1. Az 1931-ben bevezetett ágenda[1]

A türelmi rendelet után a magyar reformátusság egyre jobban érezte az egységes liturgia megalkotásának szükségességét. Kármán Józsefet említsük példaként, aki Dunántúlon jelentetett meg ágendát.[2] Műve bevezetőjében összegzi az addigi ágendák tanulságát, elmondja, hogy mennyire szükség volna az egységre, hogy művét ezzel a céllal készíti, de azt is leírja, hogy ő egyik ágendához sem ragaszkodik. Ebben a liturgiai kezdeményezésben már megmutatkozik az a vissza-visszatérő gond, hogy az egységesítés nevében a variációk sokasodnak csupán. Tiszántúlon 1789-ben újra foglalkoztak az egyetemes ágendával, Héczei Dánielt bízták meg kidolgozásával, de ez a munka sem érte el a kitűzött célt. Az 1790-es budai zsinaton hoztak ugyan határozatokat, többek között az egyetemes liturgiára nézve is, de királyi jóváhagyást nem kaptak a zsinatra. Így hiába került napirendre az ágenda kérdése, valójában a későbbiekben nem fordítottak rá gondot. 1810-ben Pesten tartottak konferenciát, melyen annyit tettek, hogy felszólították az egyes egyházkerületeket, végezzék el az előmunkálatokat az egységes liturgiára nézve. Közben az egyetemes ágenda helyett megint csak egyéni ágendák jelentek meg: Árgyán János, Veszprém 1835, Vámosi Pap István, 1840, Fördös Lajos 1847.

Ebben a korszakban és még utána is sokáig a liturgiát úgy fogták fel, mint ami a tanítói istentiszteletnek ad keretet. Szabadon elhagyható elemmé vált minden. Fördös Lajos például nem támogatja az úrvacsorai kérdéseket.[3] A Dunamelléki Egyházkerület tudta, hogy hiába várja az egységes liturgiát. Ezért kiadta 1847-ben a Göböl Gáspár által szerkesztett ágendát. Tiszáninnen Kun Bertalan püspök vezetésével külföldi liturgiákat akarnak beszerezni, és 1887-ben a közgyűlés elé terjesztik javaslatukat. Azonban a konventre tartozó ügyekben kénytelenek várni. „Az egyházkerületek többé–kevésbé erőtlen összefoglalások voltak” – írja joggal Ravasz László[4] az 1927-ben kiadott ágenda előszavában.

Többször elvi határozat született a konventi üléseken arról, hogy szükség van az egységes liturgiára. 1903-ban a konventi ülés 7. számú határozatában felhívta a kerületeket arra, hogy nyilatkozzanak, mit gondolnak a liturgia egységesítésével kapcsolatosan. E nyilatkozatok alapján a következő ülésen, 1904-ben a konvent megállapította az egységes liturgia alapelveit: Alaki szempontból teljesen, tartalmi szempontból csak részlegesen kell egységesíteni. Fontos szempontként szögezték le a történelmi elvet.[5] „Az egyházközségek különleges szokásai megszüntetendők.” – olvassuk a jegyzőkönyvben.[6] Létrehoztak egy liturgiai bizottságot, melynek vezetője: Baksay Sándor lett. Összegyűjtötték a meglévő liturgiákat, hiszen területenként meglehetősen nagy eltérések voltak a szokásokban. Dunántúlon például a lelkész általában csak a lekció előtt ment fel a szószékre, míg az ország más részein elejétől fogva fent volt a prédikátor. Sok helyen nem volt lekció egy, a racionalizmus korából örökölt elgondolás szerint: csak olyan Ige hangozzék el, amit meg is magyaráznak. De számos lényeges különbség is volt az egyes területeken a szokások között.

1905-ben a bizottság a konvent elé terjesztette a bizottság javaslatát a liturgia egységesítésére nézve. Elhatározták, hogy nem mint törvényjavaslatot, hanem mint országos egyházi szabályrendeletet javasolják elfogadásra majd a liturgiás könyvet az országos Zsinat számára.[7] 1907-ben megbízták Novák Lajos sárospataki teológiai tanárt a rendtartás kidolgozásával. Ő prédikátor, szónok volt, nagyon keveset publikált. Mint a liturgiai reform nagy egyénisége, jobbára a Sárospataki Lapokban megjelent írásokból alkothatunk csupán képet egyéniségéről. 1903. november 30-án megjelent vezércikkének címe: Az egységes liturgia.[8] Idézi az egyetemes konvent 1902. évi tavaszi ülésének jegyzőkönyvét (36.2.3): „Az istentisztelet rendjének, az egységes liturgiának megállapítására nézve zsinatunk eleget tesz, midőn minden az egyházi életünkben előforduló szertartás rendjét a főbb vonásokban s a lényegben megállapítja.” Indulatos cikkében azt állítja, hogy „addig-addig emlegették” a liturgiai reform szükségességét, amíg az mindenki vágya is lett. Kéri a konventet, ne hamarkodja el az egységes liturgia ügyét, és semmiképpen ne tűzzék azt napirendre a következő ülésen. Idézi a konventi határozatot (1902.36.II.3.): „Az istentisztelet alakjának és rendjének lényeges vonásokban (való) megállapítása a törvényhozás jogkörébe tartozik, de egyúttal ki is bővíti már ezt a pontot, amidőn nem csupán az istentiszteletnek, hanem minden szertartásnak a rendjét akarja megállapítani. Sőt még tovább megy a konvent mondván: kiterjeszti figyelmét a zsinat az egyházi dignitáriusok beiktatásának módjára… itt tehát már odáig megy a konvent, hogy nem elégszik meg az istentiszteletek alakjának és rendjének lényeges vonásokban való megállapításával, hanem szükségesnek tartja egyes szertartásokra nézve a módnak, sőt már az anyagnak (eskü) megállapítását is. Íme, a hivatalos világos törekvés az egységes liturgiának egész terjedelemben való megvalósítására!… És mégis a konvent »tizes bizottsága«[9] mintha tájékozatlanul állana ezzel a programmal szemben! Azokból a felszólításokból legalább, amelyeket a bizottság előadója hozzám intézett: … alapvető munkára van szükségünk – úgymond az előadó. Nem részletekig kidolgozott s a liturgoszt egészen le és megkötő formára, hanem arra a keretre, melybe a liturgosz egyéniségével, a helyi szokás, a történeti múlt is beilleszkedhetik. Tisztelettel jelentettem az előadónak, hogy ez nem egységes liturgia; így, amint a közóhajt, a közakaratot ideértve a konvent fentebbi programját is, ő tolmácsolja: az egységes liturgia meg nem valósítható. Még javaslatot se lehet kidolgozni róla. Nincs megérve ez az ügy a kodifikációra, megérlelésére idő sincs már: ne vegyék fel ezt az ügyet a zsinat első ülésszakára… s hogy a nagy feladattal, mint egy kérdőjellel állunk szemben, annak oka nem az előadó, nem a tizes bizottság, nem a konvent, annak mi magunk vagyunk az okai. Mi az országos egyház, általában; különösen mégis azok a tényezők, akik az egységes liturgia szükségességét… jelszóvá tették, de a szó jelentéséről, tartalmáról felvilágosodást nem adtak; legközelebbről pedig mi, tollforgató papok és tanárok, akik fel nem használtuk a sajtót a közvéleménynek legalább nagyjában való kialakítására. Pedig enélkül a törvényhozásnak sem tanácsos a kodifikációba belemenni, mert munkája vagy tapogatódzás, vagy önkényeskedés lesz… Vessünk számot a történelem tanulságaival! Liturgiát teremteni csak a gyökeres átalakulások idejében, csak az átalakítóknak lehetett, azután már ahol hozzányúltak, csak tatarozgatták a már meglevőt. De ez az utóbbi munka sokkal nehezebb az előbbinél. A változtatásokat, az egységesítéseket külföldön is évtizedek lassú és mély munkálkodása előzte meg, a sajtóban is, a tanácstermekben is. Hol és mikor ment ez végbe nálunk?”

Istentiszteleti rendtartás című írásában a következő rendet javasolta:

 

  1. fohász
  2. felálló ének
  3. közgyónás
  4. főének
  5. magasztalás
  6. ének
  7. prédikáció
  8. ének
  9. hálaadás
  10. ének
  11. apostoli intelem, könyörgés, Mi Atyánk
  12. papi áldás
  13. adakozásra felhívás és hirdetés
  14. éneklés

Fontosnak tartotta, hogy a 11–13. pontokat az úrasztalánál végezze a lelkész.

Az úrvacsorára ezt a javaslatot tette:

  1. fohász
  2. szertartási beszéd
  3. közgyónás három kérdésben
  4. bűnbocsánat hirdetés
  5. ének
  6. szereztetési igék, a jegyek megáldása
  7. kommunió, utána a lelkész úrvacsorázása
  8. rövid beszéd, majd hálaadó ima
  9. Miatyánk, áldás
  10. ének

Nánássy Lajos azt írja, hogy „dacára annak, hogy a vasárnapi szertartásra vonatkozólag az arányos beosztás mellett az énekszámok gyarapításán kívül csupán csak egy új alkotórész található, ti. a gyónó imádság, ami a református liturgiában szinte nélkülözhetetlen, a legutóbbi zsinat nem fogadta el a módosítást, mivel a közvélemény még nem volt teljesen megérve az új liturgia használatba vételére.”[10]

Azonban a zsinat a napirendről nem vehette le ezt a kérdést. 1908. március 1-jei határidővel pályázatot írtak ki az ágendáskönyv anyagának összeállítására. A pályázati kiírás szerint olyan ágendarészeket várnak, melyek a megállapított szempontrendszerbe beleilleszkednek. Ma már nehéz megértenünk, miből gondolták azt, hogy pályázati módon a legkülönfélébb írók tollából egy egységes ágenda fog összeállni. A terv önmagában hordta halálát. Kevés pályamunka érkezett be, ezért meghosszabbították a beadási határidőt 1909 márciusáig. Mégis csupán 15 új küldemény érkezett, így összesen 39 darab, 13 írótól.

1909-ben, az áprilisi konventi ülésen felállítottak egy bírálóbizottságot, az ő hivataluk a beérkezett pályaművek elbírálása mellett az lett volna, hogy a kötött részekre nézve javaslatot tegyenek a liturgiai bizottság útján a konvent 1910. évi ülésére. A bizottság tagjai voltak: Czike Lajos, Széll Kálmán, Novák Lajos, Nagy Károly.

  1. április 15-én a liturgiai bizottság „fájdalommal tudomásul veszi, az ágendáskönyv pályázata sikerre nem vezetett”.[11] Létrehoztak egy liturgiai albizottságot, amelynek Ravasz László is tagjává lett. Az 1911-es konventi ülés elé terjesztettek egy részletes javaslatot. Ebben többek között azt is kérik, hogy írjanak össze olyan külföldi és magyar ágendadarabokat, amelyeket majd felvesznek az új ágendáskönyvbe.[12]
  2. május 21-én ülésezett a konvent, és elfogadta a liturgiai bizottság jelentését, amely a kudarcról beszámolt. Felszólítják őket arra, hogy változtassanak a tartalomjegyzéken két területen, egyrészt az egészséges csecsemő megkeresztelése módját tekintve: írjanak háznál és templomban tartandó keresztelőre 3-3 módozatot, másrészt a házasulandók megáldására vonatkozóan vegyes vallású, egyvallású és özvegy vagy elvált esetére 3-3 módozatot. Felkérték őket, hogy egy év alatt honorálás ellenében bízzanak meg lelkészeket egy-egy ágendarész megírásával. Akár irodalmi szakembereket is vonjanak be. A díjazás pontosan meg volt szabva: 10 koronától 40 koronáig terjedhet.

Ez volt az a pont, ahol a liturgiai egyesítés megbicsaklott. Nánássy ezt írja egy kicsit korábban: „Bárminő különösnek és nehézkesnek is tűnjék fel a maradi párt előtt az újítás munkája – illetőleg, helyesebben szólva a 16. és 17. században használt református liturgiához való visszatérés –, a munkát el kell végezni, mert ez egyházunk érdeke, a vallásos lélek igénye… Vajha a következő zsinatig megérlelődnék a változatos és egységes liturgia gyümölcse.”[13] Azonban az történt, hogy inkább Novák Lajos mondott le a liturgiai bizottsági tagságáról. Az egyik ok az volt, hogy kripto-lutheranizmussal vádolták.[14] Pedig az egyik cikkében például éppen megdöbbenését fejezi ki, hogy a sárospataki teológiai tanárok véleményezését félretolva a tiszáninneni kerület azt a javaslatot tette az ágenda ügyében, hogy csak püspök szentelhessen lelkészt. Hosszasan kifejti, hogy a református egyházban csak testületek kaphatnak felhatalmazást. A reformáció korabeli hitvallások is úgy mondják, hogy „qui electi sunt ordinentur a senioribus cum orationibus publicis”, tehát nem a püspöké a lelkészszentelés joga.[15]

1912-ben Baksay Sándor is lemondott tisztéről, és Baltazár Dezső vette át feladatait.

Különféle ügyekben panaszokat tettek ebben az időszakban a konventen. Ezek megerősítették azt a közkívánalmat, hogy szülessék végre egységes liturgia. A törökszentmiklósi gyülekezet lelkésze, Olajos Pál ellen adott be a presbitérium panaszt: a szokásos három helyett négy kérdést is feltesz az úrvacsoraosztás alkalmával, amikre különféle válaszokat kell adni, az embereket ez összezavarja – állítják. Sürgősen kérik az egységes liturgia ügyének rendezését.[16]

Másik kérdés, amelyről szintén a tiszántúliak tesznek említést, a konfirmáció időpontjának a kérdése: A Népiskolai Szervezet 77–78. §-a meghatározta, hogy a konfirmáció a tanév végén legyen. Viszont a beadványok jelzik, ekkor a konfirmandusoknak nincs módjuk úrvacsorát venni. Kérik, hogy legyen előírás arra nézve, hogy a konfirmáció olyan időpontban legyen, amikor utána legfeljebb egy hónapon belül úrvacsorát vehetnek a konfirmáltak.

A harmadik panasz Békésből származik, ahol a presbitérium bevádolja Márk Ferencz lelkészüket, aki nem hajlandó gyászistentiszteletet tartani messze idegenben elhalt emberek rokonainak kérésére. Mint mondja, ez olyan, mint a gyászmise, katolicizmus felé való elhajlás. A békés-bánáti református egyháztanács elfogadja a presbiterek kérését, miszerint ebben nincs semmi elhajlás, majd a lelkész kemény hangú fellebbezésére az egyházmegyei közgyűlés visszavonja ezt a határozatot, és a lelkész mellé áll.[17]

Különböző egyházmegyei jegyzőkönyvek, például a vértesaljaiak alábbi kérelme tanúskodik arról, hogy számos egyháztest azt szeretné, hogy „egyes egyházi szertartásoknak nem csupán alakjai, de rendjének egységesen egyetemlegesen kötelező megállapítása, egyes részei is hivatalos jelleggel megállapíttassanak.” A tiszántúli Bihari Egyházmegye is ilyen értelemben nyilatkozott: „nem elég az idő és a sorrend… állapíttassanak meg az egyes előfohászok, megáldások kötött formában.” Ezzel szemben a másik hangot a Pesti Egyházmegye képviselte, amely azt kéri, hogy „a cselekmények beosztása egyesíttessék, de a szertartási imák megkötöttség nélkül legyenek”.

Olvashatjuk a Debreceni Egyházmegye beadványát is: ők azt kérik, hogy csak a templomban és csak palástos szolgálattal lehessen keresztelni.

1912-ben elkészül egy rendtartás „Református istentiszteleti szertartások” címen, ebben a kötetben a liturgiai bizottság javaslatait találtam.[18]

1913-ra a kötött alkatrészeknek tekintendő imádságok és votumok is elkészültek.[19]

  1. április 28-án ismét ülésezett a konvent, melyre Baksai Sándor püspök segítségével valóban elkészültek a megíratni akart részek, 100-100 példányban a liturgiás könyv tervezetét elküldték a konventi tagoknak, valamint ellenőrzésre Baltazár Dezső és Fejes István püspököknek, továbbá Szőts Farkas teológiai tanárnak.[20]

Minden bizonnyal többekben megfogalmazódott az elvárás: ezt az ágendát széles körben, az egyházmegyékben kell megvitatni. A Dunántúli Egyházkerület ilyen irányú hozzászólását olvashatjuk a levéltárban.[21] 1917-ből való jegyzőkönyv tanúsága szerint a liturgia ügyében még nem alakult ki kellőképpen a közös álláspont, valamint a háború miatt is elhalasztják az egységes liturgia jóváhagyását.

A nézeteltérés egyik dokumentuma, hogy amikor kiadták a liturgiai bizottság javaslatát a püspökök testületének revízióra, nem egyezett a két grémium véleménye, különösen az úrvacsorai kérdések szövege tekintetében. Közöljük egymás alatt a püspökök által készített, majd a később közösen kialakított tervezetet.

 

A liturgiai bizottság javaslata (1911):

Mielőtt a szent asztalhoz járulnátok, Pál apostol intelméhez és anyaszentegyházunk folytonos gyakorlatához képest néhány kérdést intézek hozzátok, amelyekre mindenikünk a saját hite és meggyőződése szerint lelkiismeretesen és hallhatóan feleljen meg. Azt kérdem elsőbben is: Hiszitek-e, valljátok-e, hogy ti magatokban mindenestől fogva gyarlók, esendők és bűnösök vagytok, kik a saját erőtökből Isten ítélőszéke előtt meg nem állhattok, és ha Isten rajtatok meg nem könyörül, büntetést, halált és kárhozatot érdemeltek?

Felelet: hiszem és vallom.

Azután kérdem: Hiszitek-e, valljátok-e, hogy Istennek ez a kegyelme megjelent nekünk Jézus Krisztusban, aki az ő halála által bűnbocsánatot és örök életet szerzett mindazoknak, akik hisznek őbenne?

Hiszem és vallom.

Végül azt kérdezem: Ígéritek-e fogadjátok- e, hogy ti e kegyelemért háládatosságból egész életeteket az Úrnak szentelitek és már e jelenvaló világban, mint az ő megváltottai, az ő dicsőségére éltek?

Ígérem és fogadom.

 

Püspöki kar javaslata (1914)

Mielőtt a szent asztalhoz járulnátok, Pál apostol intelméhez és anyaszentegyházunk folytonos gyakorlatához képest három kérdést intézek hozzátok, amelyre mindnyájan hitetek és meggyőződésetek szerint lelkiismeretesen és hallhatóan feleljetek meg. Azt kérdem elsőbben is:

Hiszitek-e, valljátok-e, hogy az Istentől igazságban, szentségben és ártatlanságban teremtett első embernek reátok is átszállott bűne miatt ti is büntetést, halált és kárhozatot érdemeltek?

Én ezt hiszem és vallom.

Másodszor: Hiszitek-e, hogy Isten az Ő szent fiát, az Úr Jézus Krisztust tiérettetek testben elbocsátotta, az ő egyszeri, tökéletes áldozata bűnnek hatalmát és a kárhozatnak erejét elvette, s titeket ingyen kegyelméből Jézus vérének érdeméért hit által megigazít?

Én ezt hiszem és vallom.

Végül azt kérdezem: Hiszitek-e, hogy e halandó életnek utána a Krisztus dicsőséges testéhez hasonlóan feltámasztja Isten a ti testeteket a porból, s beviszen a lélek dicsőségébe, a szenteknek örök boldogságába?

Én ezt hiszem és vallom.

Ígéret és fogadalomtétel elmarad.

 

A liturgiaügyi bizottság és a Püspöki kar közös javaslata (1916)

  1. Azt kérdezem először is: Hiszitek-e, hogy az Istentől igazságban, szentségben és ártatlanságban

teremtett első embernek esete folytán ti magatok is mindenestől fogva gyarlók, esendők és bűnösök

vagytok, akik saját erőtökből Isten ítélőszéke előtt meg nem állhattok, sőt büntetést, halált és kárhozatot

érdemeltek?

Ha igen, válaszoljátok: Én ezt hiszem és vallom.

  1. Másodszor kérdezem: Hiszitek-e, hogy Isten a bűnös emberen megkönyörülve, az Ő szent Fiát, az Úr

Jézus Krisztust tiérettetek testben elbocsátotta, kinek egyszeri tökéletes áldozatával a bűnnek hatalmát

és a kárhozatnak erejét elvette s titeket ingyen kegyelemből a Jézus vérének érdeméért hit által igaznak

nyilvánít?

Ha igen, válaszoljátok: Én ezt hiszem és vallom.

  1. Harmadszor kérdezem: Hiszitek-e, hogy Isten, aki feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, általa minket

is feltámaszt a halálból és halandó testünket halhatatlanságba öltöztetve, átvisz az Ő örök dicsőségébe?

Ha igen, válaszoljátok: Én ezt hiszem és vallom.

  1. Mindezek után ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálából egész életeteket az Úrnak

szentelitek és már e jelenlévő világban, mint az Ő megváltottai az Ő dicsőségére éltek?

Ha igen, válaszoljátok: Ígérem és fogadom. Én is mindezeket veletek együtt hiszem és vallom, ígérem és fogadom.

 

A püspökökkel kiegészült liturgiai bizottság 1916-ban bejelenti a konventi ülésen, hogy megszületett a közös javaslat. Ezt állítólag Tisza István felszólalása miatt mégsem fogadták el. Ismét a liturgiai bizottsághoz került az ügy.[22]

Egy 1921. szeptember 24-ei beadványban a dunántúli főjegyző kéri, sürgősen vezessék be az egységes liturgiát, mivel vidékenként eltérő újítások kapnak lábra.[23]

  1. január 23-ai dátummal olvashatjuk Nagy Károly nyilatkozatát, hogy a román megszállás idején elfoglalták lakását is, így a liturgiai iratok elvesztek.[24]

1923-ban végül elfogadják a közös liturgiai bizottság 1916-os javaslatát. Arról is rendelkeztek, hogy a püspökök még egyszer nézzék át a tervezetet.

1924-ben Ravasz Lászlót bízzák meg az iratok rendezésével és kiadásával, ezek azonban időközben részben eltűntek. Ő maga az mondja, hogy „Novák Lajos hagyatékából, amit tudott, azt bevette, az apostoli hitformát újra beiktatja a kötött alkatrészek közé.”[25]

Különös, hogy míg az ágenda előszavában Ravasz László kiemeli Tisza István álláspontjának jelentőségét az ágendáskönyv úrvacsorai részét illetően, a levéltárban nem volt adat erre vonatkozóan. Ravasz ezt írja: Tisza István „bátor dialektikája volt az, hogy az úrvacsorai kérdéseknél a legmodernebb felfogást képviselte – a püspöki kar pozitív felfogásával szemben.”[26]

  1. október 3-án elkészültek az ágenda első példányai. Kértek árajánlatokat különféle nyomdákból, végül a Bethlen Nyomda készítette el 2000 példányban 10260 pengőért.

Az 1928-ban megnyitott 4. budapesti zsinat hirdette ki az új ágendát, és elrendelte bevezetését 1931. január 1-jei határidővel. Ravasz László és Baltazár Dezső püspökök egy kísérő levelet írtak a lelkészeknek, amelyben kérik őket, hogy a gyülekezettel alaposan beszélgessék át, és az 1931-es évtől vezessék be.

Egy 1932-ből való sellyei beadvány szerint bizonyos egyházközségek még mindig nem kapták meg az ágendát. Révész Imre 1930. december 15-én írja, hogy máig nem érkeztek meg az ágendák, nehéz lesz 15 napon belül bevezetni.

A legnagyobb vitát a temetés kérdése váltotta ki. Még 1930 körül is számos beadványt írtak ebben az ügyben. A debreceniek kérik, hogy a 2000 fő fölötti települések kapjanak felmentést az alól, hogy a lelkésznek kötelező a halott sírkertbe való kikísérése. Ugyancsak tiszántúli nagy gyülekezetek több iratban felvetik: vajon lelkész nélkül nem végezhető-e el a temetés? Mint mondják, az a vád érheti majd a lelkészt, hogy anyagi előnyök vezérlik, ha nélküle nem lehetséges temetni. Az lenne tanácsos, hogy „a stólának még az emléke is kitöröltessék” – és rendezzék a lelkész fizetését.

A Jugoszláv Királyságbeli Református Keresztyén Egyház leveléből kitűnik, hogy ők is átveszik ezt az ágendát, ott megjelenik egy énekeskönyv is magyarországi segítséggel. 1929-ben a Romániai Magyar Református Egyház saját liturgiát készített. Makkai Sándor, Vásárhelyi János, Gönczy Lajos és még sokak munkásságának köszönhetően ott sikerült valódi megújulást elérni a liturgia terén.[27] Ennek leginkább látható jele a bűnvalló ima megjelenése volt, amelyet nem tettek kötelezővé, de fokozatosan bevezettek.[28] Fontos különbség, hogy míg Magyarországon Ravasz Lászlónak nem sikerült bevezetnie minden istentiszteleten az állandó bűnbánati imát, az ottani liturgiába bekerült az ún. Kálvin-ima.[29]

Alább összevontuk az általunk megtalált Baksay Sándor által fordított imát és a ma Erdélyben használt változatot:

„Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme, egybegyűltünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat.” (Eddig nem szerepel Ravasz László iratai között, az ott megtalálható szöveg csak itt kezdődik.)

„Megvalljuk és megismerjük Szent Felséged előtt, hogy mi szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra s soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet. Mikor ezt cselekedjük, igazságos ítéletedből romlást és kárhozatot vonunk magunkra. Mindazáltal, Uram, bánjuk, hogy téged megbotránkoztattunk, s kárhoztatjuk magunkat és bűneinket, igaz bűnbánattal kérve, hogy a Te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk. Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk. Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek Teelőtted…”

(Eddig kb. ugyanaz a két fordítás, itt azonban megváltozik a szöveg: a Baksay-féle imában ez található még a bűnökre vonatkoztatva: „erejük által tagadjuk meg és teljesen vetkezzük le a bűnt, és teremjük a megigazulásnak és megszentelődésnek jó gyümölcseit, hogy azok kedves áldozatul legyenek tenéked, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.” Az erdélyi ima másként folytatódik…)

„Vallást teszünk azért a Te színed előtt, hogy egyszülött Fiadba, a mi Urunk, Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részesévé lehetünk a Te Benne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban, az Ő nevéért. Ámen. (Kálvin után)”[30]

 

Maga Ravasz is látta munkájának némi eredménytelenségét, hisz így fejezi be az Ágenda előszavát: „Nem tudta e könyv megoldani mindazon kérdéseket, melyek liturgiánkkal kapcsolatosan előttünk állanak… A munka olyan sokáig tartott, hogy ez a theologiai irány lejárta magát… e sorok írója is mélyebb teológiai átalakuláson ment keresztül.”[31]

Ravasz László egészen 1951-ig a liturgiai bizottságban igyekszik kijavítani az 1931-es ágendáskönyv legsúlyosabb hibáit.[32] 1949-ből datált ez a levél, amelyben a teljes istentisztelet, azaz az igehirdetést és sákramentumot együtt ünneplő istentisztelet bevezetését javasolják.[33] Ravasz kardoskodik amellett, hogy a Miatyánkot együtt mondja a gyülekezet, valamint amellett, hogy bűnvalló ima legyen az istentisztelet elején. Debrecenben az úrvacsorai kérdés került előtérbe, különösen Makkai Sándor és Czeglédi Sándor munkássága nyomán.[34] A további, 1950 körül zajló ágendarevízió története nem tartozik szorosan témánkhoz, ezt többen megírták.[35]

2. Az 1985-ös istentiszteleti rendtartás

Az 1985-ben bevezetett ágenda első állomásának tekinthetjük, hogy Bartha Tibor püspök kezdeményezte, „a liturgiai reformmal foglalkozni kell”.[36] Saját maga is azzal indokolja ezt, hogy a régi ágendakötetek elfogytak. Jelszava volt, hogy az istenszeretetnek és az emberszeretetnek párhuzamosan kell megvalósulnia az egyházban, az elsőben az istentiszteleti rendtartás kérdését, a másodikban a diakóniát látta. Az 1985-ben kiadott Istentiszteleti rendtartás talán az egyike azon történeteknek, amelyek a legjobban mutatják meg mindazt, ami és ahogyan történt az egyházban az úgynevezett szocializmus időszakában. Hosszas és szövevényes előkészület valamire, amit a legtöbben nem akarnak, majd szinte az összes előkészület félretételével létrehoznak egy könyvet, amely lényegileg semmi újat nem hoz a református liturgiába, és csupán fokozza a már meglévő liturgiai kuszaságot. Az új liturgiás könyvet azért is minden áron „át akarták erőltetni” az egyházon, mert a korábbi Ravasz László nevéhez kötődött, és valószínűleg nem volt a kommunista párt felé sem jó jel, hogy egy olyan könyv van kötelező használatban, amelyben Ravasz neve szerepel. Sajnos erre nézve közvetlen írásos bizonyítékokat nem találtam.[37] Az 1964. április 1-jén megalakult VII. Budapesti Zsinat céljai közé sorolta az istentiszteleti rendtartás megújítását. 1964. december 16–17-én a Zsinati Tanács fogalmazta meg ezt a célt. 1965 márciusában, és az ezután következő években a gyakorlati teológiai szakkonferencia foglalkozott a liturgia kérdésével. 1965 tavaszán egy Zsinati Operatív Liturgiai Bizottságot is létre hoztak, (vezetőségének tagjai: Adorján József, Boross Géza, Czeglédy Sándor és Szabó Géza) és egy ágenda-revíziós albizottságot. Amikor 1967-ben ratifikálták az egyházi törvényt, a jubileumi zsinat határozatot hozott új istentiszteleti rendtartás létrehozásáról. Ebben a liturgiai folyamatban nyilván szerepe volt az akkori ortodox-református párbeszédnek is, amely nem tudni pontosan, milyen hozadékokkal járt, de a politikai háttere nem volt kétséges. A Szovjetunió egyházának és a protestantizmusnak úgymond a közeledését volt hivatott előmozdítani ez a liturgiai munka azzal a céllal, hogy a sákramentumokat komolyabban vegyék. Akkoriban minden hivatalos cikkben benne voltak ezek a kiadott jelszóvá vált mondatok, hogy voltaképpen sákramentum nélkül nincs is istentisztelet.[38] 1972-ben létesült a Doktorok Kollégiuma (DC), ennek első fontos dolga az új liturgia kidolgozása volt. 1982-ben a DC a lehető legszélesebb körben megvitatta az istentiszteleti rendtartás kérdését. 1983-ban zsinati bizottságot hoztak létre, amelynek az volt a feladata, hogy a DC anyagát a zsinat elé terjessze. Két fő szempontot tűztek állítólag maguk elé: az egyik a legszélesebb közegyházi megvitatás, a másik a hitbeli megújulás elsősége a reformhoz képest. Ez a történet szerepel az új ágendáskönyv előszavában is. Érdekes, hogy e célok ellenére egy egész országra kiterjedő kérdőívet, amelyet pedig 1968-ban valóban szinte minden lelkész megválaszolt, teljes mértékben ignoráltak, és az egyháztörténet-írás sem vett róla tudomást. A fenti, rövid összefoglalásból is kitűnik, hogy az 1985-ös liturgiás könyv egy olyan korszak terméke, amelyben nagyon nehéz eligazodni. A döntések jelentős része nem írásban született; az, ami levéltárakban fellelhető is lenne, az a kutatás ideje alatt vagy zárolt volt, vagy elveszett, vagy nem volt rendszerezett. Nincsenek meg, vagy nem kaphattam meg például az érintett zsinati ülések jegyzőkönyveit. Ebből kifolyólag számos levéltári és irattári anyagot átolvastam ugyan, de annak a folyamatnak a pontos leírására, miként keletkezett ez az ágendáskönyv, nem vállalkozhatok.

A liturgiás könyv előzményeként két jelentős iratanyag kutatható. Az egyik az említett 1968-as, említett felmérés. Szinte érthetetlen, hogy 1968-ban miért fektettek ekkora súlyt erre a kérdésre, gyűjtötték gyülekezetről gyülekezetre a válaszokat, azokat egyházmegyénként összegezték, és végül a dolgok nehézkedése folytán semmi nem történt az összegyűjtött adatokkal.

A másik fellelhető anyag egy tanulmánykötet 1977-ből: Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet Istentiszteletéről címmel. Ez a tanulmánygyűjtemény mai szemmel nézve szinte páratlan alapossággal készült. A Zsinati Levéltár iratai között megtalálható minden beküldött tanulmány, minden lektor felkérő levele, lektori véleménye, a kijavított példányok, és ezt az iratot minden lelkész megkapta 1979-ben. Ebből kitűnik, hogy ez a tudományos kötet nagyon fontos volt az akkori egyházi vezetők számára, nagy gonddal és elővigyázatossággal kezelték. A liturgiával foglalkozó levéltári anyagnak a felét ezek az iratok teszik ki.

A DC három bizottsága foglalkozott a liturgia kérdésével, az ökumenikus, a gyakorlati és a bibliai szekció, oda készültek ezek a tanulmányok. Homályban hagyja azonban maga a kötet az egyes tanulmányok szerzőit, az írók csupán összesítve a címoldalon szerepelnek. Az írások színvonala nagyon különböző. Vannak tudományos igénnyel készültek, mások csupán esszé-szerű gondolatok. Arra, hogy mennyire meghatározta az egyházpolitikai szándék ezt a teológiai művet, arra az újszövetségi tanulmányból hozunk egy példát: a szerző felsorolja azokat a görög igéket, amelyek az istentisztelet tartalmát körvonalazzák, elsőként a diakoneo, diakonia szót említi, mint az Isten szeretetéből eredő emberi szeretetszolgálatot. A kötetnek mintegy egyharmada foglalkozik az ökumenikus kitekintéssel, azaz a különböző felekezetek liturgiájával, az ökumenikus párbeszédben ennek szerepével, a Faith and Order munkacsoport[39] tevékenységével stb.

Ezenkívül csak néhány cikket vehetünk figyelembe az ágenda története vonatkozásában.

Minden bizonnyal Bartha Tibor püspök volt személyesen az, aki ezt az egész liturgiai megújulást sürgette. Egyrészt személyes indíttatásból, másrészt azért, mert a Ravasz László nevéhez fűződő ágendát egyszerűen nem lehetett kiadni. Bartha Tibor zászlaja alá azután csatlakoztak valószínűleg jó szándékkal olyan emberek is, akiknek valóban „ügyük” volt a liturgia megváltoztatása, mint például Pásztor János. Bartha Tibornak volt egy ismétlődő jelmondata a liturgiareform élére: „Csak hitében megújult egyház juthat el istentiszteletének megelevenítésére.” A másik vissza-visszatérő állítása az volt, hogy: az emberszeretet (etika, szolgálat teológiája) mellé az istenszeretetnek (új rendtartás) is oda kell kerülnie. Elsősorban nem az istentiszteleti formák megváltoztatására, hanem azok evangéliumi tartalommal való megtöltésére van szükség. A püspök az ágenda kiadása előtt garantálja, hogy még hosszasan beszélnek majd a rendtartásról, és a presbitériumok elé tárják majd megvitatásra. A valóság az volt, hogy a viták részben megvalósultak ugyan, de az érdemi munkának nem váltak részévé.[40]

Bartha Tibor több tanulmányában is összefoglalta állításait, melyek többnyire a Református Egyház című folyóiratban jelentek meg.[41] Jellemzően azt hangsúlyozza, hogy az igehirdetés és a sákramentumok egyensúlyát vissza kell állítani. Ő, mint a liturgiai megújulás fő motorja sajnos a tudományosság és a szubjektivitás folyamatos keveredését mutatja cikkeiben, ezért állításai sok esetben nagyon pontatlanok. Szabó Géza mint a másik főszereplője e liturgiai folyamatnak arra törekszik, hogy megnyugtassa az embereket, semmi eddigi jó kárba nem vész, de a megváltozott viszonyok mégis megkívánják a modernizálás, az ökumenicitás és biblicitás együttes érvényesítését: „A népegyházi gyülekezetek életének elsorvadása arra figyelmeztet, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell.”[42] Bartha Tibor a következőt állítja: „Miután széles körben megvitatták a lelkészek a tanulmányi anyagokat, a beérkezett hozzászólások is azt jelzik, hogy az istentiszteleti rendtartás megújítására való törekvés valóságos szükségletet elégít ki. Teológiai szemléletünk meggazdagodása nemcsak az etika síkján érezteti hatását (szolgálat teológia), hanem kihat az istentiszteletre is.”[43]

Boross Géza a liturgiai reformmal kapcsolatosan új szempontot tár elénk:[44] egyszerűen elfogytak az 1931-es ágenda kötetei. Én csupán vélelmezem, hogy nem kaphattak engedélyt a régi újranyomására. Ez az általam felkutatott egyetlen cikk, amely megemlíti az 1968-as kérdőívet, és ezt írja: „Gyűrűket vetett a tóba dobott kő…”

Idézzünk egy példát a Reformátusok Lapja 1982. október 3-i számából. Ez a cikk is aláhúzza azt az állításunkat, hogy alapos végiggondolásoktól mentesen, személyes meggyőződések és egyénies állítások mentén folytak a rendtartás előkészítő munkái. Dr. Fejes Sándor óva int attól, hogy az istentisztelet vonzóbbá tétele érdekében akár lélektani megfontolások alapján elterebélyesedjen a liturgia, hogy az igehirdetésre már alig jusson idő.

A vasárnap délelőtti istentisztelet témájának megvitatására létrejött bizottság a teljes istentisztelet elvét dolgozta ki. Kérdőíveket küldtek ki állítólag minden egyes lelkipásztornak, amelyben megkérdezték, legyenek-e kérdések az úrvacsorai liturgiában. Pásztor Jánostól tudjuk, hogy a megkérdezettek 80%-a az úrvacsorai kérdések mellett volt, viszont 75%-a nem találta jónak a kérdéseket.[45] Kérték, hogy küldjenek be javaslatokat is a kérdésekre. Pásztor János így írja le az akkori liturgiai bizottsági ülést: „Ekkor váratlan dolog történt. A beküldött javaslatok ismertetése után valaki (Adorján József[46]) felolvasta Samarjai János és Méliusz Juhász Péter egy-egy kérdését. A jelenlevők teljes egyhangúsággal ezekre a kérdésekre mondtak igent. Így kerültek bele ezek a kérdések az Ágendába, igaz, a szerzők neve felcserélődött.”[47] Valóban, amint Fekete Csaba is szarkasztikusan megjegyzi: ez az egyetlen lábjegyzet, amely szerepel a kötetben, az is hibás.[48] A szakmai előkészítés után a szerkesztőbizottság állította össze az ágendát, és Pásztor János maga sem tudta, kik voltak e bizottság tagjai. 1985 augusztusában megjelent az új ágenda. Csupán elbeszélésekből tudjuk, hogy Bartha Tibor, amint ez szokása volt, indulatosan kijelentette, hogy ennyi és ennyi nap múlva legyen kész a mű, a zsinati munkatársak pedig el is készítették.[49]

Az új istentiszteleti rendtartást 1985. április 17-én fogadta el a VIII. Zsinat. Bartha Tibor megállapította, hogy még soha ilyen széles körben nem folyt munka egyetlen rendtartás megszületése érdekében sem. Inkább úgy igaz ez az állítás, hogy soha ilyen nagy és széleskörű munka nem lett még kidobva a kukába.

A zsinaton négyen méltatták a rendtartást.[50] Dr. Tóth Kálmán kiemelte, hogy az eddigi rendtartásokhoz képest végre a gyülekezet nem csupán hallgatóság, hanem aktív résztvevővé avatják, id. dr. Fekete Károly a kálvinista hagyományokat és a rendtartás hitvallásos jellegét hangsúlyozta, Dékány Endre azt mondta, hogy az új liturgia nem kíván minden áron való megújulást, dr. Fésűs László pedig méltatta missziói jellegét, a jövő generációra való odafigyelést. Jól látható, hogy rendezett beosztás szerinti felszólalók beszéltek ekkor.

 

Vélemények az új ágendáról

A Samarjai János-féle úrvacsorai kérdés volt az, amelyik a legnagyobb vitát váltotta ki. Török István így ír róla: „Reformátoraink jól tudják, hogy a jegyeket nem szabad összecserélni az élő Krisztussal, az ő üdvszerző munkáját nem szabad átruházni a kenyérre és a borra.”[51]

A liturgiai bizottság tizenkét imát, epiklézist és hálaadó imát küldött a rendtartás szerkesztőségébe, ezekből tizenegyet figyelmen kívül hagytak. Pásztor János panaszolja azt is, hogy ezt az egy megmaradt imát is kettéosztották a teremtésért és a megváltásért való hálaadásra, holott épp e kettő egysége lenne szerinte a lényeg.[52] Minden cikkében felhívja a figyelmet arra, hogy gnosztikus tévedés az, ha a teremtést és a megváltást imában nem kötjük egybe.

Pásztor János szerint mégis áttörés ez az ágenda, mert:

 

  1. nem racionalista, a Feltámadottal való találkozás a középpontja,
  2. a közbenjáró imákat hangsúlyozza,
  3. visszakerültek a responzórikus imák a liturgiába, amelyben a gyülekezet tevékeny részese az istentiszteletnek,
  4. a nagy hálaadó ima, az epiklézis visszakerült az úrvacsorai liturgiába,
  5. visszakerült a Nicea-konstantinápolyi Hitvallás az istentiszteleti használatba.

 

A Református Egyházzenészek Munkaközössége és a Magyar Egyházzenei Társaság protestáns szekciója 1995. november 25-én a Ráday Kollégium dísztermében tanácskozást, vitafórumot tartott a 10 éves ágendáról.[53] Maga Pásztor János is megállapítja itt, hogy a liturgiareform kudarcának egyik oka politikai jellegű. Abban az időben a felső egyházvezetéstől az emberek eleve nem vártak semmi jót.[54] Pásztor János megállapítja azt is, hogy a prédikáció érdekelte a pártállamot, nem a liturgia.

2006-ban megjelent egy példatár az 1985-ös ágendából, és éppen a legjobb, teológiai részt hagyták ki, – írja Pásztor János.[55] Szerinte az Új ágenda összességében pozitív irányt ad, mivel a hívek „így többet átélnek Krisztussal és az Ő népével az Egy Anyaszentegyházban megvalósuló közösségéből, mint amikor az egész istentisztelet egyetlen ember tevékenysége szavaiból áll”.[56] Azért nagyon kétségesek ezek a mondatok, mert éppen a liturgia megértése ellenében hatnak, hiszen egy-egy ima puszta formai megváltoztatásától az egységes liturgia tartalmi megváltoztatása nélkül nem várható eredmény. Vajon miért jobb önmagában azért az istentisztelet, mert sok ember beszél, és nem egy?

Szabó István volt a másik előadója az 1995-ös konferenciának. Pozitívumként könyveli el, hogy az 1927-es ágenda úgymond ellenállt a kor liberalizmusának, és hosszasan vitatkoztak az úrvacsorai kérdésekről. (A levéltár adatai szerint a liturgiai bizottság és a püspökök vitáztak, bár nem az eredendő bűn kérdéséről, amire Szabó István utalt.) Kifejti, hogy a „szolgáló közösség” kifejezés halmozottan szerepel a kötetben. „Az a reménységünk, hogy az egykori gyülekezet úrvacsorázó közössége azonos lesz a szolgáló közösséggel.”[57] Nagyon találó mondata Szabó Istvánnak, amelyben a ravaszi esztétika segítségével vitatkozik: „Az üresség helyett a liturgiai koncentráltság lenne a járható út.”[58] Úgy látja, azért volt fontos az akkori egyházvezetésnek a liturgia ügyét napirendre venni, mert az 1956-os egyházi megújulási mozgalom is zászlójára tűzte, és e mozgalom programját akarták kisajátítani.[59] A ’27-es ágendát ironikusan „low church” ágendának, a ’85-öst „high church” ágendának nevezi. Sajnos kutatásaink alapján megállapíthatjuk, hogy mindegyiket „high chuch” ágendának lehet nevezni. Egyes egyedül a meg nem valósult 1950-es ágenda lett volna végre „low chuch és high church” ágenda egyszerre. Ez azonban nem valósulhatott meg.

Máté János érthető módon az ellen szólalt fel a fenti konferencián, hogy egyetlen egyházzenészt sem vontak be a munkálatokba. Megkérdezi, vajon miért a lelkészek a legjobb szakértők minden területen? A „kántor” szó egyetlenegyszer fordul elő a kötetben. Előírják, hogy fehér zsebkendő legyen a lelkipásztornál, hogyan és mivel vágja fel a kenyeret, meg hogy az orgona sípjai hol helyezkednek el a legpraktikusabban, de hogy a kántor mit tegyen, arról nem olvasunk. Hirosima vasárnap van, Cantate vasárnap nincs. Egyetlen pozitívumot említ, az úgynevezett ráfelelő éneket, amely végre tartalmi jelentőséget tulajdonít egy éneknek.

A ’85-ös liturgiás könyv új eleme a responzórikus ima. Ennek az elemnek a bevétele nyilván azzal a jó szándékkal történt, hogy az istentisztelet párbeszéd jellege erősödjék.[60] Azonban semmilyen liturgikus elemet nem lehetséges hagyomány nélkül és hirtelen beemelnünk istentiszteleteinkbe. Magyarországon semmiféle hagyománya nem volt az effajta imának. Ezt Fekete Csaba is kifejti Csomasz Tóth Kálmán nyomán, aki így ír:[61] az istentisztelet „magára az üdvrendre épül fel, s azt kell tükröznie. Evégből kell abban szerepelnie az Isten törvényének – nem mint alkalmi tanításnak, hanem, mint a bűnvallás alapjának, a bűnvallásnak, a kegyelem hirdetésnek, a hitvallásnak, az igehirdetés áldásaiért való (prófétai vagy kollekta-) és igehirdetés után az egyházért, a gyülekezetért, hívekért, felsőségért és minden emberért könyörgő (papi) imádságnak és a hálaáldozatnak (adakozás), amelyek között alkalmas helyen énekek helyezkednek el. A református istentisztelet ilyetén felépítésének semmiben sem mond ellene az, hogy a fent felsorolt istentiszteleti elemek közül mindazok, illetve bármelyik, amelyekben az egész gyülekezet fohászkodik, avagy tesz vallást, gyülekezeti ének formájában megszólalhassanak. Csupán az a fontos, hogy a responzórikus formát kerüljük, mert ez olyan párbeszéd látszatát kelthetné, amelyben a liturgus, mint Isten képviselője, a gyülekezet mint a szent ténykedés alanya szólalnak meg.”[62] Ma visszatekintve érthetetlen, hogy miközben egyházunk alaphitvallása kérdés-felelet formájában van megfogalmazva, ennyire idegenkednek sokan a kérdés és a felelet párbeszédétől, mintha a kérdező feltétlen isteni rangot kellene, hogy kapjon. „Istentiszteletünket a lapos próza árja rombolja, rangos racionalizmus értékeit is nélkülöző didactionizmus, nem a Biblia recitált… megszólaltatásától kell félnünk.”[63] Ezeknél az érveknél sokkal súlyosabb érv, hogy a responzóriumot, amelyet a rendtartás nagy vívmányának tekintettek, a felmérésünkben szereplő és általunk ismert gyülekezetek egyikében sem vezették be.

Még érdekesebb, amit a Credo kapcsán ír Fekete Csaba. Pásztor János képviselte azt az álláspontot, hogy a Nicea-konstantinápolyi Hitvallást is bele kell venni liturgiánkba. Jogosan mondta, hogy az emberek katolikusnak hiszik ezt a Credot. Ám a ’85-ös ágendába a fililoque szöveg nélkül került bele, ahogyan soha, senki felénk nem mondta. Külföldi protestánsok ma is e toldalékkal mondják, az ökumenikus fordításban is benne van a filioque toldalék. „A hivatkozott cikk állításából olyasmi következne, hogy református gyülekezeteinkben a szertartás állandó eleme volt valaha, ám a XIX. században jöttek a racionalisták meg a liberálisok, megszegényítették liturgiánkat, s e hitvallást a teológiai gondolkodásból kiiktatták.   Pedig az Athanásziosz-féle és az Apostoli Hitvallás szerepel csupán a régi énekeskönyvekben,[64] (pl. a Váradi Énekeskönyvben, az Öreg Graduálban). Ahol meg van a Niceanum, mint a komjáti graduálban, ott a filioque-vel találjuk.”[65] 1985-ben még nagyban folyt a politikai nyomásra történő ortodox–református párbeszéd. Talán egy ilyen politikai nyomásnak engedve lehetséges, hogy az ortodox hitvallás-változatot tették bele a szerzők, gesztusokat téve ezzel Kelet felé, viszont hátba támadva a nyugati és a magyar tradíciót is. Tökéletes Fekete Csaba összefoglaló gondolata: „A ballaszttal egy helyben topogás, ellenségeskedés jár, ezt mégis eredménynek és helyes útnak kell mutatni. A Ravaszék ágendáját megelőző évtizedek hasonló tipródással múltak, de elérték a lehető egységeset. 1985-ös Ágendánk nagyobbra tört, kevesebb jutott.”[66]

„Látszat: igen széles bázisra épült, s tudományos munkálat előzte meg a zsinat által elfogadott kiadványt. Mégis hirtelen kellett összekalapálni, végeredménye nem késhetett. Szerkesztői titokzatosan működtek, – lám a mystica – nem tudni, mit, miért és hogyan tettek. Ezért írja körül a hivatkozott cikk, hogy még az albizottságnak is meglepetés és csalódás volt a nyomtatásban megjelent végeredmény… Az anyaggal nem mindig szakértőként bánó szerkesztés kihagyott, s átírt, meghagyott érvénytelen jegyzeteket, másrészt elhagyott érvényes hivatkozásokat. Tudományos könyvként elrettentő példa. Ágendánknak mondom, felemássága ellenére, a tízesztendős kiadványt. A pusztai vándorlás korának mannája. Része egyházunk történetének. Atyáink és testvéreink szerkesztették. Tanulságos, bárha használatra korlátozottan javallható csupán.”[67]

A 19–20. században elterjedt gyakorlat, hogy az énekverseket hosszasan bejelentik. Nem az egész országban terjedt el ez a szokás, Felvidéken, Dunántúlon például nem volt szokásban. Mégis az 1985-ös ágenda még tovább duzzasztja ezt a furcsa, papos hagyományt: „A szolgálattevő bejelenti a kezdő éneket: Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak! Menjünk elébe hálaadással, vigadozzunk néki zengedezésekkel, énekelvén…sz. éneket.”[68] Három zsoltárvers hangzik el votumként. A keresztelési ének bemondására egyenesen négy énekbemondási változat van. A szertartáskényszernek mindig megvan a szomorú oka: „A tüntetően dísztelen és száraz ésszerűség mezőin minden virág kedves, még a funkciótlan is.”[69] Az énekek bejelentésének felduzzasztása biblicizmus, úgy is mondhatnánk, versidézetek egymás mellett vers helyett. Mindez nagyon szubjektívvé és tetszőlegessé teszi a Biblia használatát is, hiszen például az 51. zsoltárt is szétszedik, csak bizonyos sorait találjuk. Általában ezek a szószaporítások a lelkész szerepét növelik. Mintha csak cirkalmasan, ceremóniáskodva lehetne megszólalni a szószéken. Ugyanígy hosszadalmas lehetőségeket olvasunk az Ige bemondására, mintha az lett volna a feladat, hogy a barokkos mondatokat konzerválják. Pedig a templomokban legtöbb esetben énekkijelző tábla is található, mindenki látja az adott számokat. A gyülekezet így viszont gyámkodásra szoruló nyájnak érezheti magát. Ha egy egysoros éneket jelentenek be, egyenesen függelék lesz maga az ének. Ezt hívják liturgia helyett liturgizmusnak” – állítja Fekete Csaba.[70]

Összegezve elmondhatjuk, hogy a ’85-ös istentiszteleti rendtartás hosszú előkészítő munka után óriási kapkodással készült. Pontatlanság és végiggondolatlanság jellemzi. Míg fontos liturgiai kérdésekben megengedő az ágenda, addig olyan kérdésekben, minthogy a föveget használja-e a lelkész, egyértelműen a kötelező szót olvassuk. Kötelezően csakis fekete ruhában, fekete nyakkendőben és fekete esernyővel felszerelve tarthat istentiszteletet a lelkipásztor férfi és nő egyaránt.[71] Olvashatunk arról is, hogy ne felejtsék kivenni az alacsonyabb lelkészek számára felállított dobogót akkor, ha magasabb lelkész érkezik vendégszolgálatra.

Ugyanakkor az úrnapi istentiszteletről szóló bevezetőben azt állítja a szerző, hogy annyiban különbözik csupán ez a rendtartás az előzőtől, hogy ebben minden vasárnapra javasolják az úri szent vacsora kiszolgáltatását. „Jól tudván azonban, hogy az úrnapi istentiszteletnek ezt az evangéliumi rendjét nem szabad rákényszeríteni gyülekezetekre, inkább a lelki növekedéstől kell remélni annak önkéntes elfogadását.”[72]

Olyan részletességgel írnak egy-egy liturgiai formáról, mintha előre tudták volna, hogy azt senki nem fogja elolvasni. Erre példa a szeretetvendégség, amely lényegénél fogva egy kötetlen közösségi alkalom, itt mégis szabályozzák. Ugyanakkor olyan kifejezéseket, mint imaközösség, teljesen magától értetődőnek és magyarázatot nem igénylő kifejezésnek tartanak.

Az 1985-ös rendtartás ki nem mondott igazi változtatása, hogy alternatívákat vezet be az istentiszteletbe. Az 1931-es ágenda első kézbevételekor azt a benyomást kelti, hogy valós helyzeteket, valós eseményeket gyűjtöttek egybe valamiféle egységesítés szándékával. Az új ágendát kézbe véve az első benyomásunk az lehet, hogy felduzzasztották a lehetőségeket, most már az egész kötet, 380 oldalon csakis a liturgiák variációival foglalkozik, kész szövegeket nem ad kézbe. Mintha inkább a lehetőségek sokaságát szerette volna eljuttatni az emberekhez, és kinyitni valami elképzelt kaput. Ez sikamlós talajra is vezetett, mivel a sokféleséget legalizálta, ami amúgy is jelen volt már 1985-ben. Az ágenda legfőbb elhibázottsága abban állt, hogy nem határozták meg jól annak célját. „A liturgiai reformnak elsősorban célja van, nem oka – írja Zalatnay István – csak pozitívumból indulhat ki, alapja csakis az Isten iránti hála lehet.”[73]

[1] Az ágenda története megtalálható az Ágenda első fejezetében, melyet Ravasz László írt. 1927.1.kk. Ezt egészítjük ki azzal, amit megtudtunk a Zsinati Levéltár forrásaiból és egyéb elérhető dokumentumokból.

[2] Kármán József, 1787. Ekklé’siai agenda avagy a Helvetziai Vallás-tétel szerént reformált … közönséges isteni tiszteletnek módja / mellyet … ki-nyomtattatott Kármán József Po’sonban Wéber Simon Péter

[3] Fördös Lajos, 1882.

[4] Ágenda, 1927. 3.

[5] 1907. április 3–13-ig tartó konventi gyűlés 379. számú határozatának jegyzőkönyve. MREZSL 2.a. fond Egyetemes Konvent iratai, Konventi Közigazgatási iratok, 121. d. ágendáskönyv ügyei 1908–1935.

[6] MREZSL 2.a. fond, ágendáskönyv ügyei 1908-1935.

[7] Ágenda 1927.2. – Ennek a jogi különbségnek az volt a lényege, hogy törvény esetében királyi jóváhagyás is szükséges volt, míg szabályrendelet esetében nem. Nem akarták, hogy a liturgiai reform ebbe a jogi útvesztőbe kerüljön, ezért kerülték a törvény szót. Érdekes megjegyeznünk, hogy ennek a logikának éppen az ellenkezője érvényesült az 1950-es liturgiás reformban, amikor úgy húzták keresztül a már gyakorlatilag kész liturgiai újítást, hogy ez törvénykezés dolga, tehát meg kell várni az új alkotmányt, és majd csak utána lehet szó liturgiai reformról.

[8] Novák Lajos, 1903.1.

[9] A „tízes bizottság” konventi tagokból állt, dolga az volt, hogy előkészítsék a zsinati beadványokat.

[10] Nánássy Lajos, 1909. 56.

[11] MREZSL 2.a. fond, ágendáskönyv ügyei, 1908–1935.

[12] Ekkor került elő a ma Erdélyben használatos úgynevezett Kálvin-ima Eugene Bersier francia ágendájából. Ez az ima megtalálható a Ráday Levéltár (továbbiakban RL) iratai között (C/141. fond. Ravasz László iratai.)

[13] Jellemző a kor hangulatára, hogy Nánássy Lajos liturgiatörténete 1909-ben jelent meg Debrecenben, ezzel a művével a liturgia–reformot szerette volna segíteni, ennek második kötete már csak 1913-ban jelent meg Sárospatakon ezzel a megjegyzéssel: „(Ezt a kötetet) a Hegedűs és Sándor cég a theologiai irodalom pangása miatt nem vállalta magára, noha éppen ez az időszak volna az, amikor a kultuszreformot irodalmi úton kellene megértenünk és megérlelnünk. Sajnálatos dolog lenne, ha a felszított tűz idő előtt ellobogna, s kialudnék. E dolgozat szerintem Istennek tetsző áldozati tűz élesztését kívánja szolgálni.”

[14] Nánássy Lajos, 1909. 55.

[15] Novák Lajos, 1898.1.

[16] MREZSL 2.a. fond, ágendáskönyv ügyei, 1908–1935.

[17] MREZSL 2.a. fond, ágendáskönyv ügyei, 1908–1935.

[18] Istentiszteleti rendtartás, 1912. Hegedűs és Sándor, Debreczen

[19] Ezek az iratok szinte mind elvesztek Nagy Károly lakásán a román megszállás idején.

[20] Az 1916-os liturgiai bizottság tagjai: elnök: dr. Baltazár Dezső; előadó: Nagy Károly; tagok: a) a Dunamelléki Egyházkerületből : Bilkei Pap István, Hamar István; b) a Dunántúli Egyházkerületből: Czeglédy Sándor, Csizmadia Lajos; c) az Erdélyi Egyházkerületből : Nagy Károly, dr. Ravasz László; d) a Tiszáninneni Egyházkerületből: Czike István, dr. Révész Kálmán; e) a Tiszántúli Egyházkerületből: dr. Baltazár Dezső, Sass Béla.

[21] MREZSL 2.a. fond, ágendáskönyv ügyei, 1908-1935.

[22] Tisza István hátráltató szerepléséről az ágendatörténetben kizárólag Ravasz Lászlótól tudunk. A korabeli jegyzőkönyvekben ennek semmi nyoma nem található. In: Ágenda, 1927. 3.

[23] MREZSL 2.a. fond, ágendáskönyv ügyei, 1908–1935.

[24] MREZSL 2.a. fond, ágendáskönyv ügyei, 1908–1935.

[25] Ágenda, 1927.6.

[26] Ágenda, 1927.6.

[27] Vö.: Fekete Károly, 2000.

[28] Makkai Sándor: „A nekünk adott utasítás szerint is, meggyőződésünk szerint is nagy súlyt helyeztünk a kötött alkotórészekre. Ilyenek a rendes istentiszteletnél a bűnvalló és vallást-tevő imádság, az úrvacsoránál a bűnbánó imádság, a nyilvános vallástétel és fogadalom, a hálaadó imádság, s természetük szerint az istentisztelet minden fajtájánál a fogadalom- és esküformák. Csupán, mint ajánlatos és az istentisztelet közösségi jellegéhez tartozó követelményt vettük be a gyülekezet részéről az Úr imádságának és a bűnvalló imádságnak hangos együttmondását a lelkipásztorral. Magunk sem óhajtjuk azonban, hogy ebből a követelményből máról-holnapra parancs vagy kényszer legyen, s így ennek a kérdésnek eldöntése a gyakorlat dolga lesz.” (Fekete Károly, 1995.147kk., valamint Vö.: Kovács József, 2003. 67.kk.)

[29] A Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának Ágendája, 1998.30.

[30] Az 1931-ben bevezetett ágendában szerepel ugyan egy Baksay Sándor által franciából fordított bűnvalló ima, de ezt nem találjuk a szövegek között.

[31] Ágenda, 1927. 5.

[32] Ravasz László, 1949.

[33] MREZSL 2.a. fond Egyetemes Konvent iratai, Konventi Közigazgatási iratok, 271. d. Liturgiarevízió 1950 (Vö. Fekete Károly, 2009.176.)

[34] Fekete Károly, 1995. 147.kk. Vö.: Czeglédi Sándor 1959.

[35] Vö.: Kovács József, 2003.67.kk

[36] Saját maga cikkében a 60-as évek elejére teszi e kezdeményezés eredőjét, in: Református Egyház XXIX. évf. 4.sz. 1977, április1. 81. Hibáztatja Ravasz Lászlót, aki úgymond a kultusz kérdéséből és nem a Bibliából indul ki az istentisztelet tárgyalásakor.

[37] Az Egyháztörténeti Szemlében (XI. évf./2. sz.) Csűrös András közzétesz egy titkos jelentést, melyet Szamosközi István püspök (fedőneve: Szatmári) Ravasz Lászlóval történt beszélgetéséről tett. Itt szerepel a következő mondat: „Ezután szünetet sem tartva ezt mondta: Kérve a figyelmetekbe ajánlanám, hogy mielőbb adjatok ki egy liturgikus könyvet. Itt megjegyzem, hogy erre vonatkozó munkám elfekszik a konventen. Semmi igényem sincs, nevem akadály: ha erre sor kerülne, nevem félre tételével nyomtassátok ki a liturgiai könyvet, mert nagy szükség van rá. – Még egy kérésem lenne: ha e bizalmas beszélgetés alkalmas rá, felhívom a figyelmedet arra, hogy a jelenlegi énekeskönyv túlméretezett: hagyjátok ki belőle legalább egyharmadát, mert úgysem ismerik a gyülekezetek.” Ennek a kérésnek a későbbiekben semmi nyoma vagy következménye nem volt, Csűrös András ebből arra következtet, hogy az ágenda kiadásának szüneteltetése ezek szerint nem a „Ravasz” név miatt történt. Véleményem szerint ez a beszélgetés éppen azt igazolja, miért is vetette volna föl ezt a kérdést Ravasz László, miért is ment volna el Szamosközihez, ha nem valós az a közvélekedés, hogy éppen az ő neve az akadálya az ágenda újra történő kiadásának.

[38] Az 1985-ös ágenda az úrvacsoráról szóló részben külön kitér a debreceni dialógusra, ez a református–ortodox párbeszéd kerete volt. A könyv szerint ez jó gyümölcsöt termett a sákramentum titkának megértésében. Voltaképpen a limai dokumentum közös pontjait idézi az Istentiszteleti rendtartás bevezetése. Istentiszteleti rendtartás, 1985.10.kk.

[39] Faith and Order (Hit és Rend) ökumenikus mozgalom, 1927-ben alapult, majd 1948-ban betagozódott az Egyházak Világszövetségébe.

[40] A Reformátusok Lapja 1982. szeptember 12-i számában olvasható összefoglaló a DC üléséről

[41] Református Egyház XXXII. évf. 25. szám: Az élet istentisztelete, Református Egyház XXXI. évf. 5. sz.: Elnöki beszámoló, Vö.: Pásztor János, 1982., valamint Bartha Tibor, 1977.

[42] Vö. Reformátusok Lapja, 1969. április 20.

[43] A Reformátusok Lapja 1983. szeptember 11-én reflektál a doktorok kollégiuma ülésére. Vö.: MREZSL 4.i. fond Tanulmányi Osztály iratai, V. Theológiai DC iratai, 11. 1983. évi kollégiumi ülések

[44] Boross Géza, 1982.3.

[45] Pásztor János, 1995.13.

[46] Ezt levéltári adatokból lehetett megtudni, jegyzőkönyv a DC Gyakorlati teológiai szekciójáról 1982–83. MREZSL 4.i. fond Tanulmányi Osztály iratai, III. Lelkésztovábbképzők iratai, 19. 1982–83. évi lelkésztovábbképzők

[47] Pásztor János, 1995.13.

[48] Fekete Csaba, 1997.49.

[49] Tarr Kálmán és Aranyos Zoltán elbeszéléseiből tudhatunk erről a folyamatról.

[50] Reformátusok Lapja XXIX. évf. 18. sz. 1985.05.05.

[51] Vö.: Szabó István, 1995.15. és Török István: Egy úrvacsorai kérdés teológiai problémája 1986, in: Török István, 1991. Határkérdések teológiai szolgálatunkban, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 151.k. – idézi: Szabó István, 1995.15.kk.,

[52] Pásztor János, 1995.9.kk., valamint Pásztor János, 2008.198.

[53] Ennek előadásai megjelentek a Magyar Egyházzene III. évfolyama 1. számában.

[54] Szabó István, 1995.14.

[55] Pásztor János, 2008.201.

[56] Pásztor János, 1995.14.

[57] Szabó István, 1995.36.

[58] Szabó István, 1995.19.

[59] Vö.: Bán István, 1991. A megújulási mozgalom, Református Egyház XLIII. évf. 1. sz. 1991/1.4.

[60] Szűcs Ferenc, 2010.: „Az istentisztelet retorikus, sőt drámai cselekmény. Ravasz László Kálvin téri liturgiája párbeszédként fogja fel, ahol az isteni megszólítás és az emberi felelet váltakozik. Ez kétségtelenül így van, de hozzátehetjük, hogy a drámaiság nem egy formális párbeszéd jelleget jelent csupán.”

[61] Fekete Csaba, 1997.49.

[62] Fekete Csaba, 1997. 50., Vö. Csomasz Tóth Kálmán, 2003.777.kk (A magyar egyházi népének vázlatos története)

[63] Fekete Csaba, 1997. 49.

[64] Fekete Csaba, 1997. 49.

[65] 1574 RMNy 353.

[66] Fekete Csaba, 1997.49.

[67] Fekete Csaba, 1997.50.

[68] Istentiszteleti rendtartás, 1985.57.

[69] Fekete Csaba, 1994.211.

[70] Fekete Csaba, 1997.49.

[71] Istentiszteleti rendtartás, 1985.57.

[72] Istentiszteleti rendtartás, 1985.31.

[73] Zalatnay István, 2011. Vö.: Fekete Károly, 2008.

← 7. Az adatbázis általános értékelése

8. Az 1968-as felmérés bemutatása →