A 2010 és 2012 között végzett liturgiai felmérésünk egyik sarkalatos pontja a posztmodern társadalmi környezet hatása az istentiszteletre. Ez a befolyás az időszemléletben érhető leginkább tetten. Ez a metszet mutatja meg igazán a liturgia teológiájának fontosságát. Abból az időszemléletbeli változásból, amely a modernitáson keresztül egészen 2012-ig elvezet, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a társadalom által mára megszokott időfelfogásban nem értelmezhető a liturgia. Az istentisztelet jelenvalóságot kíván meg. Nem lehetséges úgy transzcendens kapcsolatot megélni, hogy darabokban, egy lineáris egyenesen megélt időszeletben kívánjuk ezt megtenni. Dolgozatommal javaslatot teszek az istentisztelet teológiájának ilyen irányú átgondolására. Ha megvizsgálunk néhány magyar református ágendát, melyet a 20. század elején használtak, és ezeket összevetjük a mai gyakorlattal, meg kell állapítanunk, hogy az akkor hőn várt ágendareformra nem volt akkora szükség, mint ma. A különféle ágendák sokkal egységesebbek voltak, mint a maiak, pedig semmiféle egységesedési törekvés akkor nem vezetett eredményre. Felmérésünkből nyilvánvaló, hogy alig van olyan pont a mai református gyakorlatban, amelyet a magyar reformátusok valóban egységesen gyakorolnának. Mindabból, amit fentebb az időfelfogással kapcsolatban kifejtettünk, kitűnik, hogy ez valójában azt jelenti, hogy a liturgia nem tölti be funkcióját, nem erősíti a református identitást, nem válik közös kommunikációs térré, amely nélkül viszont a teljes szétesettség állapota felé halad a református közösség. Mégsem látom jónak, hogy a kérdés jogi szabályozásán gondolkodjon a mai református egyház. Formálisan, törvényekkel egyben lehet és lehetne még jobban tartani a közösséget, ez azonban tartalmi, hagyományozó erőt nem hordoz.
Mivel itt nem a külső kapcsokat, hanem a belső, megértési struktúrákat keressük, el kell vetnünk azt az utat, hogy ezt a kérdést elsődlegesen külső szabályozással lehet rendezni. Éppen azt láthatjuk a 20. századi ágendatörténet során, hogy minél több szabályozó rendszer született – különösen, mivel ezek nem voltak igazán kiérleltek –, annál inkább úrrá lett a szétesettség a liturgikus életben.
Felmérésünk arra alkalmas, hogy megkeressük azokat a pontokat, amelyekre építeni lehet, amelyek az egységesebb elgondolások irányába terelhetik az istentiszteletről való gondolkodásunkat. Egy ilyen pont az idő megélésének a kérdése. Bár a reformáció az istentiszteleti élet kérdését nem kívánta egységesen kezelni, valójában az akkori, még premodern kor jegyeit őrizték rítusaik. Az istentisztelet egy olyan idő része volt, amelyet tartalmában, feladatában éltek meg, és nem mennyiségében. Ahogy folyamatosan, egyre inkább kialakult az idő szabványos rendszere, és ezt egyre jobban homogén valóságként élte meg az ember, úgy vált az istentiszteleti idő egy olyan időszigetté, amelyet a „kikapcsolódás” fogalmához lehetne kötni. A ma gyülekezetei többnyire így élik meg az istentiszteletet. Nyomokban azonban megtalálható az a szemlélet, hogy az istentisztelet ideje mégsem a sodródó idő, hanem éppen annak átélése, ami ezen túl létezik. A tradíciók őrzése lehet egy ilyen „nyom”, egy példa. A csend megélésének fontossága, az úrvacsora gyakoribbá válása mind példák arra, hogy sokszor megfontolás nélkül, de a legtöbb lelkész érzi, hogy az istentiszteletnek igazán „jelenlétnek” kellene lennie, hogy itt egy lényegi kérdésről van szó.
Az időt úgy látjuk, mint valami parttalan folyamot, amelyben semmi sem megfogható, és mi is benne hömpölygünk. Ebben a megfoghatatlanságban keressük a fix pontokat. Hamisan értelmezett fix pont az istentisztelet, amennyiben csak úgy vagyunk jelen, mint valami „feltöltőállomáson”. János evangéliumában, amikor Jézus azt mondja testvéreinek, hogy az ő idejük mindig készen van, kétféle jelenidőről beszél. Arra hívja követőit, hogy a futó jelenből az időn túli jelenbe érkezzenek meg. Fontos teológiai többletet adhat az istentiszteletről való gondolkodásunkban, ha megértjük azokat a módokat, ahogyan egy-egy istentiszteleten idősíkokat váltunk, és ezekben a váltásokban az időt mintegy megállítjuk. Közös megértési struktúrákat keresve az emlékezés, a várakozás és az utánzás fogalmai segíthetnek abban, hogy az istentisztelet teológiai megfontolásokra épüljön.