„Szelíden kezünkbe vesszük zsebóránkat, és elnézzük munkájában.
Vajon valóban tenyerünkben tartjuk az időt, akár a forrás fölfogott vizét?”
„Áll az idő. Egy forró skatulyában
valami oly erővel látható,
hogy láthatatlan.
Nézek és nem látok.” – (Pilinszky János)[1]
A teológia tudománya kiváltképpen közösségi jellegű. Nem szeretnék Isten dolgairól úgy gondolkodni, hogy „magamra hagyatkozva”, vagy pusztán a tudományos érdekesség kedvéért írjak egy dolgozatot. Bár a liturgika korábban nem volt kifejezett szakterületem, a közösségi gondolkodás vezetett e témához. Ennek az iránynak a megtalálásában fontos tényező volt az a kis közösség, amely dr. Zalatnay István körül alakult ki. Az Erdélyi Gyülekezetben gyülekezeti tagok, lelkészek bevonásával együtt gondolkodtunk liturgiai kérdésekről úgy, hogy az közvetlenül kapcsolódott egy gyülekezet mindennapi istentiszteleti életéhez is. Nagyon értékes beszélgetéseket folytattunk egy éven át, amelyek e mostani dolgozat bölcsőjét jelentik. Ehhez kapcsolódott, hogy módom volt követni a Magyar Református Egyház Generális Konventje Liturgiai Bizottságának munkáját. Ez egy másfajta közösségi teologizálás lehetőségét nyújtotta. Mindez megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy az istentiszteleti élet kérdését csak közösségben lehet megvitatni.
Hozzájárult ehhez az érdeklődésemhez korábbi franciaországi tanulmányutam is. Franciaországban mind a katolikusok, mind a protestánsok erősen nyitottak a liturgikus élet irányába. A magyar egyházi kapcsolatok hagyományosan nem jelentősek Franciaországgal, pedig nagyon gyümölcsöző tapasztalatokat lehet szerezni egy szintén kisebbségben élő protestáns világ liturgiai identitásával kapcsolatosan.
Egyházi beszélgetésekben sokszor hallottam lesújtó véleményt a magyar liturgiai állapotokról. Ezek azt állítások azonban nagyon általánosak voltak. Sokan állítják, hogy szétesőben van istentiszteletünk. Lassan az a mondás sem lesz igaz ránk, hogy „ahány ház, annyi szokás”, inkább ahány ház, ember, korosztály és érdeklődési kör, annyi szokás. Egyre jobban elgondolkodtatott a kérdés: vajon mindez miért van így? Ki lehet-e tapintani olyan vonatkozásokat, amelyek gyorsítják vagy lassítják ezt a szétesést? Vajon a reformáció általános következménye mindez? Vajon egy sajátos, magyar betegségről volna szó? Ezekre a kérdésekre nem találtam valós és hihető válaszokat.
Ezért gondoltam arra, hogy egy alapos liturgiai felmérés segíthet önmagunkat tisztábban látnunk. Így jobb diagnózist felállítva a terápiát is pontosabban megállapíthatjuk. Nem volt más célom, mint egyszerűen leírni azt, mi zajlik ma az istentiszteleteken. Biztos voltam abban, hogy tükörbe nézni mindig hasznos. Kíváncsian vártam a felmérés táblázataiból megszülető ábrákat, és azt, hogy ezek összevetéséből vajon mi olvasható ki.
Átfogó kérdéssort állítottunk össze[2], amelynek segítéségével majd megállapítható, hogyan folyik ma Magyarországon egy református istentisztelet: A harangozástól a temetési szertartásig igyekeztünk mindenre vonatkozóan feltenni kérdéseket, és így szerettünk volna mindent megtudakolni, ami az ottani istentiszteleti életben fontos. Miután ezt a felmérő munkát elkezdtem, kutatásaim során szembesültem azzal, hogy 1968-ban készítettek egy hasonló, sőt az összes gyülekezetre kiterjedő országos felmérést, amelynek szinte teljes anyaga a zsinati levéltárban megtalálható, de nincs nyoma annak, hogy ezt a tetemes iratmennyiséget bárki is vizsgálta volna. Magától is adódott az ötlet, hasonlítsuk össze az 1968-as helyzetet a maival. Nyilván ennek az összehasonlításnak megvannak a maga korlátai. Még egy ugyanabban a korban végzett teljesen hasonló két adatsort is nehéz összehasonlítani, itt pedig két teljesen más korszak, két teljesen különböző politikai és társadalmi rendben másként megszületett válaszok állnak egymás mellett. Van azonban több közös pont is az 1968-as felmérés és a mai között. Ezért mi ezt az összehasonlítást – nyilván a különbségek figyelembevételével – mégis megtettük. Nem gondoljuk azonban, hogy az adatok, illetve az ezekből adódó arányok közvetlenül egybevethetőek lennének, ezért nem is közvetlen egymás mellett adjuk meg azokat.
Ahogyan haladtam a munkában egyre nyilvánvalóbbá vált, mi az a vörös fonál, amely végighúzódik ezeken az adatokon. Engem egyre nagyobb erővel ragadott magával az a gondolat, hogy az idő felfogásbeli különbség, az időhöz való viszonyunk az, ami liturgiai hozzáállásunkat is befolyásolja. Így akadtam rá az idő és a modernitás problémájára. A liturgia kérdését amúgy sem lehet interdiszciplinaritás nélkül taglalni. A liturgia tudománya önmagában hordozza a sokféleséget, hiszen az emberi test mozgásától a zenén át esztétikát, dogmatikát, egyházfegyelmi kérdéseket is magába foglal. Nem is lehet egy liturgikai kérdésről helyesen másként beszélnünk, csak úgy, ha több oldalról megvizsgáljuk. Számomra az időfelfogás kérdése vált olyan szemponttá, amely segít értelmezni azokat a liturgiai jelenségeket, amelyeket egyébként csak valami általános szétesésként értékelünk.
A koraújkor óta az időt időrészecskék halmazaként értelmezzük. Az élet adott pillanata a mai ember számára kiemelkedik az időfolyamból, és önmagában keres értelmet. Amennyiben a pillanatok a valóságnak erősebb elemei, mint a múlt vagy a hagyomány, és az időnek nem funkciója van elsősorban, hanem kiterjedése, nem vagyunk alkalmasak arra, hogy átéljük a rítusokat. A hagyománytól elszakadt, individuális lény, a modern ember, valamint a pillanatokban élő posztmodern ember számára minden szubjektívvé válik, és az istentisztelet is elsősorban élménnyé lesz. Ebből a szempontból mindegy, hogy ez az élmény egy „előadás” élménye, vagy egy „jó közösség” hangulatának megélése. Úgy gondolom, hogy a református istentisztelet defektusai mögött elsősorban a megváltozott időfelfogás áll.
Három fogalom vált fontossá számomra teológiai szempontból a liturgia és az idő kérdéskörében: a hagyomány – tradíció, a történelem – história és az emlékezet – anamnézis – memória fogalma.
A református teológia számára nagyon érzékeny pont a történeti hűség, a források tiszteletben tartása. Különösen az újkori protestáns teológiai gondolkodásnak általános jellemvonása az időtlenségbe vesző misztika helyett a történeti szemlélet. Azonban kérdés, vajon meddig járható ez az út, illetve melyek a történeti igény folyamatos fenntartásának a buktatói. Azt láthatjuk, hogy miközben hihetetlen energiákat fektetett a protestantizmus a történet-kritikai módszer alkalmazásába, ugyanakkor a másik oldalon nagyon elgyengült. Az egyik oldalon erősen érzékelte a történetietlen gondolkodásban rejlő veszélyt, a másik oldalon azonban nem mindig látta meg a féktelen pragmatizmus buktatóit, amelyből a mindent megkérdőjelező relativizmus is következik. Ennek az aránytalanságnak, elbillenésnek részben következménye mindaz, ami a teológiákkal, az újprotestáns mozgalmakkal történt, és hogy az istentisztelet belső aránya megbomlott. Újból és újból végig kell gondolnunk – én is erre teszek most kísérletet –, hogy a történelemnek, a múlt pontos megértésének melyek a lehetőségei és határai.
A hagyomány és a kulturális emlékezet kérdése vallás-fenomenológiai, antropológiai szempontból ma a tudományos érdeklődés előterében áll. Megkísérlem e kérdéskör kétirányú tudományos megközelítését. Úgy látom, hogy teológiai gondolkodásunkat termékennyé teszi az, ha antropológiai úton is megvizsgáljuk ugyanezt a témát.
Az istentiszteleteken egy régi „szöveget” veszünk elő. A Biblia isteni hír számunkra, a keresztyénség számára, de nem olyan módon, mintha az Égből érkezett örök üzenet lenne, hanem a testet öltött, tehát az ember világába, történetébe eljött Igéről szóló isteni üzenet. A régi elővétele mindig egy „emlék” megjelenése a mában. Valami, ami elmúlt, most megjelenik. El kell gondolkodnunk azon, mi az a híd, ami minket ezzel a régi világgal összeköt. Mi a módja annak, hogy átjussunk abba a korba, és megértsük üzenetét? A racionális magyarázat csupán egy útja annak, hogy ez a híd megépüljön, ráadásul rendkívül bizonytalan módja. Ahhoz, hogy a szó mélyebb, teljesebb értelmében „befogadhassam az Igét”, szükség van egy közös szövegértő, hermeneutikai közegre, egy közös nyelvi formációra. Az emlékezet fogalma abban segít, hogy megértsük: az egyház közösségében szükségszerűen ki kell alakulnia egy emlékezeti struktúrának, egy megértési–, hermeneutikai térnek, amelyben értelmezhető az Ige és minden állítás. Ez a kommunikatív tér a liturgia. A liturgia nem liturgia, ha nem belénk ivódva, anyanyelvi szinten él bennünk.
Széles körben vitatott mai liturgikus kérdés: vajon fel lehet-e újítani egy 16. századi liturgiát a 21. század elején? Alkalmazkodnunk kell-e a mai kor elvárásaihoz, vagy nekünk ma is a régi korok elgondolásait kell megvalósítanunk? Ott állunk az istentiszteleten egy többezer éves könyvvel a kezünkben. Vajon kizárhatjuk-e azt a többszörös időbeli ugrást, amit akkor teszünk, amikor azt ma értelmezzük? Súlyos kérdések ezek, amelyek át- meg átszövik egyházi valóságunkat. Nyilván nem vállalkozom arra, hogy ezekre a kérdésekre egytől egyig válaszoljak, csupán egy szempontrendszer közreadásával szeretnék hozzájárulni a mai istentiszteletről való teológiai gondolkodáshoz. A mostani felméréssel szeretném aláhúzni, hogy az istentisztelet lényege nem lehet csupán a változó időben egy adott pillanat, egy adott kor érzelmeinek és megértéseinek a megélése, de nem lehet múzeum sem. A liturgia találkozás színhelye az adott időben, híd, amely a mai identitást megtalálja egy múltbeli üzenet által.
A liturgiában „a forrás vizét” tartjuk kezünkben és nem a zsebórát – Pilinszkyvel fogalmazva. Nem valami megragadhatót kapunk, hanem olyat, amit nem tudunk igazán megragadni, kicsorog ujjaink közül. Az idő valósága, mint valami bűvésztrükkben, a megragadhatatlanból egy kerek kis tárggyá lett a modernitásban. Az istentisztelet nem ennek a mutatványnak a helye, hanem annak, amikor valaki a forrás vizét igyekszik felfogni, amely éltető erő, mégsem fér sehogyan sem a tenyerünkbe.
[1] Élet, 1943. január 31.(Pilinszky János összegyűjtött művei, 1993. Századvég, Budapest, 31.) és egy töredék, Sorok, 1975. Ms 5937/19.(Pilinszky János 1995. Napló, töredékek, Osiris, Budapest)
[2] A dolgozat során tudatosan keverve használom az egyes és többes számot, hiszen munkatársakkal, különösen is Kompán Juliannával együtt végeztük a felmérést. Ő református lelkipásztor, jelenleg az MRE Zsinati Irodája Kommunikációs Szolgálatának munkatársa. Ott azonban, ahol saját következtetéseimre utalok, egyes számban beszélek majd.