990. 122.
[45] Bloch, Marc, 1990. 125. – Geertz, Clifford, 1973: Person, Time and Conduct in Bali: The interpretation of Culture, Basic Books, New York
[46] Bloch, Marc, 1990. 125.