A Magyarországi Református Egyházban az istentiszteleti gyakorlat sokfélesége, megosztottsága közbeszéd tárgya. E dolgozat célja, hogy pontosabban leírja a mai Magyarországi Református Egyház liturgiai helyzetét. Nem a reformáció üzenetéből eredően, hanem a 16. század sajátosságai miatt, a reformátorok teológiájában a liturgiai kérdések háttérbe szorultak. Ez a kérdés adiaphoronná lett. A mai magyar református gyakorlat általánosságban ennél tovább megy, mellékesnek és feleslegesnek tűnő valósággá degradálódott az istentisztelet liturgiája. 2010 és 2012 között 250 különböző gyülekezet lelkészét megkérdeztünk istentiszteleti gyakorlatukról. A felmérés eredményeként általánosságban elmondható, hogy a lelkészek elégedettek saját istentiszteletük megvalósulásával. Ugyanakkor két kisebb csoportot láthatunk, akik vagy jobban szeretnék szabályozni a liturgiát, vagy szeretnének elvetni minden szabályozást. A liturgiai szokások legfőbb meghatározó tényezője a társadalmi környezet, ezért kutatásunk eredményeit négy csoportban mutatjuk meg: külön helyeztük a falusi, a városi, a megyei jogú városokból kapott és a budapesti válaszokat. Általánosságban elmondható: a falusi gyülekezetek fő szempontja, hogy szeretnék megőrizni hagyományaikat. Ezzel szemben a budapesti gyülekezetek sok esetben parttalanul új szokásokat vezetnek be. A megyei jogú városokra az igaz, hogy jelen van a tradíciók ereje is, de új utakat is keresnek. Jellemző, hogy a teológiai nézőpontot felülírja a praxis. Az istentisztelet érzelmi, szociális jellege vált a leginkább meghatározóvá. Ezzel párhuzamosan a lelkészek figyelmen kívül hagyják azt a közösségi teret, amelyben a liturgia megjelenik, azaz, hogy individuális értelmezésben nem is létezik istentiszteleti gyakorlat. A legtöbb esetben csupán egyházfegyelmi kérdéseket tudnak közösségi módon értelmezni. Saját liturgiákat készítenek. Mégis találkoztunk egy határozott szándékkal, amely az istentisztelet egységesedését szeretné.
Két liturgiás könyvet használ ma Magyarországon a legtöbb református gyülekezet. Az egyiket 1908-tól 1931-ig készítették, ez az úgynevezett Ravasz-ágenda, a másik 1968-tól 1985-ig készült, ez Bartha Tibor nevéhez kötődik. Az előbbi alapos, megfontolásokkal készült mű, amely azt tűzte ki célul, hogy teológiai kompromisszumok árán is egységet hozzon létre, míg a másik felszínes, kapkodva elkészült munka, amely provokálta a gyülekezeteket, és a többféleséget legitimálta.
1968-ban a református egyházi vezetés egy minden gyülekezetre kiterjedő országos felmérést készített. E mostani disszertációnkban azt is célul tűztük magunk elé, hogy a lehetséges mértékig összehasonlítsuk ezt a felmérést a maival. A két vizsgálat egybevetéséből adódott az arra vonatkozó kérdés is, hogy mit tesz az idő a liturgiával?
A múló idő és ennek szubjektív aspektusa az a valóság, amely talán a legjobban meghatározza, és egyben le is írja a modern társadalmat. Éppen a reformációból eredt Angliában a 17–18. században az az elgondolás, amely a modern idő-koncepcióra döntő hatással volt, amikor a munkaidő, a földi szolgálat idejének fontossága és mérhetősége központi kérdéssé vált. Dolgozatunkban a spektákulum ideje kifejezést kölcsönözzük erre az időszemléletre.
Az istentisztelet nem lehet részese ennek a spektákulumnak, hanem ezzel szemben mindig összeköt két idősíkot vagy az emlékezet, vagy a megismételt cselekedet, rítus vagy az eszkhatologiai várakozás segítségével. Mindhárom idősíkokat összekötő valóság megjelenik az istentiszteleten. A páska ünnepe és az úrvacsora talán a legjobb példa arra, hogy bemutassuk, miként konzerválódik és újul meg egy liturgiai, rituális szokás, és miként jelenti egy hosszú folyamatba kapcsolódva Isten megújuló jelenlétét. Az emlékezet igazi értelme a jelen- és a múló idő egybevetése azzal az időfolyammal, amelyben mindenképpen benne vagyunk. Ha az istentiszteletnek ezt az idősíkok közötti vándorlását megértjük, ez segíthet abban, hogy Isten jelenlétét ünnepeljük az istentiszteleten. Ma nem a külső szabályozás az, ami elsődlegesen változtathat a református istentiszteleti gyakorlat szétesettségén, hanem ez az alapvető teológiai megfontolás.